Ars Oratoria – a doktoranduszok szolgálatára
Legutóbbi elmélkedésem tárgya az írás mestersége volt. Akkor mesterszakos diplomamunkájukat író hallgatóimat biztattam, most pedig a doktoranduszok vannak soron.
Három hete nem gondoltam, hogy az írásról szóló soraimat legközelebb az előadói készségekről szólók követik majd. Ám úgy alakult, hogy erről is el kellett gondolkozzak. Persze sokszor foglalkozom én ezzel, hiszen rendszeresen adok elő kisebb-nagyobb közönség előtt. Nincs ebben semmi meglepő annak, aki ismer engem. Akkor kezdem jól érezni magam, ha szerepelhetek. De épp egy éve úgy kezdtem el foglalkozni ezzel a témával, ahogyan eddig még nem. Az ok a következő.
A Rendészettudományi Doktori Iskola kötelező tantárgyainak sorában a kezdetektől szerepel két olyan, amelyik fontos készségeket hivatott fejleszteni. Előadói készségek a neve az egyiknek, Nyelvi és kommunikációs készségek a másiknak. A kettőre együtt szerény 16 kontaktórát lehet szánni a tavaszi félévben, aminek örülni kell. Idén az első nyolc órán túl is volnánk, a maradék hatot áprilisban abszolváljuk. A kettő között egy kis megmérettetés várja a hallgatókat: 2018. április 11-én a rendészettudományi doktoranduszok második házi konferenciáján bemutathatják saját kutatási témájukat. Szurkolok nekik nagyon. Néhányuknak ez lesz az első nyilvánosság előtti tudományos szereplése, s igencsak izgulnak. Ha belegondolunk, van is miért, és nem is annyira a tartalom miatt. Épp csak elkezdték az iskolát, másfél szemesztert tudhatnak a hátuk mögött, s ezalatt kutatásuk még valószínűleg nem került kifejezetten előrehaladott állapotba. De kiállni, és azt a keveset frappánsan, korlátozott időkeretben, nemcsak érthetően, de a hallgatóság érdeklődésére számot tartó módon előadni valóban nem egyszerű. Az előző évfolyamba járók, majdnem napra pontosan egy éve, bizonyították, hogy nem lehetetlen.
Egyszer már tartottunk hasonló „edzést”, de még nem ennek a tantárgynak a keretében. Az akkori lelkes kis csapat tagjai – ki lassabban, ki gyorsabban – már közeledik a doktori fokozat megszerzéséhez. Ehhez legfőképpen írniuk kell, és időnként egy-egy előadást tartaniuk. Ebben is segítenek a fent nevezett tantárgyak. Azért kerültek be a tantervbe, mert sajnos egyre inkább aggasztó tény, hogy mind a szóbeli, mind az írásbeli tudományos műfajokban való jártasság nem épp erőssége a doktoranduszoknak. Tegyük hozzá: nekik se. Mert akár az oktatásra, akár a közéletre tekintünk, igencsak sok hiányosság van e téren. Bármilyen szerény méretű nyilvánosság elé kiállni és érdekesen beszélni, illetve közérthetően, ugyanakkor színvonalasan megírni egy tudományos szöveget egyáltalán nem könnyű. Utóbbit a tudományos stílussal szemben támasztott szigorú tartalmi és formai követelményeknek eleget téve, előbbit pedig azzal a tiszteletre méltó szándékkal, hogy a hallgatóság lehetőleg ne hiába üljön ott, s ne gondolja – joggal –, hogy az időn kívül semmit se veszített volna, ha az unalmas előadás helyett otthon marad.
Bevallom, jó ideje nekem bizony sokszor ezért nem akarózik konferenciákra járni. 25 évvel ezelőtt, amikor belecsöppentem ebbe a sajátos világba, nyelvész tanáraim a bölcsészkaron e téren elkényeztettek. Döntő többségük lenyűgöző tudását szellemesen és kellemesen tudta előadni is, lett légyen szó a középkori kódexek írásjel-használatának kezdeteiről, vagy a mai magyar nyelv szófajtani rendszerezésének problémáiról. Pedig akkortájt a szemléltetésnek azokról a módjairól még csak nem is álmodhattunk, amelyekkel ma már eláraszt bennünket a modern technika. Nem is félt akkor egyetlen előadó sem attól, hogy egy váratlan áramszünet, egy számítógép lefagyása, egy projektor lámpájának kiégése, egy otthon felejtett pendrive vagy egy nem telepített program megakadályozza őt prezentációja megtartásában. Legföljebb néhány papírlapot tartott a kezében az ember, vagy azt se, szabadon beszélt, járt-kelt a sorok között, mikrofonja se volt, anélkül is be tudta beszélni a teret, körbehordozta a tekintetét a hallgatóságon, gesztikulált, és nem lehetett rá nem odafigyelni. Érdekes volt az egész produkció, mégpedig elsősorban attól, aki előadta.
Régóta nem hiszek abban, hogy önmagában bármilyen téma érdekes volna. Kivétel nélkül azt tapasztaltam, hogy bármit, szó szerint bármit számomra egyedül az tudott érdekessé tenni, aki beszélt róla. Ha az előadó a témához való saját viszonyát akarja és képes is megmutatni, akkor már félig nyert ügye van. Ha az is célja, hogy engem nyitottá tegyen mondandója iránt, és el tudja érni, hogy érdeklődésem ne lankadjon, akkor egészen megnyert. Ez persze csak értékes tartalommal és a hozzá illeszkedő formával lehetséges. És én már csak így vagyok ezzel mind a mai napig. Akinek nem én, a hallgató, a közönség vagyok a legfontosabb egy teremben, ahova azért megyek, hogy nekem szóljon az előadása, arra én hamar megharagszom, s felettébb egyszerűen büntetem: nem figyelek oda rá. Ehelyett diszkréten azt nézem, figyel-e rá egyáltalán valaki. És szomorúan állapítom meg: hűtlenségemmel nem vagyok egyedül. Ki kulturáltabban, ki kevéssé visszafogottan fejezi ezt ki telefonnyomogatással, beszélgetéssel, laptopon dolgozással, ablakon kibámulással – egyértelmű tükrei ezek az előadó készségbeli hiányának. A képlet egyszerű: minél kevésbé van birtokában ezeknek, annál kevésbé várhatja el, hogy a hallgatóság figyelmét bírja.
A doktoranduszokkal, mégpedig kinek-kinek a saját igényeire reagálva, arról beszélgettünk, hogy mi az a három dolog, amire párhuzamosan figyelnie kellene egy elég jó előadónak. Saját magára, mondandójára és a közönségre. Ez azonban így rettentően energiaigényes. Ha egyikre több energiát fordít, mint a másikra, azt a másik két terület szükségszerűen megsínyli. Ezért aztán az lenne a jó, ha ezek közül a legfontosabbat kiválasztva azt figyelme fókuszába helyezné, a másik kettőt pedig egy fajta „automata” üzemmódba állítaná, hogy azokra éppen csak egy kicsit kelljen figyelnie. Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, hogy a három közül vajon melyik lesz a legfontosabb. Bizony hogy a hallgatóság! Amíg az előadó el van foglalva saját magával, a gyakorlatlanságával, a beszédkészségbeli hiányosságaival, az ezekből fakadó esetlenségével, amíg nem békél meg azzal, hogy a többiek előtt állva bizony ő van a reflektorfényben, s egész valójában meg kell mutatkoznia, mert önmagán keresztül kell mások figyelmét mondandójára irányítania, addig bizony bajban van.
Amikor önmagát és készségeit elég jól ismeri, ezeket addig fejleszti, míg el tudja fogadni azokat, illetve megtanulja önmagát elhelyezni ebben a fókuszban, onnantól sikerülhet áttennie saját figyelmét a tartalomra. Azaz arra, hogy mit mond és mennyit, hogyan építi fel, szerkeszti meg az elmondandó szöveget, mivel illusztrálja a mondottakat, miként osztja be a rendelkezésre álló időt, mivel kezdi, mivel folytatja és mivel zárja gondolatait. Ha ezzel gondja akad, mert járatlan a témában és emiatt bizonytalan az állításaiban, szegényes az érveiben és nem tobzódik (szó)kincseiben, akkor megint csak bajban van. Hiába tud technikai értelemben beszélni, ha a tartalom gyenge lábakon áll, hiteltelen lesz az egész szereplése.
Márpedig ha az előző két területtel van elfoglalva, akkor nem marad elég figyelme a lényegre, azaz a közönségre. A hallgatóság fülein, a nézők szemein keresztül vezet ugyanis az út az értelemhez, már ha a gondolatok közvetítése a cél. De van, hogy kerülő úton érdemes közelíteni, mondjuk a szív felől, mert az érzelmek sem maradhatnak ki egy jó előadásból. A kettő ugyanis együtt lesz a leghatékonyabb, persze mindig éppen megfelelő arányban vegyítve. Hogy az éppen aktuális közönséghez illőn sikerüljön eltalálni ezt az érzékeny mértéket, ahhoz maximálisan érzékelni kell az ő befogadó készségüket. Meg kell őket nyerni, felkelteni a jóindulatukat lehetőleg az első pillanatban, a legapróbb visszajelzéseikre is figyelve igenis „kiszolgálni” az igényeiket, persze a szó legnemesebb értelmében. Ha így teszünk, a rájuk irányuló figyelmünket rövid időn belül meghálálják, mégpedig azzal, amire előadóként természetes módon vágyunk: a figyelmükkel.
Ennyi az egész, nem ördöngösség. Bárki képes megtanulni… Vagy nem?
