Bocsánatot kérek IV.
Gyermek- és ifjúságvédelmi Café Balassagyarmaton
A főcím elsőre megint kissé félreérthető. De szerencsére most nem kell bocsánatot kérnem, mert nincs miért és nincs kitől. Legalábbis remélem. Ha mégis, akkor szóljon, aki úgy érzi. Kész vagyok elismerni, ha bántottam, bár nem akarattal.
A „Bocsánatot kérek” a Nógrád megyei Rendőr-főkapitányság január óta folyó és most májusban záruló bűnmegelőzési projektjének címe, de ezt a rendszeres olvasóim már tudják. Az alcím pedig most is pontosít, mint mindig. Már megint a Café módszertanról szól ez az írás. Hogy most miért éppen ez a neve, az a projekt lényegéből következik. Az iskolai erőszak és annak megelőzése és kezelése volt a téma, sokféle szemszögből megközelítve és feldogozva, s ennek fókuszában a gyermek- és ifjúságvédelem áll.
2016. május 12-én volt a projekt egész napos záró rendezvénye, a megnyitóhoz hasonlóan rendhagyó módon. A balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központ adott otthont a négy helyszínen zajló programoknak. Gyereknek és felnőttnek egyaránt akadt tenni- és ennivaló, előbbieknek kint ügyességi sorverseny, foci- és röplabdameccsek, bent drámajáték. Utóbbiaknak pedig a projekt szakmai zárásaként az a bizonyos, az alcímben nevezett Café, amiből a nyitó konferencián csak kedvcsináló módszertani ízelítőt kaphattak a Nógrád megyeiek.
Azóta persze sok víz lefolyt – ahogy errefelé mondják – az Ipolyon. Sikeresen lezajlott az összes projektelem, mindegyik megtette a maga hatását, a résztvevők talán elrendezgették magukban a tanultakat, az átélteket, az élmények emlékké formálódtak, s talán ők maguk is kicsit alakultak. Remélhetőleg egy sor újonnan tanult vagy felfrissített, tudatosított készséget alkalmaznak is, ki itt, ki ott: a tanításban, a gyermekvédelemben, a családsegítésben és a rendőri munkában. És az egymással való együttműködés is talán egyre jobban megy. Mert erre is ment ki a játék.
Ez a tavaszom a tréning és a Café módszer bűvöletében telt. Még egy izgalmas munkának épp a közepén – a vizsgaidőszaknak meg az elején – vagyok, de lassan lezárom a tavaszi áramlat-sorozatot. Aztán jöhetnek a nyári kalandok – kíváncsian várom azokat is. Meg persze a pihenést. Bár most még úgy tűnik, nem lehet kiszállni ebből a forgásból, szinte már függőség, de azt hiszem, jóféle. Olyan függőség, mint a szabadság, bármilyen ambivalens is ez az állítás. Aki igazán megtapasztalja-megérzi ennek a varázslatos italnak a mámorító zamatát, nem akar leszokni róla.
Amit ebben a fajta Café-ban inni lehet, az is élvezeti szer. És nem a kávéra gondolok. Érdekesek a véletlenek. A minap egy internetes oldal hírt adott a Police Café Halas eseményeiről, és a nyomda ördöge furcsán nyúlt bele a szövegbe, kilopott egy ’l’ betűt a World Café első szavából. Így maradt a ’Word’ – azaz a szó. És épp ez az, amit inni lehet a Café-ban: a szavakat. Egymáséit. Egymásba fűzni általuk gondolatokat és egymáshoz kapcsolni érzéseket. Valahogy úgy érzem mostanában – valóban inkább csak érzem, de ez elég –, hogy minden apró lépéssel közelebb és közelebb kerülök valamihez. Óvatosan és halkan merem csak megfogalmazni – és most szólok: aki nem szereti a filozofálást, itt hagyja abba az olvasást –, hogy mihez vagy inkább kihez. A pillanat megismételhetetlen szépségéhez, s az ugyanabban a pillanatban megélhető élményt átérző másik emberhez. Csoda-e, ha amikor és ahol csak lehet, ezt az összekapcsolódást keresem? Nem csoda. A csoda az, amikor meglelem: legalább pillanatokra, percekre, de ha órákra sikerül, az fantasztikus. Lassan oda jutok, hogy az emberi létezésnek már csak ez a minősége, dimenziója érdekel, és ezt nem is szeretném leplezni. És erről már nem akarok leszokni sem, még ha ez is a nehezebb út. Tulajdonképpen rájöttem, miért utazom a hullámokon hetek óta, ebben a flow-ban… mert ez adatik meg mostanában, ráadásul több relációban, sőt, csoportosan is. Ezt, az ebből fakadó áradó energiát hozom-viszem, adom-veszem. Csak tessék! Csak tessék…
A nógrádi szakembereknek tartott kommunikációs, mediációs és élménypedagógiai tréningeken a résztvevők bizonyították elkötelezettségüket, és aktívan bevonódtak a tanulási folyamatokba. A záró konferencián éppen az lett volna a cél, hogy a konkrét hatásokról beszélgethessünk, s mindannyian: résztvevők, szervezők, képzők és finanszírozók számot vessünk azzal, mit végeztünk.
Sajnos, ilyen-olyan okból, éppen a képzéseken részt vevők voltak legkevesebben, bár a leglelkesebbek aktív szerepet vállaltak: professzionálisan moderálták az asztaltársaságok beszélgetéseit. Kingának, Márknak, Miklósnak és Rékának jár ezért a köszönet – szigorúan ábécérendben. Örülhetünk viszont annak, hogy ott voltak a megye rendőr vezetői, akik egy kis győzködés után a számukra ismeretlen, ezért még szokatlan Café-beszélgetésekbe eleinte furcsálkodva, de aztán fokozatosan egyre szívesebben oldódtak bele. Nekik, akik az efféle projekteket inkább csak „papíron” ismerik, igazán érdekes volt belátni kicsit a kulisszák mögé. A közvetlen hangú, nyílt párbeszéd előbb az asztaloknál, majd az összefoglalókban talán meggyőzte őket is, hogy miért érdemes egyre inkább támogatni a bűnmegelőzést, építeni ilyen módszerekkel is a civilekkel való jó kapcsolatokat.
Januárban azt írtam, hogy ez a komplex programsorozat a pályázatot kiíró Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács bírálóit ismét meggyőzte arról, hogy érdemes a támogatásra. Remélem, látva a megvalósulást, még mindig így gondolják. Már most kíváncsian várom, mit találnak ki a nógrádiak jövőre. Ha ennyi közöm soha többet nem lehet is hozzá, a híre talán elér engem is. Hogy a szlogenjükre még egyszer visszatérjek: semmi okuk „bocsánatot kérni”, idén is büszkék lehetnek a minden elemében sikeres projektjükre!
Januárban egyszerre izgultam és vártam a számomra is sok izgalmas szakmai újdonságot és kihívást rejtegető képzéseket. Az akkori feszítő bizonytalanságban még csak reméltem, hogy nem maradok magamra sem a tervezgetésben, sem a megvalósításban. Most, hogy ennek a projektnek vége, már múlt időben mondhatom: volt csapat, jutott játszótárs, több is. Hálás vagyok érte. De most megint egyedül vagyok. Nagyon. Ismerős ez az érzés is, persze, hogy az: a tanár vissza-visszatérő magányossága, amikor kijön a teremből. A bent hagyott együtt-boldogság után a kint rátörő magán-üresség. Marad a remény, hogy lesznek új pillanatok, új tervek, új projektek, új játszótársak. Vagy régi-újak. Mert ezek – úgy az egész együtt – jók. Jók lennének… Nagyon…
