Álom(tréning) Esztergomban

A hely szelleme… vagy mégsem?

 

Az elmúlt szombat-vasárnap végre az itthoni teendőké (is) volt, mert a múlt hétvégén dolgoztam, s ahogy legutóbb írtam, nem is akármit, nem is akárkikkel, sőt, nem is akárhol… Kellett egy hét, hogy megérjen ez az írás, sőt, bevallom, ezúttal nincs egyben a fejemben, amikor nekiülök. Máskor csak úgy szaladnak ki belőlem a szavak. Most egy kicsit töprengek, mit és hogyan mondjak el abból az elmondhatatlan élményből, amit Esztergomban átéltem. És nemcsak én. Akikkel megoszthattam, valószínűleg nem is keresik hozzá a szavakat, de nekem muszáj kiírnom magamból. Ha más nem is, ők érteni fogják. De én úgy érzem, meg kell osztanom mindenkivel, akit érdekel, miért járok mostanában pár lépéssel a föld fölött. Ma az uszodában kérdezte is baráti társaságunk egyik kedves tagja, hogy miért sugárzok ennyire. Örülök, ha látszik – válaszoltam neki boldogan –, nemsoká elolvashatod az okát. Hát, akkor megpróbálom elmondani.

Vannak kegyelmi pillanatok (Csíkszentmihályi Mihály ezt flow-nak nevezi), amikor minden együtt van. Minden, ami ahhoz kell, hogy az ember úgy érezze, együvé tartozik mindennel és mindenkivel, ami és aki ott és akkor éppen körülveszi. És ilyenkor azt szeretné, ha ezek a pillanatok örökké tartanának.

Pontosan ezt éreztük szeptember utolsó hétvégéjén Esztergomban a Bellevue Hotelben, amely a Búbánatvölgyben található. A hely szelleme – szerencsére – részben működött, hiszen a bellevue ’szép kilátás’-t jelent. De hogy búbánatvölgy? Hát ennek épp az ellenkezője volt igaz! Dehogyis voltunk bánatosak, legfeljebb csak a végén, amikor haza kellett jönnünk. A wellness szálló tökéletes helyszínt biztosított nekünk. Magától értetődő természetességgel vettük birtokba és tettük otthonossá a két nagy, kényelmes, tréning tartására tervezett rendezvénytermet, közvetlenül a Dunára néző terasszal. És nemcsak szó szerint mutatkozott szépnek a kilátás, hanem átvitt értelemben is. A hajnali köd után a szünetekben az őszi napsütés minden résztvevőt a teraszra csalogatott, de szívesen jöttek vissza a foglalkozásokra is, hiszen nemcsak kintről sütött be a nap. Belül is sugárzott a fény, a szemekből és a szívekből, így igazán szép sikerrel kecsegtetett a tanulási folyamat.

Az első napi kezdésnél szinte egyszerre mozdult azonos irányba a csoport dinamikája, fokozatosan rajzolódott ki a három nap előre kigondolt tematikai és dramaturgiai váza, s ez a biztos építkezés jellemezte az egész tréninget. Ilyen nyitott és motivált csoporttal eddigi pályafutásom során még nem találkoztam. Hogy mi ennek a titka, azt is elárulom: igencsak megdolgoztuk a csoport tagjait. Mégpedig úgy, ahogyan eddig még sosem volt alkalmunk. Heteken át „jártunk a nyakukra”, közvetlenül ismerkedni velük, közvetve pedig a munkájukkal. Ezt – a projekt szakkifejezésével élve – szintfelmérésnek, megfigyelésnek, terepmunkának neveztük. A tréningre kijelölt kollégák irodájába ügyfélszolgálati időben beültünk, és diszkréten figyeltük, hogyan dolgoznak, hogyan beszélnek az odaérkező ügyfelekkel. Ezután egyenként beszélgettünk velük a nehézségeikről, a tapasztalataikról, az előképzettségükről, a formálódó képzéssel kapcsolatos elvárásaikról. Két tapasztalt munkatársat pedig elkísértünk a terepre is „bérlemény-ellenőrzésre”, így volt alkalmunk bepillantani egy önkormányzat kezelésében álló néhány társasházi lakásba. A kollégák eleinte nem akarták elhinni, hogy ezt komolyan gondoltuk, de látván az elszántságot, nagyra értékelték a kíváncsiságunkat és a bátorságunkat. Így szó szerint testközelből ismerhettük meg azokat a körülményeket, amelyek között nap mint nap kénytelenek dolgozni, veszélyeztetve saját testi épségüket, egészségüket.

Ezzel az előzetes tájékozódással egyrészt személyes képet kaptunk mindannyiukról, és nem mellesleg ők is rólunk. Így elértük, hogy ne a messziről jött okoskodók legyünk a szemükben, akik majd jól megmondják, mit és hogyan kell csinálniuk. Ez a fajta hitelesség sokat segít a csoportok körében egyébként általános ellenállás megelőzésében, és most tapasztaltuk meg, mennyi értékes időt takarít meg a tanulási folyamatban. A másik hozadéka az előkészítő körnek az volt, hogy a kihelyezett háromnapos készségfejlesztő tréning tematikáját is pontosan testre szabhattuk, vagyis csak olyasmit építettünk bele, amire ennek a célközönségnek igazán szüksége van.

De nem mondtam még, hogy kikkel is múlattuk ilyen kellemesen és hasznosan az időt. A VIII. kerületi Kisfalu Vagyonkezelő Kft. munkatársai voltak a szerencsések, akik egy pályázatnak – és az ötletet kitaláló vezetőiknek – köszönhetően kapták ezt a páratlan lehetőséget, hogy ilyen méltó környezetben töltődhessenek fel fizikailag, mentálisan és lelkileg is. Hogy munkatársakból igazi csapattá váljanak, akik ezáltal majd talán könnyebben leküzdhetik a munkájukból adódó nem kevés nehézséget. Mert könnyű elképzelni, milyen körülmények között foglalkoznak ők a VIII. kerületi önkormányzati bérlemények ügyes-bajos dolgaival, és főleg az elképzelhetetlenül sokféle és legtöbbször embertelenül nehéz sorsú ügyfelekkel. Komoly problémát, kihívást jelent számukra a rendkívül magas ügyfélszám, az ügyfélterek zsúfoltsága, a higiénés viszonyok elviselése, a védőfelszerelés hiánya, az időszakosan hullámzó munkateher, az ápolatlan, alacsony iskolázottságú és intellektusú, a kilakoltatási végzésről értesülő, a krízishelyzetben lévő, az agresszív ügyfelek kezelése, az igazságtalanságok és a tehetetlenség érzésének elviselése, a hivatal-ellenes attitűdből adódó konfliktusok kezelése, a képzés hiánya.

Megfigyeléseink alapján a kollégák erőforrásai egy sor alapvető készségben rejlenek: fegyelmezettek, figyelmesek, higgadtak, türelmesek, rendelkeznek tanult toleranciával, empátiával, érzelmileg képesek ráhangolódni az ügyfelekre, ismerik a tükrözés módszerét, intuitívak és nyitottak.

Képzési igényeik, fejlesztendő területeik pedig az alábbiak voltak: konfliktuskezelés, ügyfélkezelés, esetelemzés, probléma-megbeszélés, mentálhigiénés segítség, ventilálás, stresszkezelés, kiégés elleni stratégiák, nem verbális kommunikációs eszközök, azon belül kiemelten a vokális csatorna fejlesztése. Egészen konkrét kérdéseik: Hogyan közöljük emberségesen a rossz hírt, a tényeket? Tanulható-e a nemet mondás művészete?

A képzés célja volt, hogy meglévő szociális érzékenységük mellé – mert biztosan állíthatom, hogy ebből bőven van nekik – fejleszthessék azokat a készségeiket is, amelyek segítségével könnyebben lehet megoldani a fent felsorolt hétköznapi problémákat. Ezeket tanulhatták ezen a hosszú hétvégén, s visszajelzéseik alapján csupa hasznos és használható tudást, ismeretet kaptak, s egyben lehetőséget, hogy különböző helyzetgyakorlatokban ki is próbálhassák az újonnan tanultakat. Vagy egyszerűen csak átismételhessenek olyasmiket, amiket már rég tudtak, csak nem használtak. Vagy hogy megerősítést kapjanak néhány fontos alapértékben. Fontos cél volt az is, hogy többször tekintsenek tudatosan saját magukra, kommunikációs szokásaikra, azok hatására. Hogy a lehető legpontosabban érzékeljék, hogy a különböző szituációkban az emberek mit, miért és hogyan tesznek, mire képesek, mit lehet tőlük elvárni, ha bizonyos körülmények fennállnak, és mit nem, ha alapvető feltételek hiányoznak. Sok-sok addig elvontnak tűnő pszichológiai és kommunikációs fogalom nyert értelmet, érdekesebbnél érdekesebb jelenségek magyarázata könnyedén ment le a torkukon, még csak erőltetni se kellett. Mozgásos és gondolkodtató gyakorlatok váltották egymást a hang- és képanyagokkal, lehetett gyakorolni szóban, írásban, egyénileg, párosan és kiscsoportban. Egyszóval a tréning egész eszköztára rendelkezésünkre állt, ráadásul ideális tanulási környezetben, kényelmesen, komfortosan.

Minden üzenet teljes mértékben „átment”: az önismeret, az emberismeret fontossága, az egymásra figyelés, az együttműködés, a tolerancia, az empátia, a segítőkészség alapos edzésén estek át, ráadásul élményszerűen. A csoporttagok együttműködőek, különlegesen nyitottak és érzékenyek voltak. Az első nap indulásakor hamar kialakult csoportdinamikát átmenetileg megtörte ugyan, hogy a csoporthoz fél nap után csatlakozott a kft. ügyvezető igazgatója. Ám miután ő maga is hamar megtalálta a helyét a csoportban, és mindvégig jelen volt a munka során, ez a dinamika új lendületet vett, és mind a munkatársaknak, mind a vezetőnek remélhetőleg hasznára vált a közös munka és gondolkodás. Kölcsönösen elmondták, hogy milyen jó volt más oldalukról is megismerni egymást. Bízunk abban, hogy a közeljövőben munkakapcsolataik javulnak, és ezen keresztül a munkavégzésük hatékonysága is növekedni fog.

A kollégák a huszonévestől az ötven pluszig bezárólag több generációhoz tartoznak, szakértelmük, élettapasztalatuk, emberismeretük hatalmas, s ez különleges értéket képvisel. A résztvevők száma is ideális volt, tizennégy főre – különösen két tréner jóvoltából – kellő idő és figyelem jutott.

Mert ketten műveltük ezt az egészet – az élménybeszámolóban időnként felbukkanó többes szám ezt fejezi ki. S mielőtt még valakinek hiányérzete lenne: a végére hagytam a legfontosabbat. Ez a LEGFONTOSABB VALAKI a trénertársam, Hegedűs Judit, akivel úgy dolgoztunk együtt, mintha száz éve vezetnénk közösen csoportokat. Sikerült példát mutatnunk arra, hogyan lehet úgy is harmóniában együtt működnie (ezúttal így, külön írva is jó!) két embernek, ha egyébként nem mindenben értenek egyet. Hogyan tudják tökéletesen kiegészíteni egymást anélkül, hogy egyik vagy másik a legkevésbé is kényelmetlenül érezné magát. Automatikusan adtuk-vettük a szót, ösztönösen éreztük vagy gyorsan megegyeztünk abban, hogy kinek mire kell vagy érdemes reagálnia, kinek a szájából jön ki jobban egy-egy gondolat, vélemény vagy éppen poén. Az előre felépített tematika persze lépten-nyomon módosult, finomodott, igazodott a csoport aktuális állapotához, igényeihez – ahogyan kell. Az én híres műszaki sutaságomat Judit minden helyzetben tökéletesen elfedte, még olyankor is varázsolt valamit az éppen nem működő projektorral, hanggal vagy az Internettel, amikor én már teljesen lemondtam róla. Az időkereteket viszont általában én tudtam inkább tiszteletben tartani. Megnyugtató biztonságot ad, ha ott van mellettünk a másik, és éppen arra gondol, amire mi nem, éppen arra tud figyelni, amire nekünk nincs érkezésünk.

A tréning utolsó mozzanata az volt, hogy minden résztvevő nevét felírtuk egy üres lapra, amire aztán a csoport összes tagja egy-egy rövid gondolatot, üzenetet hagyhatott a társainak, s ezt ki-ki hazavihette. Mondanom sem kell, hogy alig győztük kivárni, hogy kézbe kaphassuk a saját lapunkat, s félrehúzódva ott a teremben mindenki meghatott kíváncsisággal olvasta a szép szavakat, a történtekkel vagy a személyével kapcsolatos visszajelzéseket. Juditnak azt írtam, hogy sok hasonló együtt-élményt kívánok nekünk. Ő pedig az én lapomra ezt: Kedvenc trénertársam, barátnőm, görbe tükröm!

Hogy visszakanyarodjak a címhez: írásos dokumentumom van róla, hogy mindez nem álom volt, hanem valóság(os álomtréning)… Aki nem hiszi, járjon utána!