A vizsgaidőszak szépségei III.
Szakdolgozatírás, szakdolgozatvédés
Még mindig vizsgaidőszak van, bár már lassan annak is vége, s aztán jöhet a nyári szünet. Van, akinek ilyenből az utolsó, hiszen záróvizsgázik, tehát a szakdolgozatát is meg kellett védenie. Szakdolgozatvédés… Szeretem ezt a kifejezést, amióta csak először hallottam. Kitől kellene megvédeni egy dolgozatot? – kérdezhetné az avatatlan. Senkitől. Csupán attól a gyanútól, hogy hátha nem a szerzőjeként feltüntetett személy készítette. Egy igazi védés igenis alkalmas ennek tisztázására. És persze másra is, például egy kellemes szakmai beszélgetésre. Sokszor szellemileg és lelkileg is üdítő, kellemes órák szoktak lenni a szakdolgozati védések. Olyan ritka(?) alkalmak, amikor a hallgató fontosnak érezheti magát, a témáját, a problémáját, amikor nyugodtan elmondhatja véleményét, észrevételeit, tapasztalatait, meglátásait, meggyőződéseit, amelyekkel szemben egyedül a szakmai ellenérvek állnak, s nem a félreértelmezett tanári, vagy ami még rosszabb, elöljárói tekintély, hatalom. Mert a kellemes szakmai beszélgetésekhez is ilyen légkör kell. Tanszékünk a szakdolgozók körében az elmúlt évtizedekben egyértelműen népszerű volt. Talán nem járok messze a valóságtól, amikor ezt – többek között – azzal is magyarázom, hogy a hozzánk írt dolgozatokban sokkal nagyobb mértékben megengedett, mert a társadalomtudományokhoz szükségszerűen hozzá is tartozik, a kritikai hangvétel. Valamennyi tantárgyunk keretében tanítottuk a hallgatóknak a szakmai alapokon álló, érvelő és építő kritikát, amelyet kifejezetten élvezettel művel(né)nek.
Ám ezt meg is kell tanulni. Erre valók a konzultációk, amelyek során a témaválasztástól a védésig foglalkozik a tanár a hallgatóval, s közben szinte észrevétlenül megtanítja egy tudományos alapműfaj megírására. Ez a folyamat még mindig és örökösen szívügyem, vagyis a hallgatók számomra továbbra is nagyon fontosak. Mert hiszem, sőt, el is mondják, hogy számukra is ugyanilyen fontos a segítség, amelyet a konzultációk adnak. De – szintén tőlük – sajnos azt is tudom, hogy ez nem minden kollégámnak magától értetődő… Ha a hallgatókat kérdezzük, igazán nem tudom, hányuknak fontos az, hogy a szakdolgozatukat, afféle kötelező elemként, ne csak „leadják”, hanem miközben készítik, az ehhez szükséges készségeiket is fejlesszék. Az általam „dolgoztatott” hallgatók, biztosan állítom, tisztában vannak ezzel. A szakdolgozat megírása során ugyanis megtanulhatnak tájékozódni a vonatkozó szakirodalomban, és az olvasottakra szakszerűen, korrektül hivatkozva, felkészülten szembeállítani egymással különböző nézeteket, elméleti vagy gyakorlati megközelítéseket, azokkal vitatkozni. Logikusan felépíteni és érvelően kifejteni egy-egy szakmai kérdést, gyakorlati példákon keresztül, személyesen átélt szituációk segítségével hitelesen is bemutatni és érthetővé tenni a rendészet területén felmerülő jelenségeket; megoldásokat keresni, kitalálni a sokszor megoldhatatlannak tűnő problémákra. Mert ezek igenis érdeklik a nálunk tanuló rendészeti szakembereket, s jó néven veszik, ha mi, az oktatásukkal foglalkozók is nyitottak vagyunk az őket foglalkoztató kérdésekre.
Az utóbbi években a kezem alatt születő szakdolgozatokból plasztikus képet lehetett alkotni a szakma aktuális problémáiról, a rendészetnek a civilek szerint (is) fontos értékeiről, a nap mint nap jelentkező nehézségekről, az egyéni „túlélési stratégiákról”, a rendészeti munka szépségeiről és veszélyeiről, a hallgatók rendészeti oktatással kapcsolatos igényeiről, sőt, sajnos, csalódásairól is. Jellemzően levelező tagozatos hallgatóim vannak, akik több évet eltöltöttek már a rendészeti szervezetek végrehajtói szintjein. Objektumőrök, járőrök, körzeti megbízottak, nyomozók, vizsgálók, helyszínelők, ügyeletesek, bűnmegelőzésben, ifjúságvédelemben dolgozók ők. Joggal remélheti a konzulens, hogy a tanulmányaik és a szakdolgozatuk igényes elkészítése után felkészültebben, tudatosabban, magabiztosabban és hatékonyabban fognak dolgozni.
A nappalisokkal kissé más a helyzet. Ők szerény szakmai tapasztalataikat csak a két nyári gyakorlat alatt szerzik, ezért félig-meddig még civilként látják a rendészeti szervezeti kultúrát. Elképzeléseikben, ötleteikben ebből adódóan még kreatívabbak, bátrabbak, bár időnként már náluk is jellemző a kritikai hangvétel visszafojtottsága. Nem ritkán fordul elő az, hogy bizonyos megállapításokat írásban nem vállalnak, s amikor a bírálatban a konzulens rákérdez a saját véleményre, vagy felfedez bizonyos ellentmondásokat a dolgozat egyes állításaiban, akkor a védésen őszintén elmondják, miért nem írták le, amit gondoltak. A három egyetemi év alatt hamar megtanulják, hogy konstruktív kritika sem feltétlenül és egyértelműen kívánatos a mai magyar rendészeti kultúrában. Nemcsak a kommunikációs tárgyú dolgozatokra igaz ez, bár magam zömében ilyeneket bírálok. Alkalomszerűen etikai témákkal is fordulnak hozzám a hallgatóim, lévén, hogy etikát is oktatok. Elgondolkodtató volt például, amikor a korrupcióval vagy a magyar rendészeti kultúrára jellemző hatalmi hierarchiával kapcsolatos személyes attitűdjét csak a szóbeli védésen sikerült kiderítenem a jelöltnek.
A hallgatók szakdolgozati témaválasztása természetesen sok mindentől függ. Sokak számára még mindig bizonyára magától értetődő, hogy a lehető legkönnyebb ellenállás irányába mozdulva olyan témából írnának, ami a legegyszerűbbnek tűnik. Ám nem biztos, hogy ami egyszerűnek tűnik, az az is. Legkönnyebb megoldásnak azt szokták gondolni, hogy egy „lerágott csontot” újra elővesznek, vagyis a meglévő szakirodalomból összeollóznak egy „új” dolgozatot. Túl ennek az eljárásnak az etikai megítélésén, a szakmai hasznosságát sem kívánom értékelni. Nem mondom, hogy ilyesféle szövegekkel a hozzám jelentkező hallgatók nem próbálkoznak, de szerencsére csak elvétve, s hamar leleplezem őket. Hogy ez miért van így, arra egy furcsa magyarázatom van: a konzulensi riogatás eszközét használom reklámnak. Azt szoktam ugyanis mondani a potenciális jelentkezőknek, hogy aki hozzám akar jönni szakdolgozónak, az semmi „jóra” ne számítson. Azaz: itt olvasni kell, gondolkodni, önállóan alkotni. Sőt, aki esetleg nem tud írni, azt megtanítom! Aki ezek után veszi a bátorságot, és jelentkezik, valóban nem szokott rosszul járni. A témaválasztást komolyan indokolni kell, és jó előre azt is ki kell találni, mi a célja a dolgozat megírásával. Mielőtt igent mondunk egymásra, hosszasan elbeszélgetünk ezekről, s aki ezt sok(k)nak tartja, visszakozhat. Az első lépés, hogy szakirodalmat adok-ajánlok, amiben kissé elmélyed a jelölt, majd mindenkitől vázlatot kérek. Ezt eleinte nagyon nem szokták szeretni és érteni sem, de kis győzködés után hamar rájönnek, hogy mennyire fontos a vázlat. Hiszen jó látni a munka menetének tervét, elképzelt ívét, és hasznos, ha van mitől eltérni.
Szintén „belépő” szokott lenni az ún. próbaszöveg, ami alapján meg tudom és meg is szoktam ítélni, hogy a jelölt hogyan ír, milyen készségei vannak e téren. És lehetőleg még a legelején. Ilyenkor nem ritkán még azt is megteszem, hogy egy-egy oldalon, a számítógép korrektúra funkciójának segítségével láthatóvá is téve, kijavítom a hibáit, stilizálom a szövegét, hogy lássa, merrefelé kell változtatnia ahhoz, hogy végül mégiscsak a tudományos stílushoz közelítő szöveget tudjon alkotni. És lassan idomulnak a szavak, gördülékenyebbé válik a fogalmazás, épül-szépül a szöveg… A tavaszi félévben történt épp egy kivétel. A kész(nek vélt) szöveget a hallgató a leadási határidő előtt pár nappal küldte el nekem. Ha hamarabb látom a szövegkezdeményt, az első próbálkozásokat, a fogalmazási és szerkesztési készségeket, akkor beleavatkozhattam volna az alkotás menetébe, és bizonyosan sokkal többet segíthettem volna. Így először maradt a keményebb hangú kritika, majd az utolsó biztatások, s idő híján néhány alapvető kérés, tanács, javítás és végül a kíváncsiság, amellyel az utolsó, immár kinyomtatott és beköttetett szövegváltozatot vártam. Szerencsére a kezdetekhez képest pozitív volt a kimenetel: a dolgozat néhány nap alatt is sokat javult. Messze nem lett tökéletes, de meglátszott rajta az utolsó napok energiát nem kímélő munkája, a szerző kitartása, amelyet a konzulensi dörgedelmek sem tépáztak meg. Persze van olyan hallgató is, nagyjából minden harmincadik, aki annyira jól fogalmaz, hogy szinte nyomdakész szöveget ad le, s nem hogy a piros tollamra nincs szüksége, de kis túlzással még ösztönzésre se. Megy minden magától, és remekül. A többség azonban igényli a konzulensi beavatkozásokat és hálás is érte.
A hallgatóink nagy része a szakdolgozati jelentkezés hetében keresi fel, persze ilyenkor már kapkodva és tanácstalanul, a leendő konzulenst. Hozzám idejekorán jönnek, s amennyire tudom, egyáltalán nem azért, mert azt sejtik, hogy könnyű nálam szakdolgozatot írni. Valószínűleg a hallgatók közötti információáramlás egyik szép példájának tudható be, hogy azok választanak konzulensnek, akik valóban dolgozni, tanulni szeretnének. Ez aztán meglátszik a dolgozatuk minőségén, mint ahogyan ezt az az örömteli tény is mutatja, hogy másfél évvel ezelőtt a Magyar Rendészet c. folyóiratban megjelent három kimagasló mesterszakos dolgozat. Ősszel pedig a Belügyi Szemle közli majd az egyik idén végzett hallgatóm remekül sikerült írását. Akit az itt kifejtettek részletesebben is érdekelnek, illetve a bírálat műfaja is érdekel, olvassa el az ez elé írt, szintén ott megjelenő tanulmányomat…
2 hozzászólás
Medve Judit
jún 23, 2012
Nem csodálkozom, hogy nincs még hozzászólás. Manapság gyakran vállalkoznak az emberek olyan dolgokra, amelyekről csak azt hiszik, értenek hozzá, de ez a dolgozat határozottan, sőt lehengerlően arra kényszeríti az olvasóját, hogy akkor merjen ‘ide írni’, ha legalább a nyelvész színvonalán képes erre. Én sem tartozom ebbe a kategóriába, de túlzott kritikai szemléletem és a szerző elérhető elérhetetlensége elegendő ösztönzést adott ahhoz, hogy véleményemnek hangot adjak.
Nem kétséges, a remek írásmű hihetetlen igényességgel, átfogóan elemzi a – mostanában már mindenkit, nem csupán a diploma előtt állókat érintő – szakdolgozat megírásának szakmai, erkölcsi és szociológiai kérdéseit. Értéke valójában azonban abban áll, hogy olvasója a saját helyzetét, tapasztalatait felidézve kezdi elemezni, értékelni a gondolatait. A bennem felmerülő és engem nagyon fájdalmasan érintő problémakör tulajdonképpen nem a dolgozat hiányossága, hanem a társadalom változásainak (azaz negatív vagy pozitív irányú elmozdulásának) a következménye. Nevezetesen, hogy a “rendészeti munka”, a “rendészeti szakemberek” kifejezés mellett véletlenül sem jelenik meg a “hivatás” szó…
Azt hiszem, non-konformizmusom mellett rendkívül maradi is vagyok.
Dr. Molnár Katalin
jan 23, 2013
Kedves Judit! Fogadd kissé késői, de talán nem megkésett válaszomat. Most, hogy hamarosan a szakdolgozóm leszel, számodra is elérhető lesz az elérhetetlen… Kíváncsian várom a közös munkát.
A “maradiságodat” hivatástudatnak, vagy az általam jobban kedvelt – mert még nem lejáratott – elhivatottságnak nevezném. Vagy lojalitásnak, de persze nem a vezetőkhöz vagy a szervezethez, ahogyan ezt minálunk tévesen értelmezik, hanem a humánus és demokratikus alapértékekhez. Téged egyszerűen az emberek, a te szakmád esetében: az ügyfelek és az ő problémáik hatékony és professzionális megoldásai érdekelnek. És ez nagyon jól van így. Ha ez maradiság, akkor maradj csak ilyen. Mert nekünk, civileknek épp ezen értékek iránt elkötelezett rendőrökre volna szükségünk. Egyáltalán nem fogok csodálkozni, ha a dolgozatodban ezek a szempontok hangsúlyosan fognak megjelenni.
És ha már ennyi hónap után visszatértem ehhez a bejegyzéshez, van egy ötletem, lássuk, mi lesz belőle.
A szakdolgozatírásnak megint jön egy nagy hajrája, hiszen akiknek idén március 31-éig le kell adniuk a művet, most kezdenek ébredezni. Az ő biztatásukra a jelen bejegyzésben írtakra szívesen látnék itt néhány kommentárt. Elsősorban olyanok tollából, akik szakdolgozóként nálam gyakorolták az olvasás, írás, vitatkozás mesterségét. És nemcsak hogy nem volt kedvük ellen, de hasznukra is vált.
Legyen ez a blog – a műfajhoz híven – egy olyan felület, ahol helyet kaphatnak az ő tapasztalataik, véleményeik. Adjanak jó tanácsokat azoknak, akik még a feladat előtt állnak, s talán kicsit félnek is tőle. Ugye nincs rá okuk?
Nos, ki kezdi a sort?