A (dráma)játékmestereink

 

A kettővel ezelőtti bejegyzésemben az NKE és a Bárka Színház együttműködésének keletkezéstörténetét osztottam meg az olvasókkal. Ígértem, hogy a kulisszatitkokba is betekintést engedek, ha eljön az ideje. Ért bennem a dolog, s most átmenetileg úgyis kikötöttünk, van hát idő a hajónaplóval foglalkozni. Vizsgaidőszak lévén, a tanárembernek amúgy is értékelnie kell. Legfeljebb most nem a hallgatóival, hanem a mestereivel teszi ezt, ami kifejezetten üdítő, pihentető. Bár még – remélem – út közben vagyunk. Ezt azért hangsúlyozom, mert úgy zártuk az első szemesztert, hogy mindannyian, képzők és képzendők, kifejeztük, hogy szeretnénk, ha a második félévben, februártól a kurzus ugyanebben a formában folytatódna.

A játékmesterekről és a módszerekről szeretnék írni ezúttal. Mégpedig azért éppen ebben a sorrendben, mert vallom, hogy elsősorban előbbiek határozzák meg utóbbiak hatékonyságát. A kettő persze egymástól elválaszthatatlan. Hiába jó egy módszer (mert a drámapedagógia az!), ha nem mesterfokon űzik, akkor nem működik. Egyre inkább ezt gondolom különben mindenről. S ha a szakemberek valóban szakemberek, akkor előbb-utóbb megtalálják (megtanulják, kitalálják, kifejlesztik, továbbgyúrják) azt a módszert, amelyik illeszkedik hozzájuk, na és persze a célhoz, amelyet el szeretnének érni. Gyevi Bíró Eszterről és Végvári Viktóriáról, avagy Eszes Eszterről és Vérmes Vikiről szeretnék tehát beszélni. Ők a drámatanáraink. (Keresztnevük elé illesztett, beszédes, alliteráló jelzővel felfedett tulajdonságukkal az egyik foglalkozáson egy gyakorlat szükséges hozzávalójaként ismerkedhettünk meg. Mondanom sem kell, hogy a saját nevünket is el kellett látni ilyen jelzővel, így választottam én a magaméhoz a Kalandvágyó előnevet.)

Hogy a műfajhoz illően a lehető legrövidebbre és a legkevésbé zavarba ejtőre sikeredjen az értékelés, egyszerű, ám hosszas felsorolás következik. Ilyennek láttam őket a közös munka során: lendületesek, energikusak, elkötelezettek, rendkívül motiváltak és motiválóak; okosak, képzettek, felkészültek, összeszedettek, következetesek, alaposak, célorientáltak, fantáziadúsak; rugalmasak, toleránsak, nyitottak, kíváncsiak, figyelmesek; kitartóak, fáradhatatlanok; adekvát stílusúak, jó humorúak; kedvesek, humánusak. Mindenekelőtt azonban épp a szükséges mértékben szerények. Ezért is próbálom így, „mandinerből” eljuttatni hozzájuk az elismerő visszajelzéseket. S biztos vagyok abban, hogy csoporttársaim is hasonlókat gondolnak és mondanának róluk.

A kéthetenkénti két-kétórás tanári továbbképzésre, kisebb kihagyásokkal, mindösszesen nyolcan jártunk. Ez a létszám egyébként igencsak ideálisnak mondható egy ilyen foglalkozáshoz. Mert ennek is, mint minden tréningnek, az a lényege, hogy a résztvevők maximális aktivitására épít. Itt nincs unatkozás, nincs háttérben maradás, a másik háta mögé bújás, pláne nincs felelősségtologatás. Aki ott van, az egész személyiségével jelen kell, hogy legyen. Az egyik varázsa a módszernek éppen az, hogy ezt senki nem kényszerként éli meg, hanem magától értetődő természetességgel, mert szinte magukkal sodorják az események, a feladatok. S közben észrevétlenül, gyakorolva-játszva tanulja meg mindazt, amire a képzés irányul. A drámapedagógia módszertanát persze itt ennél részletesebben nem fogom feltárni. Aki ismeri és műveli, vagy aki kóstolta és ízlett neki, nyilvánvalóan híve. Aki kétkedő, de érdekli, mi a titka, az próbálja ki, de legalább nézzen utána. A szakirodalom igencsak terjedelmes. Ezúton is köszönjük a kurzus végén kapott bőséges olvasmánylistát.

S hogy ezt a módszert lehet-e, kellene-e használni az egyetemi képzésben? Az ezen a kurzuson részt vevők válasza nyilvánvaló igen. De hogy ennek a pár kollégának a meggyőződése mennyit nyom a latban, azzal kapcsolatban azért vannak kételyeim. Ezért lenne jó, ha ez a lehetőség, mégpedig nem is lassan, hanem gyorsan, futótűzként tovaterjedne az egyetemi oktatók körében. Szakterületükön, tantárgyuk oktatása során egyre többen meríthetnének használható ötleteket, megújítva, felfrissítve ezzel a még mindig döntően ismeret alapú, sokszor száraz és unalmas felsőoktatást. Így nemcsak a hallgatók tanulását, de a saját munkájukat is megkönnyítenék. Az ilyen módszerek megismerésébe, megtanulásába fektetett nem kevés energia ugyanis messzemenőkig megtérül! Ezt garantálom!

Már jó ideje úgy vagyok, hogy az egyértelműen jó példákat képviselő személyeket szeretem nevesíteni, a rossz példát pedig nem konkretizálom. Gyarló emberként utóbbira is hajlanék persze, hiszen jó lenne elmondani mindenkinek, kit és mit kerüljenek el, de ez egyrészt nem volna etikus, másrészt nem is veszélytelen (utóbbit tapasztalatból mondom). Harmadrészt pedig erről külön sorozatot kellene indítanom, már csak a mennyiség miatt is. Ehhez nincs kedvem. Bejegyzéseimben inkább a jóra és a szépre próbálok koncentrálni, s efféle élményeimet megosztani. Hátha most is egy kicsit jobb kedvűek lettek az olvasók ebben a szürke, fagyos, téli hangulatban…