A vizsgaidőszak szépségei IX.
Doktori fokozatba kapcsolva
Miután végére értem a 2014. év eseményeinek, jöhet az új év első élménybeszámolója. Persze ez is afféle áthajlás, mert a január 8-i vizsga, amiről írok, a szorgalmi időszakban kezdődött folyamat lezárása volt.
A cím azt sejteti, hogy a még javában zajló vizsgaidőszak nemcsak hogy tartogat további meglepetéseket, de a színvonal még emelhető is. Mégpedig egy olyan vizsgával, amilyet még sosem tartottam: az első doktori kurzusomhoz tartozó számadásra került sor, amelyen nem engem kértek számon. S hogy az évfordulókat is halmozzam, annak is éppen 2014-ben volt 20 éve, hogy kétségekkel vegyes ambícióval telve magam is beiratkoztam az Eötvös Loránd Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskolájába. Az új tanulmányi rendszer első évfolyamában, azaz már PhD-hallgatóként kezdtem meg tanulmányaimat. Első fecskék voltunk, a doktori iskolák rajtunk gyakorolták ezt a típusú képzést, mi pedig átéltük az összes ezzel járó előnyt és persze hátrányt. Eleinte ingyenes volt a képzés, majd bevezették a tandíjat, a szigorlati díjat, de még így is töredékébe került az egész, mint manapság. 2000-ben aztán siker koronázta a tanulmányokat, akkortól jegyezhetem nevem elé azt a bizonyos két (vagy éppen három) betűt.
Azóta, ahogy mondani szokás, sok víz lefolyt a Dunán, elkövettem ezt-azt a tudomány nevében, s ennek köszönhető, hogy a Hadtudományi Doktori Iskolában tavaly kurzust is hirdethettem, sőt, büszkén mondhatom, már saját doktoranduszom is van, aki témavezetőjének választott. Így hát most mindazt a törődést, odafigyelést, amit akkor az én kedves tanáraimtól, professzoraimtól kaptam, végre ily módon is tovább adhattam.
Elöljáróban mindjárt le kell szögeznem, hogy az első csoportba járó kollégák – ezt szó szerint kell érteni, hiszen olyanokról van szó, akik munka mellett ülnek be ismét az iskolapadba – igencsak magasra tették a lécet. Azt a motivációt, érdeklődést, szakmai elkötelezettséget, tudást és szorgalmat, amit pordukáltak, nehéz lesz utolérniük az utánuk jövőknek.
A résztvevői kör nagyon színesre sikeredett, de igazán. Egy rendőr, egy volt határőr, egy NAV-os és egy BV-s rendészeti szakember mellett helyet kapott egy ízig-vérig civil pszichológus, de hogy tökéletes legyen a kapcsolódás, utóbbi előbbieket tanítja az NKE-n. Mármint nem személy szerint őket, hanem az utánpótlást. Ezzel a munícióval kezdtünk el közösen gondolkodni azon, hogy a rendészeti kommunikáció hatalmas tudástárából melyik szelet lenne az, amelyik mindegyiküknek egyaránt érdekes, hasznos lehet. Egy általánosabb bevezető, gondolatébresztő oktatói előadás után (amelyet eredetileg vitaindítónak szántam) hamar kiderült, hogy a közös igény egyértelmű: a kommunikációs kurzust valahogy tudattalanul mindannyian azért választották, hogy a tudományos előadói stílusukat egy kicsit fejleszthessék. A kicsit azért fontos kitétel, mert a rendelkezésre álló 12 óra valóban csak egy kis útravalót tudott kínálni.
Volt olyan résztvevő, akitől inkább én tanulhatnék, hiszen korábban prezentációs tréninget is végzett. Volt olyan, akinek riporterként még mikrofonengedélye is volt – már ha még valaki tudja egyáltalán, hogy mi ez. Volt azonban olyan, akinek újságíró, szerkesztő lévén eddig inkább csak írásban kellett megnyilvánulnia, s úgy érezte, kifejezetten nehezére esik a közönség előtti szereplés. Márpedig a doktori iskolában ő sem úszhatja meg a fellépést: rendre másra prezentációkat kell tartania, s maga is belátta, hogy mindenki, ő is, a leendő közönség is jobban jár, ha megbarátkozik a műfajjal. S bizton állíthatom, hogy ehhez az egyik legjobb társaságba került. A résztvevők hasonló helyzete, kölcsönös érdeklődése, nyitottsága, türelme, maximális figyelme és a visszajelzések kontrollált mederben tartásáról szívesen gondoskodó oktató – vagyis minden együtt volt egy ideális, ám sajnos rövid tanulási folyamathoz. És persze már megint és még mindig és újra és újra az önreflexió igényének felpiszkálása, fenntartása, megerősítése volt a cél – kinek mi és mennyi kell ebből a nélkülözhetetlen hozzávalóból. Mihez is? Most közvetlenül ahhoz, hogy doktori fokozatba kapcsolva színvonalas, érdekes, élvezetes előadásokat készítsenek és tartsanak a jövőben.
A háromalkalmas kurzus és a vizsga nekem biztosan emlékezetes marad. Remélem, a résztvevőknek is. Mindenesetre én köszönöm, amit a hallgatóimtól tanulhattam!
