A börtön ablakába soha nem süt be a nap?

Bűnmegelőzés – megint másként

 

Egy igazi váratlan és szerencsére kellemes meglepetés jutott nekem erre a hétre. Annak, aki szerezte, így, nyilvánosan is köszönöm.

Hétfőn a mesterszakosok vizsgáztak kalákában, ami, mint általában, most is – a vizsgáztatni egyébként nem szerető – tanárembernek igazi csemege volt. Felkészülten, tájékozottan jöttek a beszédes hallgatók, és én ezúttal is kíváncsian vártam őket, na és mindazt, amit ilyenkor magukkal hoznak: kissé elvontabb „elméleti” tudást az olvasmányaikból és az együtt megalkotott féléves tananyagból, és nagyon is gyakorlati tapasztalatot, érdekes aktualitásokat a szakmai életükből. És megint nem csalatkoztam.

Úgy esett, hogy az első négyes egyik tagja Gyula várának kapitánya, akarom mondani a gyulai börtön parancsnoka volt. Kis intézetről beszélünk, amelynek befogadó képessége mindössze 86 fő, a dolgozók pedig 94-en vannak. Őket vezeti, terelgeti, ösztökéli – s most, hogy egy napnyi betekintést nyertem a kulisszái mögé, bátran mondhatom – nem is akárhogyan, Hafenscher Csaba parancsnok. Még csak pár hónapja ismerem, s néhány alkalommal dolgoztunk együtt az Integrált társadalomtudományi ismeretek című kurzuson, de azok alapján, ahogyan ott és a vizsgán beszélgettünk, sokat vártam attól az intézettől, amelyet ő irányít. Persze tudom, hogy mást mutat a tantermi benyomás és a valóság. Éppen ezért mindig különös öröm látni, ha a kettő nem áll nagyon távol egymástól. És itt erről van szó.

Már maga a meghívás is sajátos volt. Elhangzott ugyan korábban egy órai beszélgetésben, és már-már feledésbe ment volna, ha a hétfői vizsgán nem hozom szóba, hogy a minap a szombathelyi börtönt volt szerencsém meglátogatni. Mire a gyulai parancsnok kissé kajánul megkérdezi: hozzájuk mikor megyek? Mondom neki, majd ha hív. Erre hirtelen a fejéhez kap, s sajnálkozva mondja, miért is nem jutott eszébe hamarabb szólni nekem arról, hogy másnap egy igen érdekes esemény lesz a gyulai börtönben. Azaz hogy a gyulai művelődési központban, ahol az elítéltek adnak irodalmi műsort a környékből érkező mintegy 400 iskolásnak. Az esemény is vonzó volt, a meghívást teljesíteni sem volt ellenemre, s még rá is értem. Semmi nem akadályozott tehát abban, hogy a hirtelen jött és rendhagyó invitálásra hirtelen igent mondjak. Nem sok kétségem volt, mégis, nyugtával dicsérve a napot: egyáltalán nem bántam meg. Érdemes volt ennyit utazni. Mert azért valljuk be: Gyula nem éppen a szomszéd vár.

A gyulai börtön falai közt született versek nyolc elítélt és egy professzionális színész tolmácsolásában hangzottak el a börtönt imitáló díszletek között. A program célja a megelőzés. Ezzel a gyerekekből érzelmi hatást kiváltó pedagógiai módszerrel is annak az esélyét szeretnék csökkenteni, hogy a fiatalok egy-egy rossz döntésük következményeként a rácsok mögé kerülve visszafordíthatatlanul egy olyan útra lépjenek, amelyet a börtönben szabadságuktól megfosztott emberek már jól ismernek. A börtönszínház révén az ő érzéseik igazán autentikus forrásból táplálkozó, irodalmi értékű szövegeken keresztül jutnak el ehhez a speciális célközönséghez. Az előadás színvonala, az előadásban szereplő elítéltek fegyelmezettsége nem hagyott kétséget afelől, hogy ők maguk, miközben megtanulták a szövegeket, és heteken át készültek, próbáltak az előadásra, mennyi pozitív érzelmet éltek át, mennyit tanultak egymásról és önmagukról. Ezt egyrészt ezen az előadáson, a szövegeken keresztül láthattam és hallhattam.

Nekem azonban adatott egy különóra is: délután a parancsnok úr végigkalauzolt az intézeten, s ennek révén azokba a zárkákba is bekopogtunk, ahol a „színészek” átmenetileg laknak. Bár az ajtón nem az van kiírva, hogy művészbejáró… Kedves feladatul kaptam, hogy a délelőtt még fehér maszk mögé rejtett, itt azonban már igazi arcokat próbáljam meg felismerni. S talán egy hibával sikerült is. Ott álltunk egymással szemben: bent élők és az idegen látogató. Én is voltam már hasonló helyzetben, ők is. Én nem unom, ők talán már igen, de kénytelen-kelletlen tűrik az efféle kíváncsi látogatókat. Ám miután mint a délelőtti előadást végignéző kommunikációtanárt bemutattak a szereplőknek, s egész jó arányban felismertem őket, láthatóan az ő kíváncsiságuk is felébredt. A parancsnok a bemutatásommal persze nekem adta a végszót: azonnal kimondatlanul is a cinkosává lettem. Felváltva kérdezgettük, milyennek értékelik az előadást, hogy érezték magukat, mit jelent nekik ez az egész színjátszó kör, mennyit készültek, milyen a színpadon állni, látták-e a gyerekek arcát a reflektorfény mögül, van-e saját gyermekük, miért jók az ilyen előadások, mi lesz a következő előadás. És ők az első egy-két megilletődött szó után egyre hosszabban, tartalmasan és őszintén válaszoltak. Mi pedig méltattuk a szorgalmat, az ügyességet, a fegyelmezettséget, amellyel létrehozták ezt az előadást, s további sok sikert és örömöt kívántunk ehhez a szép munkához. Igazán jó volt ezt közelről látni és hallani.

A börtön tényleg kicsi, s mint munkahely szinte családias. Ezt az ott dolgozók közt járkálva, velük beszélgetve, az irodák és a körletek hangulatába beleszagolva lehetett érezni. Mindenki ismer mindenkit, úgy tűnt, alapvetően összetartanak, s miközben a munka itt is sok és egyáltalán nem könnyű, pláne nem felelősségmentes, úgy tűnt, a megoldásokon dolgoznak, s nem a kifogásokat keresik. Konyhás és kapus, pártfogó felügyelő és reintegrációs tiszt, osztályvezető és titkárnő, bűnügyi nyilvántartó és gazdasági vezető, felügyelő és biztonsági tiszt tudja a dolgát, mindenki azt teszi hozzá a nagy egészhez, ami az ő feladata. Nem volt ez mindig így, s nem is könnyen és zökkenőmentesen alakult ki az üzembiztos működés, hiszen két és fél évvel ezelőtt az új seprűnek sok olyasmit is ki kellett söpörnie, amihez korábbról igencsak ragaszkodtak a helyiek. Egy vezetőváltás sosem könnyű, különösen, ha olyan kontúrosan rajzolódnak ki a vezetés alapvonásai, mint a jelenlegi parancsnok esetében. De az idő nem sürgetett: a lassú víz partot mos elvét valló, s ehhez illeszkedően lassúdad beszédű, ám gyors észjárású Hafenscher Csaba kitartása szükségszerűen és kiszámíthatóan hozza az eredményeket. A börtön falain kívül is látható programok, a mindennapi apró sikerek, az együttműködő szervezetek, a civilek visszajelzései alapján nincs okuk szégyenkezni a gyulaiaknak. És ezt jó volt látni.

A színházi előadás előtt a színpadon a házigazdaként is magától értetődő természetességgel közlekedő parancsnok köszöntötte a nézőket, ajánlásával és gondolataival felvezette az előadást, s utána egy spontán és frappáns beszédben köszönte meg a sok segítséget, amelyet a helyiek nyújtottak a program megvalósításához. Még egy húszperces kérdezz-felelekre is jutott idő, ahol a civilek érdeklődtek a fogva tartottak hétköznapjai, az előadásra való felkészülés és egyáltalán: egy börtön működésének részletei iránt. Ezt is jó volt látni. Annyira, hogy már ott és akkor további ötletek fogalmazódtak meg bennem, amelyeket az intézetlátogatás utáni szakmai beszélgetésben a parancsnokkal még tovább gondoltunk. De erről majd máskor, remélve, hogy nem utoljára jártam Gyulán.

Egy biztos: a mesterképzésen még két kurzus vár ránk, ahol jó eséllyel találkozunk. S Parancsnok Úrnak jelentem: Nem ígérem, hogy ebből a szép szakmai kirándulásból és személyes élményből nem lesz iskolapélda…