A vizsgaidőszak szépségei II.

Etikavizsga

„Mit számít, hogy gyalázatost cselekszel, ha senki nem tudja? Te magad tudod.

Ezt a tanút semmibe venni, ez az igazi nyomorúság.”

(Lucius Annaeus Seneca)


Most egy másik vizsgáról. Nappali tagozat, második évfolyam, etika. Ha erről a tantárgyról kérdezzük a hallgatókat, akkor nagyon különböző véleményeket kapunk. Van, aki a háta közepére kívánja, van, aki (meg)szereti. Ez sok mindenből adódik. Ami talán furcsán hangzik, például abból, hogy ma 20 éves forma fiatal felnőttek(?) nem tudják, mi az etika. Keverik az etikettel. Vagy ha tudják (erkölcstan), köszönik, nem kérnek belőle. Sokan azt hiszik, biztos valami újabb szabálytömeg, amit be kell biflázniuk. És hogy majd biztos megint megmondják, mit és hogyan kell tenniük, főleg a munkájukban. Meg az életben. Na neeee…

Pedig nemcsak előíró, hanem alkalmazott, szakmai etika is van. Húsz éve formálódó és erősödő meggyőződésünk alapján kerítünk tehát sort 28 olyan (tan)órára, amikor végre őszintén lehet(ne) beszél(get)ni a leendő rendőrtiszteket foglalkoztató kérdésekről. Velük. Majdani szakmájuk gyakorlása mentén felmerülő szükségszerűen adódó kérdésekről: Hogyan fogok beilleszkedni a szervezeti kultúrába, mit várok a rendőrségtől, és mit várnak majd tőlem mint rendőrtől? Gyakorta kifejezetten gyötrő kétségekről: Lehet-e tisztának maradni a bűn közelében? Vajon kikerülhető-e a korrupció csapdája? Meggyőződésekről, attitűdökről, negatív, antidemokratikus értékekről, amelyek évtizedek óta egyre csak erodálják a (köz)bizalmat, amit pedig a rendőrségnek munkája hatékony végzéséhez bizony élveznie kellene. Az előítéletesség, a hatalommal való (vissza)élés, a „parancsra tettem”, a hazugság, a titkosság szakmai erkölcsi dilemmáiról. A mai magyar félkatonai típusú, a parancsuralmi szisztémát még mindig sokszor vakon üdvözítő rendészeti szervezetek szükségszerűen jelentkező, visszatérő és megoldhatatlannak tűnő problémáiról. A szolgálati esküről, az etikai kódexről, a szakmai tisztességről. Erkölcs és jog egymáshoz való kényes viszonyáról. Bűnről, büntetésről, bűnhődés(?)ről. Arról, hogy ezek mennyire bonyolult összefüggésrendszert alkotnak, s valóban nem ártana, sőt, egyenesen kötelező volna ezek között eligazodni. Egyszerűen, bár talán patetikusan fogalmazva: Rendőrként is embernek lenni és annak is maradni. Mert ez a professzionalizmusnak ugyanolyan nélkülözhetetlen feltétele, mint mondjuk betéve tudni az aktuális btk.-t, be.-t, egységnyi idő alatt lefutni 3 kilométert, szakszerűen bilincselni, ujjnyomatot venni…

Akit érdekel az etika, azt érdekli az erkölcs, tudja, érzi, hogy mert ember, van neki lelke, sőt, lelkiismerete, és ezt megkerülhetetlennek tartja. Sőt, nem is akarja, hogy ne legyen, mert azt is tudja, hogy a lelkiismeret különös ismertetőjegye, hogy nem lehet kikapcsolni. De mi van akkor, ha nincs? Létezik ilyen helyzet, vagy valamiért csak pislákol? Be lehet-e (újra) kapcsolni? Ez az igazi kihívása e tantárgy oktatásának. Ha ezt valahogyan, persze áttételesen, fondorlatosan (azaz megfelelő módszertannal) véghez viszi, akkor megtörténhetne az, aminek meg kellene történnie: a rendőrhallgatók humánus értékrendjükben megerősödve, a demokratikus alapértékekkel felvértezve indulhatnak el pályájukon, hogy aztán később, vezetővé válásukban is ez vezérelje őket. Ha így közleked(né)nek, nagy baj(unk) nem történhet(ne).

Hogy ebben a bejegyzésben túl sok a kérdőjel, a zárójel, a feltételes mód? Nem véletlenül. Valószínűleg az is könnyen kitalálható, hogy miért. Akinek nem jön egyszerűen a válasz, annak ajánlom a tanulmányaimat.

De hogy jön mindez az etikavizsgához? Hát egyszerűen: a vizsgán annak rövid, ezért persze meglehetősen felületes megítélésére van lehetőség, hogy ebben a folyamatban hol tartanak a hallgatók. Hogy a megtanult fogalmak közt mennyire látják az összefüggéseket? Hogyan tudják azokat és az órai beszélgetésekben, filmelemzésekben át- meg átrágott, fentebb felsorolt témákat átszűrni a saját élményeiken, tapasztalataikon? Mennyire vannak tisztában a választott szakmájukkal járó felelősséggel? Hogyan tekintenek önmagukra és társaikra, vagy a civilekre? És mindebből mi következik a döntéseikben, viselkedésükben, cselekedeteikben? Csupán csak ez a tét. Aki ezt megérti, és persze hitelesen és meggyőzően, érvelően, sőt, esetenként élvezetesen elővezeti a vizsgán, jelest kap. És nálam az idén sokan kaptak jelest. A legszebb gondolat az volt, amikor az órák egyikén igencsak hevesen, indulatosan vitázó fiú azt tudta mondani, hogy neki az etikaórák abban hoztak újat és jelentettek segítséget, hogy rájött: ajánlatos volna meghallgatni a másik érveit, s azután higgadtabban, okosabban elővezetni a sajátjait, mert így talán közelebb juthatnának egymáshoz és a megoldáshoz is. És hogy azóta egyre inkább igyekszik erre odafigyelni.

Hát ezért volt számomra szép az idei etikavizsga. Ha így van, és nem csak elhitették velem a hallgatóim, hogy képesek így gondolkodni, az örömteli és biztató. És szerintem nemcsak nekem…