Benne a sűrűjében…
Jóllehet számomra kisebb késéssel indult az őszi szemeszter, ám mióta elkezdődött, szinte elsodortak az események. Ezek mellett blogot írni sem igen maradt időm, most látom, hogy szeptember 14-ére datálódik az utolsó bejegyzés. Na de most! Mindjárt több téma is sorakozik. Melyiket válasszam? Az egyszerűség kedvéért haladhatnék időrendben is, de lehet, hogy más szempont vezérel majd. Meglátjuk. Mivel az apropóra ezúttal nem kell várni, éppen csak meg kell fogalmazni az élményeket, ezért most a feltöltés is sűrűbb lesz. Kényeztetem az olvasókat… 
Hogy fokozzam a várakozást, elöljáróban most csak összefoglalom, mi minden történt az elmúlt másfél hónapban, amitől felgyorsultak a hétköznapok, s jelzem, miről fognak szólni a következő írásaim.
Először is jó, ha a tanárember észben tudja tartani, mikor kezdődnek és végződnek az órái az egyetemen. Ezt furcsa lehet olvasni, ezért megmagyarázom. 1992 óta, amióta a Rendőrtiszti Főiskolán dolgozom, ugyanaz volt az órák beosztása, már álmomból fölkeltve is tudtam az órarendet. Bár a régi szisztéma közel sem volt optimális az oktatás céljainak eléréséhez, de legalább megszoktuk, s megtanultunk hozzá alkalmazkodni. Ha kellett, összevontunk órákat, vagy már az órarendszerkesztésnél fél évre előre gondolkodva tömbösített órákat kértünk azokhoz a tantárgyakhoz, amelyek ezt igényelték. Ettől a tanévtől azonban ún. „Csengetési rendet” vezettek be, amely ugyan egyáltalán nem oldotta a korábbi diszfunkcionalitást, sőt, még rugalmatlanabb lett, viszont újdonságával minden praktikus rutint is felborított. Volt is fejetlenség az első hetekben, s ezért már az oktatás harmadik hetében változtattak is rajta. Jelzem, hogy engem tulajdonképpen ez az egész csak nagyon felületesen érintett, mert mire én az elsőéveseknek az alapkiképzésük miatti háromhetes csúszással megtartottam az első előadásomat, addigra már módosult is az első változat. Ez az addig – egyébként a hazai oktatásban egyedülállóan – 40 perces tanórákat 50 percesre emelte. Nekem személy szerint plusz 1800 perccel (30 órával) többet kellett volna a tanteremben töltenem, mint addig. A második változat ehhez képest „csak” 45 perces órákat ír elő (mind a közoktatásban, mind a felsőoktatásban egyébként ez az általános), ami így már csak 900 perccel (15 órával) több óra. Hozzáteszem: plusz 30 órát már különben is „megörököltem”, mégpedig attól a kollégánktól, akit nyáron elbocsátottak. Az ő 150 óráját ugyanis ötünk között kellett elosztani. Egyszerű matematika ez, legalábbis papíron. Hogy a tanteremben mit lehet ezzel kezdeni, az persze más lapra tartozik. És az is, hogy a főiskolai docensek óraterhelését szabályozó felsőoktatási törvény lehetővé teszi a -25%-os, illetve a +75 %-os eltérést az alapnak számító heti 10 órához képest. Ha az üzletben például ugyanazt a mennyiségű kakaóport nagyobb dobozban kínálják változatlan összegért, az ugye burkolt áremelés. A pénztárnál nem tűnik föl, de otthon a sütéskor nagyon is. Ami velünk történik, az burkolt bércsökkentés, ami szintén nem a fizetési szalagon ötlik szembe, csak azon kapja magát az ember, hogy semmire sincs ideje. De az anyagiakat hagyjuk, mert azokról külön bejegyzést lehetne írni, ha lehetne…
Lassan megszoktuk hát az új csengetési rendet, és végre (!) elkezdődött a tréningmunka az egyetemi csoportokkal. Már a harmadik szakaszt „fogyasztom” másfél hónap alatt: körülbelül két-háromhetente váltják egymást az elsőéves nappali tagozatos hallgatók a kurzusaimon. Szeretném megosztani abbéli örömömet, hogy tele vagyok szebbnél szebb tanórai élményekkel! És mégiscsak ez (volna) a lényeg. Annyiszor akartam már írni mindarról, ami a tréningeken történik. Nem halogatom már sokáig.
Az elmúlt hetekben kaptam néhány megtisztelő felkérést is előadások tartására. Az egyiket egy olyan helyről, ahol már korábban is jártam, a másik azonban teljesen új közönség. Tavasszal a Magyar Detektív Szövetség keresett meg, s talán az akkori előadás visszhangjának köszönhetően hívtak újra. Az új (fel)kérő pedig a Budapesti Rendőr-főkapitányság volt. Szeretném hinni, hogy ezzel a szerepléssel velük is elkezdődik egy együttműködés. Részemről nyitottság, részükről pedig ígéret van rá…
S végül, csak sormintaként említem, hogy 2012 elejétől ránk köszöntött az ún. Neptun-korszak. Aki véletlenül még nem tudná, mi ez, annak mondom: a Neptun a magyar felsőoktatási intézmények többségében már évek óta alkalmazott elektronikus hallgatói nyilvántartás neve. Segítségével szinte teljes mértékben kiiktatható a papír alapú tanulmányi ügyintézés. Azok kedvéért, akik így jobban értik: megszűnt a fekete karton borítású Index. De hogy jön ez ide? Úgy, hogy az az adminisztrációs munka, ami ezzel az oktatókra hárul, szintén igencsak időigényes. Hogy csak egy példát mondjak: minden egyes tanóra után regisztrálni kell a hallgatói hiányzásokat. Ezzel eddig is kellett foglalkoznunk, s tettük is. Nekem például volt papíron egy névsorom, és azon pipálgattam, vagy – meglehetősen nagy bizalommal – a szakasz tanulmányi felelőse által elém tett osztálynaplóban igazoltam aláírásommal az órai jelenlétet. Nem is lenne baj ezzel a Neptunnal, ha megkapták volna az oktatók is a használatához szükséges kellő felkészítést. Csakhogy nem kapták. Én elég jól boldogulok a számítógéppel, de tudom, hogy ezzel nem minden kollégám van így. El sem merem képzelni, mi lesz itt vizsgaidőszakban, hiszen a vizsgára jelentkezéseket csak úgy engedi a rendszer, ha minden nyilvántartás le van zárva, ami a jelentkezés előfeltétele (pl. órai hiányzások). Igyekszem is folyamatosan vezetni, amit kell, de hogy a kompetenciák hiánya vagy tisztázatlansága miatt mennyire döcög a rendszer, az olyankor érződik, amikor például az óra után már aznap vinném fel a jelenlétet, s azt tapasztalom, hogy még nincs feljelentkeztetve a csoportom, pedig már több hete folyik az oktatás. Igencsak izgalmas kihívást jelent, hogy a 210 fős nappali tagozatos elsős évfolyam nagytantermi előadáson való részvételét hogyan lehetne ellenőrizni, s nevenként rögzíteni a Neptunban. Pedig nekem csak egyetlen évfolyam-előadásom van az egész őszi szemeszterben! Hogyan csinálják ezt azok a kollégák, akiknek naponta, hetente több is? Talán ha előadás helyett a névsort olvasnám, s egyenként fel is állítanám a hallgatókat, közben persze dolgoztatván az arcmemóriámat, nehogy bemondják egymást nevét – ahogyan annak idején, a 80-as években, az egyetemi katalógusokon bizony jó néhányszor mi is tettük…
Látható, mennyi mindennel kell foglalkozniuk az oktatóknak. És még nem beszéltem a kötelező munkavédelmi oktatáson való részvételről, a minisztériumban tartott oktatói továbbképzésre való berendelésről, az oktatói ügyeleti rendszer szigorodásáról, a heti és havi írásos jelentési kötelezettségről (mikor hol vagyunk, mit dolgozunk stb.), a féléves önértékelésekről, óraterhelési nyilvántartásokról, a publikációs kötelezettségek teljesítéséről való beszámolásról, a tanszékvezetői óraellenérzésekről, amelyeket folyamatosan adminisztrálni kell. Ha valaki esetleg eddig irigyelte volna a tanárok rugalmas(nak tűnő) időbeosztását, akkor ezután, kérem, ne tegye. Amikor nem adminisztrálok, akkor órát tartok, konzultálok, dolgozatokat állítok össze és javítok, vizsgáztatok, konferenciákra járok, tréningekre és előadásokra készülök, szakirodalmat olvasok, kutatok, tanulmányokat publikálok, éjjel szakdolgozatokat és TDK-dolgozatokat olvasok, bírálatokat írok… Egyébként nem panaszkodom, hisz a szakmámat – legalábbis annak utóbb felsorolt velejáróit! – én magam választottam, s szeretem, imádom. Csak lenne rá elég időm…
