Belső migráció Balatonföldváron
Mielőtt még bárki megijedne, még csak nem is belső, inkább bensőséges, egészen kicsike vándorlásról van szó. Mindössze két napig tartott, s nem hogy a világ, Európa, az ország, de még e békés Balaton-parti kisváros békéjét se zavarta meg. Legföljebb a Hotel Jogar személyzetét foglalkoztatta a helyzet, de ők fel vannak készülve az ilyesmire, hiszen a vendéglátás mesterségét régóta gyakorolják. Az sem újdonság a számukra, hogy egyszerre ennyi rendőr lepi el a szálloda minden zegzugát. Hosszú évek óta adnak otthont különböző rendészeti tudományos és szakmai konferenciáknak. Tehetik is, mert méltó helyszín ez a gondolkodáshoz, a munkához, na és a pihenéshez, kikapcsolódáshoz is: a kedves és figyelmes törődést, a komfortos tereket és a finom étkeket csak ajánlani tudom. Szóval semmi pánik, nem történt semmi komoly… vagy mégis?
„Ha kilenc kályhában öt és fél nap alatt tizenkét köbméter bükkfa ég el – mennyi nap alatt ég el tizenkét kályhában kilenc köbméter bükkfa…?” – kérdezi Karinthy Frigyes a Tanár úr kérem-ben. De vajon mire elég az, ha hatvan rendőrrel két nap alatt kilenc tréner dolgoz fel egyetlen nehéz témát?
A jó tollú író nem azért jutott eszembe, mert irodalmi téma volna az a múlt heti élmény, amelynek a Balaton mellett részese voltam. Vagy ha mégis, akkor drámai. Két okból is. Az egyik, hogy Balatonföldvárral ellentétben Európában igencsak drámai események zajlanak az embertömegek modern kori jövés-menése révén, ami évek óta egyre kevésbé látszik kezelhetőnek. Hogy a bevezető sorokra rímeljek: ha az állami rendészeti szervezetek tized annyira fel lennének készülve a migráció kezelésére, mint az említett szálloda a folyamatosan érkező vendégek fogadására és ellátására, azt hiszem, senkinek nem fájna a feje. Legalábbis nem ennyire. Tele van a napi közbeszéd a migrációs válsággal, s lassan alig-alig van fórum, ahol erről a jelenségről higgadtan, okosan lehetne beszélgetni.
A másik, amiért hajlok a beszámoló dramatizálására, az, ahogyan az ORFK Rendészeti Oktatási és Kiképző Központ által megrendezett szakmai továbbképzést műfajilag megoldottuk. A drámában ugyanis nem a történet elmesélése dominál, hanem maga a cselekvés, amely a szereplők dialógusaiban ölt testet, s ezekből bontakoznak ki a történések. De nemcsak a külsők, hanem a belsők is. Itt pontosan ez zajlott, persze nem művészi értelemben. A migráció nagyon is hétköznapi drámáját igyekezett egy több felvonásra osztott folyamatban, irányítottan, közösen megbeszélni hatvan rendőr és kilenc moderátor.
A civilek és a rendőrök egymással való párbeszédének mifelénk még mindig számos nehézsége, elakadása, hiányossága van. Bizonyítja ezt – hogy a költői kérdésre mégis csak válaszoljak –, hogy két nap sem elég az egymástól sokszor fényévnyi távolságra lévő, nem ritkán megkövesedett álláspontok egymás felé közelítésére. Pedig igenis vannak, lehetnének hidak a két világ között, mert a probléma, amelyet kezelni kellene – ráadásul higgadtan, okosan, előrelátóan –, nagyon is közös. S ez nemcsak a kiemelt biztonsági kockázatot jelentő migrációra igaz, hanem valamennyi, a biztonságunkat a mindennapokban érintő kihívásra is.
A nyugodt mederben folytatott és ezáltal előrevivő párbeszédnek sok technikája van. Ezek közül az egyik az az elmélyült és intenzív munkamódszer, amely kisebb csoportokban, forgószínpadszerűen zajlik – csak hogy a színházi hasonlat teljes legyen.
A szakmailag mégoly felkészült és tapasztalt képzők számára is emberséget próbáló feladat azonban két napon át kilenced magukkal hatvan rendőrt és önmagukat egy olyan téma mentén termékeny dialógusra bírni, mint amilyet ez a rendezvény a zászlajára tűzött. „Az interkulturális szenzitivitás erősítése a migránsokkal foglalkozó szakemberek számára” Ugye szép cím? Még szebb a benne rejlő szándék. Ám egyenesen arányos a vele járó nehézség is. Már másodszor került terítékre a téma, de ahogy elnézzük az eseményeket, lesz miről gondolkodni és tanácskozni jövőre is. Tavaly Zala, idén Somogy megye kínált helyet a rendezvénynek. Főkapitányok adták egymásnak a rendezői stafétát, s kíváncsian várjuk, jövőre ki veszi át, merre vándorol tovább a rendezvény.
A tematikai ív, amelyet bejártunk, nemcsak az önmagunkban folytatott utazást ösztönözte. Marsai Viktor lenyűgözően tartalmas és színvonalas nyitó előadásában messze földre vitt az út: a migráció egy új irányáról, az afrikai földrészről érkező tömegekről, az elvándorlás okairól, tendenciáiról, a legégetőbb kihívásokról beszélt, a hallgatóság nem kis érdeklődését és újabb kérdéseit, kétségeit is felvetve. A három műhely pedig három részleges képből próbálta összeilleszteni az egészet. Beszéltünk arról, hogy ők ott, mi itt kik és mik vagyunk, hogyan látjuk önmagunkat és egymást. És végül a legfontosabb kérdésről: mi van akkor, amikor minimum ez a két-, de inkább a végtelen sokféleség összetalálkozik? Mit kezdünk, mit kezdjünk egymással, hogyan lehet kezelni, sőt, tovább mehetünk: jól kezelni ezt a helyzetet? Mert mindenkit ez foglalkoztat leginkább, és több mint időszerű lenne, ha nem is megnyugtató, de legalább használható válaszokat lennénk képesek fogalmazni ezekre a kérdésekre. Éppen ezen dolgoztunk két napon át.
A hatvan rendőr az ország négy égtájáról érkezett. A megyék és a főváros migrációval foglalkozó 2-2 szakembere mellett a rendészeti szakgimnáziumok 1-1 oktatója és hallgatója is jelen voltak, hiszen övék a jövő rendészeti szakembereinek felkészítésével járó felelősség. Együtt gondolkodott itt nő és férfi, vezető és beosztott, pályakezdő és őszes halántékú tiszthelyettes és tiszt, rendész és bűnügyes, közlekedési, határ- és igazgatásrendészeti szakember. A társaság az egész ország rendőrségét reprezentálta.
A moderátori csapat kilenc tagja a témához illeszkedően szintén a sokszínűséget demonstrálta. Volt köztünk nemzetközi vizeken, pontosabban sivatagokban képződött és edződött volt missziós, rendőrségi szakpszichológus, multikulturalitást kutató doktorandusz, palesztin menekültként hazánkba érkező és itt tanuló fiatal orvostanhallgató, történész-politológus-szociológus tanár, gyakorlott tréner és professzionális segítő, szeretetszolgálati jótevő. Ennyi szemüvegen át néztük ugyanazt, s ebből szükségszerűen állt össze egy egészen új nézőpont, amelyet a résztvevők háromszor 150 percben összevethettek a sajátjukkal. Gyakorlatok, páros és csoportos feladatok, képek, irodalmi szövegek, filmrészletek feldolgozása révén zajlott az ismerkedés a témával, egymással és közben óhatatlanul is önmagunkkal, saját értékrendünkkel. Mert minden tanulási folyamatban van valami új, két nap alatt is. A forgószínpadszerű működés tulajdonképpen Police Cafénak is nevezhető, annak egy egészen speciális változata: ezúttal csak rendőröknek, két napon át, három helyszínen, kilenc moderátorral. Többszörös tudásmegosztás és visszajelzés, a résztvevők által beszállított információszemek fáradságos munkával összehordott, gondolatprésbe gyűjtött, többszörösen leszűrt leve. Szeptember közepe lévén a Balaton déli partján ez a hasonlat se véletlenül jutott eszembe. Az így elkészült must azonnali fogyasztásra is ajánlható. De igazán csak az idő érleli nemesebb nedűvé, mint ahogyan a két nap során leszűrt tanulságokat is. Reméljük, hogy később, igazi szükség idején is jól jönnek majd…
