Bocsánatot kérek! II.

 

 

A Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnmegelőzési Alosztálya által menedzselt „Bocsánatot kérek!” című projekt háromnapos képzéssorozatáról szólok ezúttal. Az iskolai erőszak áll a fókuszában az egész projektnek, így tehát a három nap alatt is ekörül forogtak a résztvevők gondolatai. A bűnmegelőzésben és áldozatvédelemben dolgozó szakemberek elköteleződése annyira erős, hogy motiválni egyáltalán nem kellett őket. Ez mindig hihetetlenül inspiráló a trénernek is. Így aztán igazán e motiváció megőrzésére és a hatékony tanulási folyamat általi készségfejlesztésre lehetett koncentrálni. Vallom – sőt, mint kiderült, közösen valljuk – ugyanis, hogy a fiatalokat az iskolai erőszak megelőzésére, csökkentésére és kezelésére csak ilyen segítő szakemberek tudják hitelesen megtanítani.

A képzéssorozat 2016. március 22., 23. és 24-én zajlott, Bátonyterenyén és Balassagyarmaton. A három nap mindegyikén három különböző nézőpontból közelítettük a témát.

IBT Café

Az első nap az iskolai bűnmegelőzési tanácsadóké volt, vagy ahogyan önmagukat a szakzsargonban hívják, az IBT-ké. Ők azok a – sok esetben senior állományú – rendőrök, akik a nehezebb helyzetben lévő iskolákban heti, napi rendszerességgel vannak jelen. Már puszta jelenlétükkel is, de még inkább aktív bűnmegelőző, felvilágosító, tanácsadó, nevelő, tanító munkájukkal rengeteget tudnak segíteni az iskolában előforduló problémák észlelésében, azonosításában, feltárásában, jelzésében és megoldásában. Legtöbbjüknél a rendőri tapasztalat és identitás mellé társul a segítő attitűd, a pedagógiai érzék és egyre több olyan módszertani ismeret és készség, amelyekkel hatékonyan tudnak dolgozni. Nemcsak a diákokat, de a tanárokat is támogatják.

Ám hiába minden elkötelezettségük, ez a munkakör is tele van nehézségekkel, akadályozó tényezőkkel, problémákkal. A számukra rendezett egynapos IBT Café egyrészt ezeknek az aktuális kérdéseknek a kibeszélését tette lehetővé, így kihasználván a mentális fittséghez hozzájáruló ventilálás minden jótékony hatását is. A szakmailag izgalmas párbeszéd másik apropója olyan esetek elmondása, majd ezek közül háromnak a részletes elemzése volt, amelyek a kollégákkal az iskolában történtek, s feldolgozásuk a többiek számára is hasznos. A harmadik téma pedig az volt, hogy milyen módszertani eszköztárral dolgozhatnak a leghatékonyabban, kinek milyen tapasztalatai vannak e téren. Egyértelmű igény mutatkozott arra, hogy ezeket a tapasztalatokat megoszthassák egymással. Kifejezetten nyüzsgő, színes, élvezetes, valódi párbeszéd, konzultáció valósult meg ez alkalommal, amelyről ismeretekben is gazdagabban távoztak a résztvevők.

Konfliktuskezelő tréning

A második nap az iskolai erőszak kezelésének azokat az eszközeit volt hivatott sorra venni és gyakoroltatni, amelyek a pedagógia tárházában rejlenek. Azért fogalmazok így, mert sokszor úgy tűnik, mintha ezek az eszközök nem is léteznének. Mintha rejtve volnának: a fiatalokkal foglalkozó szakemberek nem használják őket annyiszor, ahányszor kellene, és főleg nem alkalmazzák őket olyan szakértelemmel, amilyenre pedig szükség volna. Hogy rendelkezésre állnak, azt részben a szakirodalom bizonyítja: a modern pedagógia szinte kifogyhatatlan ötletekkel rendelkezik e téren. A jelen lévő kollégák ebben igen tájékozottnak bizonyultak.

Más kérdés, hogy a szakemberképzésben mennyi lehetőségük volt és van a módszertani fogásokhoz való igazán gyakorlatias hozzáférésre, vagyis arra, hogy az elméletben képzett emberek ezeket valóban, azaz készség szinten meg is tanulják használni. A hatékony alkalmazás előfeltétele a probléma – jelen esetben az erőszak – felismerése, azonosítása, természetének ismerete, megnyilvánulási formáinak és okainak mélyebb feltárása, és nem utolsósorban egy mély elkötelezettség a békés, erőszakmentes együttműködés, az ezen az alapon működő iskola, és az erre az értékre építkező társadalom iránt. Csak ezeknek a birtokában lehetünk képesek segíteni az iskolában fölöslegesen keletkező erőszakos konfliktusok megelőzésében, vagy ha már megtörténtek, a gyors és hatékony kezelésükben.

Amit a háromféle „terepről” érkező résztvevők – tanárok, rendőrök és családsegítők – felvonultattak, biztos kiindulópontul szolgált a továbblépéshez. A segítő attitűd, a szociális érzékenység, az egymás iránti nyitottság és elfogadás, a szakmai tapasztalatok gazdag sokfélesége sokaknál – bár több évtizede dolgoznak szakmájukban – még mindig meglévő belső motiváltsággal párosul.

Az elmélet és a gyakorlat kellő arányban adagolt hozzávalóiból közösen főzött tanuláshoz két pikáns fűszert is szórtunk. Az egyik a nélkülözhetetlen humor, a másik a művészet ereje. Előbbi sokak számára a só, utóbbi sokak szerint csak tortán a hab… Azaz valami fölöslegesség, nem feltétlenül szükséges. Pedig elképesztően sok lehetőséget rejt a művészet ereje. Ez is erő, de nem erőszak. A prevenciós eszközök gyűjtögetésekor és hatékonyságuk elemzésekor ebben a csoportban valamennyien markánsan képviseltük azt a véleményt, hogy a művészet minden ága, virága beleköthető a bűnmegelőzési módszertanok színes csokrába. A kulináris és az artisztikus hasonlatok nem véletlenül jutottak eszembe (a képes beszéd is művészet, úgy hívják, irodalom). A balassagyarmati Svejk vendéglőben ugyanis, ahol a képzést tartottuk, nemcsak nagyon jól főznek, de a hely szelleme is tartogatott meglepetést…

Jó hangulatú bemutatkozás, szimbolikus problémadefiniálás és pszichologizáló okkutatás, magyar és külföldi bűnmegelőzési kampányfilmek összehasonlító elemzése, az erőszakmentes párbeszéd, sőt vita gyakorlása, a mai gyerekeket is megszólítani és aktivizálni képes multimédiás módszerek bemutatása – ezek voltak a nap legfontosabb epizódjai. Végül elégedettséggel teli fáradtsággal távoztak a csoporttagok, remélve, hogy az ilyen módon megalapozott együttműködésük a megyeszerte előforduló konkrét helyzetek és problémák megoldásában is használható lesz.

Kommunikációs készségeket fejlesztő tréning

A harmadik napon a helyszínen már otthonosan mozogtunk, s ahhoz a feladathoz, ami előttünk állt, egy tágas, kényelmes, világos termet kaptunk. Szikrázó tavaszi napsütésben érkeztek a résztvevők – mintha a természet is tudta volna, hogy ma különös megvilágításba kell kerülnie valaminek… A jelen lévők egy része igencsak izgult, s mihelyt beléptek a terembe, úgy érezték, minden okuk megvan erre: egy félreeső sarokban háromlábú állványon egy videokamera állt, egyelőre árván, de kíváncsian.

A tréning címe – Előadói készségek, prezentációs technikák – persze sejtette velük, hogy mi is vár rájuk, de nem gondolták, hogy kézzel foghatóan tárgyiasul is a készségfejlesztés. Mint kiderült, volt, aki a szokásos egész napos „fejtágítást” várta, hosszas elméleti, oktatói magyarázattal, töménytelen mennyiségű diával. Megnyugtatta és szórakoztatta őket az a – természetesen utólagos – közlésem, hogy persze, rossz Power Point prezentáció most is van nálam, de egyrészt azt már a projektet megnyitó konferencián elsütöttem, másrészt pedig nem riogatni jöttem én ide, hanem biztatni. Azért árultam el ezt csak utólag, mert hogy mitől tartottak, azt persze ők is csak a záráskor mondták el.

Ehelyett viszont izgalmas, mert egy percre se lankadó aktivitással és figyelemmel kellett belevetniük magukat az önreflexió mélységesen mély tengerébe. Ráadásul úgy, hogy az se fulladjon bele, aki nem tud úszni. Sőt, még csak föl se tűnjön a gyengéd, szeretetteli, ám határozott külső kényszerítő erő (már megint erőszak, ráadásul az „iskolában”, még a tréningen is?), ami kamera elé tessékeli őket. Különösen azokat, akik nem hogy kamera, de mások elé se szívesen állnak. Márpedig a bűnmegelőzésben akár fiatalokkal, akár felnőttekkel foglalkozó szakembereknél ideálisan nem fordulhatna elő, hogy ne legyen testhezálló az a helyzet, amikor ki kell állniuk és előadni magukat. Pontosabban azt az üzenetet, amit a célközönségnek át kell adniuk. A leghatékonyabban ez akkor lehetséges, ha hisznek abban, amit csinálnak, és saját személyiségükön keresztül teszik ezt. Ehhez pedig a legnagyobb feladat önmaguk fejlesztése, ezen belül is kommunikációs eszköztáruk gazdagítása. Éppen erre való egy ilyen nap, amelynek fókuszában az önreflexió felkeltése, erősítése, az önmagunkról alkotott kép pontosítása áll. Erre mindenkinek szüksége volna, de annak, aki emberekre szeretne pozitív hatást gyakorolni, másokat motiválni, kiváltképpen.

Igaz a mondás, hogy a nem akarásnak nyögés a vége. Egy nyilvánosság előtt beszélőtől azonban nem nyögdécselést, hanem érthető, élvezhető előadást várunk. Ennek fejlesztése egy bizonyos szint után csak gyakorlással történhet, mégpedig ott, ahol közönség is van. Ha adekvátan rendezzük be a tanulási környezetet és építjük fel a tanulási folyamatot, akkor azoknak együttesen olyan kellemes motiváló hatásuk tud lenni, ami még erre is ráveszi a befelé forduló, visszafogottabb személyiségű embereket is. Szép szárnybontogatásoknak lehet ilyenkor tanúja a csapat, s maga az érintett csodálkozik leginkább.

Hogy mindez hogyan megy végbe, annak receptjét persze nem áruljuk el. De nem azért, mert titkos, hanem mert annyira egyedi, kizárólag a pillanat, az adott konkrét konstelláció által kialakuló varázslat nyomán képes létrejönni, hogy nincs rá recept. A hozzávalókról persze lehet és érdemes is beszélni: határozott és pontos „megrendelői” igény, konkrét célkitűzés, professzionális szervezés, a szükséges tárgyi feltételrendszer biztosítása, önmagukra és egymásra kíváncsi résztvevők, hozzájuk illően motiváló tanulási környezet – ebbe minden, a tanulást befolyásoló tényezőt bele kell érteni, amelyeket itt nem sorolok. A tanulási folyamat menedzsereként közreműködő szakembert, a trénert is.

Ha ezek együtt vannak, nehéz elrontani, bár persze az is lehetséges. Úgyhogy a szerencse is jó, ha a kezünkre játszik. Ilyennek minősítem ezúttal azt, hogy éppen ezt a helyszínt választották a szervezők, maguk sem tudván, hogy ebben micsoda tartalék rejlik. Hogy nemcsak komfortos, de esztétikailag is kellemes a terem, hogy segítőkészek, rugalmasak és kedvesek a házigazdák, hogy rendelkezésre áll minden fizikai feltétel, és még ráadásul jól is főznek, az sokszor együtt van. Mégiscsak egy étteremről, annak rendezvényterméről van szó. De hogy a „nomen est omen” – Svejk – ezúttal olyannyira igaz, azt tényleg nem lehetett előre tudni.

Ha már latin: éljen a „genius loci”. Ritkán éreztem életemben, hogy a hely szellemének ekkora jelentősége van. Ha viszont igen, akkor ez mindig nagyon intenzív élmény volt számomra. A véletlenekről annyit, hogy ebben a csoportban a tizennyolc főből négy irodalomtanár volt, ami valamiképp az egész napot áthatotta, de tudatosulni csak a nap zárása felé közeledve kezdett. Ez önmagában nem is volna érdekes, de kiegészül azzal, hogy az egyik csoporttag amatőr színjátszó is…  Nevesítsük őt: Vitézné Mészáros Kriszti. Egy nagy köszönet neki innen is azért, amihez nagyon is köze volt, s aminek elmesélése most következik.

Mint reggel a terem berendezésénél kiderül, az ő színjátszótársa a balassagyarmati Svejk vendéglő tulajdonosa, Sinágel József, aki kezet nyújtván, máris kifejezi örömét, hogy éppen egy önismereti jellegű képzésnek adhat helyet… Szó szót követ. Kérdezem, hogy van ez az egész, hogy ő felváltva éttermet vezet, Hrabal emlékét ápoló mini kiállítást rendez be a terem sarkában, ízletes ételeket és jó cseh sört szolgál fel, és irodalmi esteket rendez, ahol maga is felolvas vagy szaval… Szerényen mosolyog. Ekkor születik meg bennem az ötlet, hogy a bemutatkozás után a tematikai nyitáshoz Weöres Sándor számomra régóta kedves verssorát fogom felhasználni… Kérdezem a házigazdát, nincs-e valami jó szövege… mire elárulja, hogy éppen van egy Karinthy-novella a tarsolyában, amely véletlenül illeszkedik a nap üzenetéhez, s a záróra idején rá is ér és szívesen elmondaná nekünk… A színésznővel egymásra nézünk, elég egy tekintet, és már bele is koreografáljuk a táncrendünkbe ezt a többieknek spontánnak tűnő jelenetet.

A hatás valójában persze leírhatatlan, mert egy ilyen élményt átélni a legjobb. Ehhez – legalábbis számomra – legfeljebb csak az fogható, ha beszélhetek és írhatok róla, mert ily módon egy kicsit megoszthatom másokkal is az élményt. Talán épp ez a szándék az irodalom egyik lényege is, az öncélú(?) gyönyörködtetés mellett. Enélkül az írás csak iroda-lom lenne…

***

Hetek óta kíváncsian és izgatottan vártam ezt a számomra is sok izgalmas szakmai újdonságot és kihívást rejtegető három napot. A szakmai tartalom és a résztvevők sokfélesége is vonzott. A legnagyobb újdonság az volt, hogy ugyanazon projekt keretében három egymást követő napon ugyanazt a témát – az iskolai erőszakot – más-más szemszögből kellett megközelíteni, ugyanazt az üzenetet más-más célközönségnek más-más hangsúllyal kellett átadni. Ráadásul úgy, hogy előre lehetett tudni, hogy a résztvevők közül lesz, aki csak egy napon, lesz, aki két napon, de lesz, aki mindhárom napon jelen lesz. A visszatérők számára tehát a három napot összekötő vezérfonalat is bele kellett szőni a folyamatba, ezáltal egy mélyebb, csak a három nap egészének átélése által elérhető mélyrétegben is hatni rájuk. Talán nemcsak én érzem úgy, hogy sikerült. A záró körben azoknak a kollégáknak is ez volt a véleményük, akik egész idő alatt aktívan jelen voltak.

Szerencsére ezúttal is volt mellettem egy remek szervező és az ő kedves kis csapata, a bűnmegelőzési alosztály. Az, hogy minden körülmény is ideális volt, az ő gondoskodásuknak, összjátékuknak köszönhető. Azt írtam a „Bocsánatot kérek” sorozatról szóló első beszámolóban Bocsánatot kérek! I., hogy a legfontosabb, hogy kell egy csapat, kell a játszótárs, és ha találunk ilyet, vigyázni kell rá. Hát most megtaláltam, és nemsoká újra játszhatunk, áprilisban. Ez nagyszerű előkészítés volt ahhoz is…