Ars Scriptorum
Január, február… itt a nyár
„De megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll,
s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant…”
(Radnóti Miklós: Mint észrevétlenül)
Ez az állítás így, ebben a formában azért messze nem igaz. Ilyenkor már nagyon unjuk a telet, de azt csak nem eszi meg a kutya. Bizonyos szempontból rémisztően szaladnak a hetek, az idei rövid farsangi szezon is kiment, így hát minden nappal közelebb vagyunk a tavaszhoz. Is. Mert nem az idő múlásáról akarok én írni, bár persze köze lesz hozzá, hanem arról, hogy vészesen közeledik a diplomadolgozatok leadási határideje.
Így hát a címben szereplő, telet űző régi mondást azokra a kedves hallgatóimra aktualizáltam, akiknek konzulense volnék. Ha csak ennyit mondanék nektek: Január, február… írjál már!, akkor is mindent értenétek. Persze csak akinek inge, az vegye magára e kedvesnek szánt konzulensi biztatást. Hogy a latin kifejezést mi magyarázza, alább az is kiderül. Ugyanis mese következik arról, hogyan születik a szöveg…
Most, hogy többetekkel egyre intenzívebben beszélgetünk a megírandó dolgozatokról, rájöttem: attól, hogy lépten-nyomon „csak” szavakkal biztatlak benneteket, nem íródnak meg azok a dolgozatok. Bizony nektek kell megírni őket, és ehhez jó tudni, hogy „az írásnak mestersége” – Ars Scriptorum – vagyon. A többes szám is jogos, hiszen tízőtöknek éppen ennyi műve várat magára. Jöjjön hát egy kis praktikus útmutatóféleség.
Írni nem könnyű, ezt a magam bőrén is rendszeresen érzem. Ennek a szövegnek az első piszkozatát golyóstollal vetettem papírra, és piszkozat is lett, igazán. Még az ujjbegyem is tintás volt. A kéziratomon szinte olvashatatlanok a betűk, girbe-gurbán kanyarognak a sorok, ide-oda nyilazgatok, satírozok – egy förmedvény az egész. Hogy lesz ebből tisztázat? És mindez annak ellenére van így, hogy amikor nekiültem, pontosan tudtam, kinek, miről és mit szeretnék mondani: nektek, az írás folyamatáról, elárulni néhány műhelytitkot, technikai fogást.
„Fejben már megvan” – hányszor hallom ezt tőletek, afféle mentegetőzésként. Jókat somolygok ilyenkor, s nemcsak magamban, nektek is mondom: „Az jó, de mire a gondolat a fejetekből a papírra vagy a számítógépbe kerül, az azért macerás ám.” S hiszitek is, nem is. Én csak tudom, most is ezt csinálom. Bár most már billentyűzeten folytatom: beírok, törlök, áthúzok, kivágok, beillesztek. Amikor elkezditek a mondanivalótok lejegyzését, persze ti is rájöttök, hogy ez pontosan így van. És akkor jön a pánik.
Nem arról van szó, hogy ne tudnátok ti írni, sőt, egyszer már átéltétek ennek a folyamatnak a nehézségeit, de az eredménye fölötti örömöt is, hiszen valamennyien írtatok már szakdolgozatot és meg is védtétek. Kinek régebbről, kinek nem annyira régről jönnek elő az élmények. De hol van az már? Azóta komolyabb, értsd: hosszabb terjedelmű, tudományos alapokon nyugvó, saját kutatást végző és annak eredményeit logikusan bemutató, meggyőzően érvelő, okos és jól szerkesztett szöveget – mert körülbelül ez a diplomadolgozat –, nem feltétlenül kellett letennetek az asztalra. Ráadásul az én asztalomra. Jól beleválasztottatok, mondhatom. De egyet se féljetek, míg engem láttok!
Magam egyszer találkoztam olyan valakivel, aki valóban tudott „fejben” írni. Húzta-halasztotta a dolgot, leadás előtt a gondosan kiszámított időtartamra behívta az irodájába a titkárnőjét, és lediktálta neki a kész szöveget. Bármilyen terjedelemről legyen is szó, akár 30 oldalt is, egyvégtében. Na jó, kávészünettel. Ha elolvasta, legfeljebb az elütéseket kellett javítania (a titkárnő kiváló helyesíró is volt!). És egyszer hallottam beszélni olyan embert, akinek minden egyes mondatát, úgy, ahogy volt, le lehetett volna jegyezni, a legkisebb változtatás nélkül. Tátottam a számat. Ez nagyon ritka adottság. Állítólag Mozart zeneszerzés közben írott kottáit egyáltalán nem kellett tisztázni. Lehet, hogy ez csupán legenda, de ha elfogadjuk, hogy isteni zeneszerző lévén az ő múzsája nem akárki volt, tán még hihetően is hangzik.
Akinek ilyen adottsága nincs, annak marad a szöveg gyártása. Aprómunka, faragás, több-kevesebb forgáccsal: elvetett betűk, kihagyott szavak, vágólapra, majd lomtárba dobott mondatok, átemelt bekezdések. Sok-sok olvasás, mások okos és hasznos gondolatainak keresgélése és megtalálása, idézetek helyre illesztése, nagyszerű ötletek elengedése, fogalmak újradefiniálása, fejezetek, alfejezetek sorrendjének logikai kirakójátéka, leütések kínos számolgatása. Ha kevés az eredmény, jön a „Jaj, mit lehet ezen még ragozni?” érzése. Ha sok, akkor a „Mit húzzak ki, mi nem annyira fontos?” kínlódása. És még mindig nincs vége: bibliográfiai szőrszálhasogatás, lábjegyzetek, mellékletek, képek, ábrák, táblázatok, grafikonok – feliratozva és számozva(!), bevezetés, befejezés, függelékek, oldalszámozás, kiemelések, tartalomjegyzék, borító… Még felsorolni is tereh… nem még mindezt megcsinálni!
Ehhez az aprómunkához bizony idő kell, nem is kevés. Jelen-való idő, amikor ott vagyunk, nyakig benne a szövegünkben. És megszűnik a külvilág. Nem csörög a telefon, nem jönnek-mennek körülöttünk, csend van vagy épp halk zene szól. Szanaszét heverő papírhalmainkkal vagy kopácsolásunkkal nem zavarunk senkit. Amikor annyira elmerülünk az alkotásban, hogy a szegény kutyát is elfelejtjük megsétáltatni. Észre se vesszük, egyszerre csak éjfél van, és még a gyerek uzsonnáját is be kellene csomagolni. Szinte szomjasak és éhesek se vagyunk, vagy ha mégis, akkor hosszan tűrő családtagjaink egyike diszkréten elénk teszi az energia-utánpótlást, miközben begyűjti a mellettünk sorakozó kávéscsészéket, igyekezvén nem csörögni velük. Mert a szellemi munka is emészti a kalóriát. Vész esetére két hét szabadságot, akarom mondani dolgozatíró szobafogságot ajánlok, utána fogyókúrával. És Mozartot és csokit, esetleg az utóbbi kettőt egyben is, ha értitek, mire gondolok… Apropó, Mozart. Nekem sikerült a mesterrel, pontosabban egy művével (a D-Dúr Fuvolakoncerttel, KV 314) olyan, kifejezetten íráshoz inspirációt teremtő feltételes reflexet kialakítanom, hogy azt Pavlov kutyája is megirigyelhetné.
Ha már idő, akkor ejtsünk szót a határidőről is. Sokan mondják, hogy az a legjobb múzsa. Meglehet, de azért ezzel a múzsával nagyon jóban kell ám lenni, hogy megbízzunk benne. Ahhoz, hogy az utolsó pillanatokra merjük hagyni a vele való találkozást, jól kell ismernie bennünket. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha gyakori vendég nálunk. Ha rendszeresen ül a vállunkon, és súg, dolgozik nekünk. Nem mese ez, gyermek, komolyan beszélek. Bár van, aki mesét is írt a múzsájáról, nem is akármilyet, a leggyönyörűségesebbet ebben a témában, amit valaha hallottam. Lázár Ervin a szerző, akinek saját hangján érdemes meghallgatni a művet. (Lázár Ervin: Mesék felnőtteknek. Múzsa. Hangoskönyv. Parlando Stúdió Bt., 2009.) Százszor hallottam, de megunhatatlan, annyira szép. Mert annyira igaz. Valahogy úgy vagyok ezzel az én múzsámmal is, ahogy ő volt. Bizony érzékeny-törékeny kis jószág, gondoskodni kell róla, figyelni rá, beengedni, ha megzörgeti az ablakot. Szereti látni, hogy írok. Lesi a gondolataimat, vezeti a tollamat. Persze nem kell mindenkinek grafománnak lenni, de azt állítom, hogy gyakorlat teszi a mestert.
Régóta foglalkozom ezzel – tudniillik az írással –, mondhatni mesterségem. Mint tudjátok, címere is van: http://www.nyelvilektoralas.hu/ Jó iskoláim, mestereim eleitől fogva a világ- és a magyar irodalom valaha élt s ma élő híres tollforgatói. Gyakorlóterepem pedig mindazok, akik néha félve, de mindig bizalommal kezembe adják szövegeiket, hogy csináljak belőlük jobbat. S én teszem, készséggel, hiszen tanult mesterségem is ez. Bölcsészként alaposabban is volt alkalmam ismerkedni azzal, ami a szövegen túl van. Értsd: fokozatosan, tudatosan és módszeresen betekintést nyertem az írások műhelyeibe. Mert ahány író, szerző, annyi műhely. Annyi szokás, annyi út, de a vége mindig az írás-mű. Mindegy, mi. Egyperces vagy vers vagy novella vagy regény, ha irodalmi műfajokról van szó. Házi dolgozat, tanulmány, diplomamunka, ha egyetemi penzumokról. És mindegyikből lehetőleg egy olyan változat, ami elég jó. Elég jó annak, aki írta, és elég jó annak, akinek írtuk. A Tisztelt Olvasónak.
Esetetekben ez elsőként – mondtam, hogy így jártatok – én volnék, a konzulensetek. Mesterdiplomátok megszerzésének írásbeli része ez a dolgozat, s elsőként én ítélek fölötte. Aztán az opponensetek. Ő, kívülállósága okán, nyilvánvalóan más szemmel nézi majd, mit alkottatok. És majd kérdez és kritizál és javasol, hiszen ez a dolga.
Mert tökéletes szöveg nincs. Mindenhez hozzá lehet tenni, és mindenből el lehet venni, hogy jobb, még jobb legyen. Legutóbb pontosan ezt játszottam itt az az egyperces vizsgátokról írott rövidke blogbejegyzéssel. Remélhetőleg tiszta élvezet volt olvasni, de nagyon komoly munka megírni. Az egy percnyi szöveget másfél óráig barkácsoltam, de ezt – eddig – csak én tudtam. Az olvasónak csak a végeredményhez van köze. Csakhogy most a műhelytitkokba ígértem betekintést. Tessék: szorozzátok csak föl! Ez majdnem százszor annyi időráfordítás, mint amennyi a végleges szöveg elolvasásához kell. Valószínűleg nem ez az egyedüli dolog, amire ez az arány érvényes. Mindennel így van: sok verejtékes munka van abban, ami végül a kívülálló számára egy letisztult eredményterméknek látszik. Rengeteg gyakorlás rejlik a könnyednek ható mozdulatok mögött.
Azt írtam az imént, hogy az én mestereim tollforgatók voltak. Azt hiszem, találtam egy hozzátok jobban illő hasonlatot. Mivel valamennyien a rendészetben dolgoztok, fegyverrel is tanultatok bánni. Egyikőtök(-másikótok?) kifejezetten magas színvonalon műveli ezt. Úgy-e, jól tudom, hogy a fegyverforgatáshoz rengeteg edzés szükséges, nem ritkán akár vérrel, verejtékkel? Hogy az a fegyver úgy álljon kézre, hogy ne kelljen külön figyelni se rá, se a mozdulatokra, hiszen akkor az ellenfélre már nem tudunk koncentrálni. Itt persze nincs ellenfél – még az opponens se az, bár a neve erre utal –, de cél az van, azt kell elérni, hogy íródjék meg az a dolgozat, mégpedig elég jól. Amit le kell győzni, az legfeljebb a halogatás nevű hallgatói betegség. Akit meg kell győzni, az elsősorban saját magatok, hogy igenis képesek vagytok ezt a munkát elvégezni, mégpedig határidőre.
Mit is mondjak végül? Még mindig ugyanazt, amivel kezdtem: Január, február – írjál már!
