A vizsgaidőszak szépségei I.

Egy sajátos beszámoló

 

Ki gondolná, hogy a vizsgaidőszaknak is vannak szépségei? Pedig vannak! Persze innen nézve könnyű, gondolhatják most sokan. De ezúttal nyugodt szívvel vállalnám az ellenpróbát is, azaz aki nem hiszi, járjon utána, kérdezze meg a vizsgázókat is…

2012. május 18-án a biztonsági szakirány első évfolyamos hallgatói jöttek szóbelizni kommunikációból, körülbelül 25-en. Ez még gombócból is sok, ahogy mondani szokás. Hogyan lehetne tehát nemcsak időben, de tartalmilag is elviselhetővé tenni a sok kommunikációs „feleletet”? Hát úgy, hogy nem vizsgafeleletként, hanem inkább fellépésként értelmezzük a kínálkozó alkalmat. Megkérdeztem a hallgatókat, van-e kifogásuk az ellen, hogy úgy vizsgázzanak, mintha előadást tartanának. Vagyis mi, a többiek leszünk a hallgatóság, a vizsgázó pedig 5-7 percben előadja magát. A téma annyiban kötött, hogy mindenkinek arról kell valahogyan beszélnie, hogy a (többnyire rendészettel kapcsolatos) foglalkozásában a kommunikációnak szerinte milyen szerepe van. A nézőpontot, a tartalom mélységét és a műfajt ő választja, és lehet tőle kérdezni is. Tudni kell, hogy az évfolyamba járók (idén 51 fő) választhattak az írásbeli vizsgadolgozat és a szóbeli beszámoló között. Készségeik és idejük, elfoglaltságuk szerint dönthettek a számukra kedvezőbb módszer mellett. Így kiszámítható, hogy aki szóbelizni jött (a csoportnak mintegy a fele), egy dologgal talán kevésbé vagy egyáltalán nem küzd: lámpalázzal. És ez 80 százalékban így is volt. A nem felelt meg minősítés tehát eleve kizárva, megfeleltet az átlagos teljesítményű szereplő kapott. Talán e bejegyzés címéből kitalálható, hogy a többség jól megfeleltre vizsgázott. De miért?

Először is: Mindenki felkészülten jött, tudták, mit akarnak elmondani, mit és hogyan szeretnének megmutatni a többieknek és nekem önmagukból, a munkájukból.

Másodszor: A legkülönbözőbb foglalkozásokba, tevékenységekbe és az ehhez való személyes viszonyukba nyertünk bepillantást. Volt, aki rövid, ám nagyon frappáns prezentációval készült, amelynek során egy nemzetközi szállodalánc filozófiáját tolmácsolta, ahol biztonsági őrként dolgozik. Meggyőző volt, könnyed, elégedett, meg is tapsoltuk. Volt, aki a saját vállalkozásának (siker)történetébe, a beosztottaival folytatott kommunikációjának rejtelmeibe vezetett be minket. Hiteles volt, azt éreztük, szívesen dolgoznánk vele. Az egyik legszebb műemlékként is szolgáló könyvtárunk teremőre az ott naponta órákat üldögélő olvasókkal (tudósokkal, kutatókkal) folytatott, számára napi szellemi táplálékot jelentő beszélgetésekről mesélt. Irigyelhettük. Egy járőr kolléga a „kiértesítés halálhírről”, senki által nem irigyelt műfajáról beszélt meghatóan és meghatódottan, mégis összeszedetten; egy nyomozó pedig a női áldozatok kihallgatásának fontos hozzávalójaként az empátiáról és a diszkrécióról – ráadásul férfiként. Azt mondtam nekik elismerőleg: Bárcsak ilyen rendőrökből állna a magyar rendőrség! Hallhattunk arról, hogyan lett egy olyan fiatalemberből lovas rendőr, aki a jelentkezéskor még lovagolni se tudott, mára pedig a lova nélkül el se tudja képzelni a munkáját, az életét. Azt mondja, az állatokkal sokkal könnyebb megértetnie magát, mint az emberekkel… Hatékony, mert humánus pedagógiai módszertár meglétéről és alkalmazási készségeiről, kritikai készségről, önismeretről és igényességről tanúskodó hiteles beszámolót hallhattunk két kiképzőtől, egyikük a rendőrök intézkedéstaktikai felkészítésében, másikuk a díszzászlóalj kiképzésében jeleskedik. Egyik ámulatból a másikba estünk: mennyi kincs, mennyi tudás, mennyi emberi érzés tud előjönni egy jól megválasztott hívószóra. A „vizsga” közel négy órája úgy repült el, hogy szinte észre se vettük.

Harmadszor: Nem mellesleg a kilenc hónapja egymással csak a tanórák, zömében előadások szűkös keretei közt találkozó, ezért felületes ismeretségben lévő hallgatók egymás mélyebb megismerése felé is jelentős lépéseket tettek. Ahogyan beszéltek, abban sok minden benne volt. Legtöbbjük részéről a szakmájuk szeretete (s itt fontos még egyszer hangsúlyozni, hogy döntően rendészeti szakemberekről van szó, de a civil biztonsági szakmák képviselői is itt tanulnak), az emberek tisztelete (ami, kell-e mondanom, mennyire alapvető lenne ezeken a területeken is). És nem utolsósorban a vágy, hogy beszélhessenek minderről, ráadásul olyanoknak, akik bizonyosan értik is őket, mert hasonló nehézségekkel, problémákkal küzdenek. Éppen ezeknek a megoldásában jelenthet segítséget az, ha megosztják a tapasztalataikat, élményeiket, kétségeiket egymással. Hiszen a kollokvium (http://hu.wikipedia.org/wiki/Kollokvium) nemcsak számonkérés, a tanulmányi előmenetel megítélése, hanem alkalom a beszélgetésre. Bár ma erre egyre kevesebb az igény. Valóban így van? Én nem hiszem…