A vizsgaidőszak szépségei III.

Szakdolgozatírás, szakdolgozatvédés

Még mindig vizsgaidőszak van, bár már lassan annak is vége, s aztán jöhet a nyári szünet. Van, akinek ilyenből az utolsó, hiszen záróvizsgázik, tehát a szakdolgozatát is meg kellett védenie. Szakdolgozatvédés… Szeretem ezt a kifejezést, amióta csak először hallottam. Kitől kellene megvédeni egy dolgozatot? – kérdezhetné az avatatlan. Senkitől. Csupán attól a gyanútól, hogy hátha nem a szerzőjeként feltüntetett személy készítette. Egy igazi védés igenis alkalmas ennek tisztázására. És persze másra is, például egy kellemes szakmai beszélgetésre. Sokszor szellemileg és lelkileg is üdítő, kellemes órák szoktak lenni a szakdolgozati védések. Olyan ritka(?) alkalmak, amikor a hallgató fontosnak érezheti magát, a témáját, a problémáját, amikor nyugodtan elmondhatja véleményét, észrevételeit, tapasztalatait, meglátásait, meggyőződéseit, amelyekkel szemben egyedül a szakmai ellenérvek állnak, s nem a félreértelmezett tanári, vagy ami még rosszabb, elöljárói tekintély, hatalom. Mert a kellemes szakmai beszélgetésekhez is ilyen légkör kell. Tanszékünk a szakdolgozók körében az elmúlt évtizedekben egyértelműen népszerű volt. Talán nem járok messze a valóságtól, amikor ezt – többek között – azzal is magyarázom, hogy a hozzánk írt dolgozatokban sokkal nagyobb mértékben megengedett, mert a társadalomtudományokhoz szükségszerűen hozzá is tartozik, a kritikai hangvétel. Valamennyi tantárgyunk keretében tanítottuk a hallgatóknak a szakmai alapokon álló, érvelő és építő kritikát, amelyet kifejezetten élvezettel művel(né)nek.

Ám ezt meg is kell tanulni. Erre valók a konzultációk, amelyek során a témaválasztástól a védésig foglalkozik a tanár a hallgatóval, s közben szinte észrevétlenül megtanítja egy tudományos alapműfaj megírására. Ez a folyamat még mindig és örökösen szívügyem, vagyis a hallgatók számomra továbbra is nagyon fontosak. Mert hiszem, sőt, el is mondják, hogy számukra is ugyanilyen fontos a segítség, amelyet a konzultációk adnak. De – szintén tőlük – sajnos azt is tudom, hogy ez nem minden kollégámnak magától értetődő… Ha a hallgatókat kérdezzük, igazán nem tudom, hányuknak fontos az, hogy a szakdolgozatukat, afféle kötelező elemként, ne csak „leadják”, hanem miközben készítik, az ehhez szükséges készségeiket is fejlesszék. Az általam „dolgoztatott” hallgatók, biztosan állítom, tisztában vannak ezzel. A szakdolgozat megírása során ugyanis megtanulhatnak tájékozódni a vonatkozó szakirodalomban, és az olvasottakra szakszerűen, korrektül hivatkozva, felkészülten szembeállítani egymással különböző nézeteket, elméleti vagy gyakorlati megközelítéseket, azokkal vitatkozni. Logikusan felépíteni és érvelően kifejteni egy-egy szakmai kérdést, gyakorlati példákon keresztül, személyesen átélt szituációk segítségével hitelesen is bemutatni és érthetővé tenni a rendészet területén felmerülő jelenségeket; megoldásokat keresni, kitalálni a sokszor megoldhatatlannak tűnő problémákra. Mert ezek igenis érdeklik a nálunk tanuló rendészeti szakembereket, s jó néven veszik, ha mi, az oktatásukkal foglalkozók is nyitottak vagyunk az őket foglalkoztató kérdésekre.

Az utóbbi években a kezem alatt születő szakdolgozatokból plasztikus képet lehetett alkotni a szakma aktuális problémáiról, a rendészetnek a civilek szerint (is) fontos értékeiről, a nap mint nap jelentkező nehézségekről, az egyéni „túlélési stratégiákról”, a rendészeti munka szépségeiről és veszélyeiről, a hallgatók rendészeti oktatással kapcsolatos igényeiről, sőt, sajnos, csalódásairól is. Jellemzően levelező tagozatos hallgatóim vannak, akik több évet eltöltöttek már a rendészeti szervezetek végrehajtói szintjein. Objektumőrök, járőrök, körzeti megbízottak, nyomozók, vizsgálók, helyszínelők, ügyeletesek, bűnmegelőzésben, ifjúságvédelemben dolgozók ők. Joggal remélheti a konzulens, hogy a tanulmányaik és a szakdolgozatuk igényes elkészítése után felkészültebben, tudatosabban, magabiztosabban és hatékonyabban fognak dolgozni.

A nappalisokkal kissé más a helyzet. Ők szerény szakmai tapasztalataikat csak a két nyári gyakorlat alatt szerzik, ezért félig-meddig még civilként látják a rendészeti szervezeti kultúrát. Elképzeléseikben, ötleteikben ebből adódóan még kreatívabbak, bátrabbak, bár időnként már náluk is jellemző a kritikai hangvétel visszafojtottsága. Nem ritkán fordul elő az, hogy bizonyos megállapításokat írásban nem vállalnak, s amikor a bírálatban a konzulens rákérdez a saját véleményre, vagy felfedez bizonyos ellentmondásokat a dolgozat egyes állításaiban, akkor a védésen őszintén elmondják, miért nem írták le, amit gondoltak. A három egyetemi év alatt hamar megtanulják, hogy konstruktív kritika sem feltétlenül és egyértelműen kívánatos a mai magyar rendészeti kultúrában. Nemcsak a kommunikációs tárgyú dolgozatokra igaz ez, bár magam zömében ilyeneket bírálok. Alkalomszerűen etikai témákkal is fordulnak hozzám a hallgatóim, lévén, hogy etikát is oktatok. Elgondolkodtató volt például, amikor a korrupcióval vagy a magyar rendészeti kultúrára jellemző hatalmi hierarchiával kapcsolatos személyes attitűdjét csak a szóbeli védésen sikerült kiderítenem a jelöltnek.

A hallgatók szakdolgozati témaválasztása természetesen sok mindentől függ. Sokak számára még mindig bizonyára magától értetődő, hogy a lehető legkönnyebb ellenállás irányába mozdulva olyan témából írnának, ami a legegyszerűbbnek tűnik. Ám nem biztos, hogy ami egyszerűnek tűnik, az az is. Legkönnyebb megoldásnak azt szokták gondolni, hogy egy „lerágott csontot” újra elővesznek, vagyis a meglévő szakirodalomból összeollóznak egy „új” dolgozatot. Túl ennek az eljárásnak az etikai megítélésén, a szakmai hasznosságát sem kívánom értékelni. Nem mondom, hogy ilyesféle szövegekkel a hozzám jelentkező hallgatók nem próbálkoznak, de szerencsére csak elvétve, s hamar leleplezem őket. Hogy ez miért van így, arra egy furcsa magyarázatom van: a konzulensi riogatás eszközét használom reklámnak. Azt szoktam ugyanis mondani a potenciális jelentkezőknek, hogy aki hozzám akar jönni szakdolgozónak, az semmi „jóra” ne számítson. Azaz: itt olvasni kell, gondolkodni, önállóan alkotni. Sőt, aki esetleg nem tud írni, azt megtanítom! Aki ezek után veszi a bátorságot, és jelentkezik, valóban nem szokott rosszul járni. A témaválasztást komolyan indokolni kell, és jó előre azt is ki kell találni, mi a célja a dolgozat megírásával. Mielőtt igent mondunk egymásra, hosszasan elbeszélgetünk ezekről, s aki ezt sok(k)nak tartja, visszakozhat. Az első lépés, hogy szakirodalmat adok-ajánlok, amiben kissé elmélyed a jelölt, majd mindenkitől vázlatot kérek. Ezt eleinte nagyon nem szokták szeretni és érteni sem, de kis győzködés után hamar rájönnek, hogy mennyire fontos a vázlat. Hiszen jó látni a munka menetének tervét, elképzelt ívét, és hasznos, ha van mitől eltérni.

Szintén „belépő” szokott lenni az ún. próbaszöveg, ami alapján meg tudom és meg is szoktam ítélni, hogy a jelölt hogyan ír, milyen készségei vannak e téren. És lehetőleg még a legelején. Ilyenkor nem ritkán még azt is megteszem, hogy egy-egy oldalon, a számítógép korrektúra funkciójának segítségével láthatóvá is téve, kijavítom a hibáit, stilizálom a szövegét, hogy lássa, merrefelé kell változtatnia ahhoz, hogy végül mégiscsak a tudományos stílushoz közelítő szöveget tudjon alkotni. És lassan idomulnak a szavak, gördülékenyebbé válik a fogalmazás, épül-szépül a szöveg… A tavaszi félévben történt épp egy kivétel. A kész(nek vélt) szöveget a hallgató a leadási határidő előtt pár nappal küldte el nekem. Ha hamarabb látom a szövegkezdeményt, az első próbálkozásokat, a fogalmazási és szerkesztési készségeket, akkor beleavatkozhattam volna az alkotás menetébe, és bizonyosan sokkal többet segíthettem volna. Így először maradt a keményebb hangú kritika, majd az utolsó biztatások, s idő híján néhány alapvető kérés, tanács, javítás és végül a kíváncsiság, amellyel az utolsó, immár kinyomtatott és beköttetett szövegváltozatot vártam. Szerencsére a kezdetekhez képest pozitív volt a kimenetel: a dolgozat néhány nap alatt is sokat javult. Messze nem lett tökéletes, de meglátszott rajta az utolsó napok energiát nem kímélő munkája, a szerző kitartása, amelyet a konzulensi dörgedelmek sem tépáztak meg. Persze van olyan hallgató is, nagyjából minden harmincadik, aki annyira jól fogalmaz, hogy szinte nyomdakész szöveget ad le, s nem hogy a piros tollamra nincs szüksége, de kis túlzással még ösztönzésre se. Megy minden magától, és remekül. A többség azonban igényli a konzulensi beavatkozásokat és hálás is érte.

A hallgatóink nagy része a szakdolgozati jelentkezés hetében keresi fel, persze ilyenkor már kapkodva és tanácstalanul, a leendő konzulenst. Hozzám idejekorán jönnek, s amennyire tudom, egyáltalán nem azért, mert azt sejtik, hogy könnyű nálam szakdolgozatot írni. Valószínűleg a hallgatók közötti információáramlás egyik szép példájának tudható be, hogy azok választanak konzulensnek, akik valóban dolgozni, tanulni szeretnének. Ez aztán meglátszik a dolgozatuk minőségén, mint ahogyan ezt az az örömteli tény is mutatja, hogy másfél évvel ezelőtt a Magyar Rendészet c. folyóiratban megjelent három kimagasló mesterszakos dolgozat. Ősszel pedig a Belügyi Szemle közli majd az egyik idén végzett hallgatóm remekül sikerült írását. Akit az itt kifejtettek részletesebben is érdekelnek, illetve a bírálat műfaja is érdekel, olvassa el az ez elé írt, szintén ott megjelenő tanulmányomat…