Valami kimaradt…
Egy különös vizsga
Ma kezdődik a szorgalmi időszak, s most kapok észbe, hogy valami kimaradt a vizsgaidőszakban szerzett élményeimről szóló beszámolók sorából.
Az őszi félévben került sor a Szakértői retorika című tantárgy oktatására. Ahogy a neve is jelzi, a kriminalisztikai szakértői szakirányon tanulók számára kötelező tantárgy ez, bár a maga mindössze 4 órájával még kurzusnak is nehezen nevezhető. Ennyi időben kellene legalább áttekinteni a szakértői retorika területeit, lehetőségeit, eszközeit, ami nyilvánvalóan lehetetlenség. Nem hogy elmélyülni, de még csak a felszínt karcolgatni sincs mód. Évek óta küzdök ezzel a kihívással, s azon túl, hogy az előadáson sebtében átfutok a legfontosabb kommunikációs jelenségeken, nemigen tehetek egyebet. A tárgyhoz rendelt beszámoló mint számonkérési forma szintén formális tehát, ezért már régóta ki kellett találni valamit, ami mégis értelmes tartalmat ad neki.
A hallgatók a kezdetektől fogva – ebben a félévben huszonnégyen – választhattak az írásbeli és a szóbeli beszámolási lehetőség közül. Írásban egy esszét kell beadniuk, amelyben saját – meglévő vagy leendő, választott – szakmájuk, az igazságügyi szakértői tevékenység és a kommunikáció kapcsolatának egy általuk választott részkérdését kell elméleti vagy gyakorlati megközelítésben taglalniuk. Döntő többségében érdekes, változatos, egyéni témákat dolgoznak fel olvasmányosan, a megadott 4-5 oldalnyi terjedelemhez képest alaposan. A szóbeli beszámolón nagyjából ugyanez a feladat, csak ott elő is kell adniuk magukat, mégpedig egymás társaságában. Ez adja a vizsga semmihez sem hasonlítható, jellegzetes hangulatát.
Mivel az írásbeli és szóbeli lehetőséget nagyjából fele-fele arányban szokták választani, a szóbelire érkezők száma ezúttal nagyjából egy tucat körül volt. Ennyi ember jelenléte éppen ideális ahhoz, hogy minden „vizsgázó” 10-15 percet kapjon arra, hogy előadja magát. Előadja azt a témát, amelyet előre megtervez, felépít, s amelyben a hallgatóság elé tárja, mit tud, gondol és tapasztal a szakértői munka kommunikációs nehézségeiről, kihívásairól, útvesztőiről, szépségeiről, örömeiről.
Hihetetlenül izgalmas és érdekes ez a vizsgáztatási mód. Részben megteremthető valamicske gyakorlatias jelleg, ami egy kommunikációs tantárgynál már a tanórák során kellene, hogy megvalósuljon. Azáltal, hogy mindenki hallja mindenki kiselőadását, alkalom kínálkozik a szereplésre. Gyakorolhatják az önálló beszéd megtervezését, de a spontán előadás változékonyságát, a mindenkori hallgatósághoz való alkalmazkodás képességét is. A szereplés után van idő rövid visszajelzések megtételére, a hallgatóság reagálhat az elhangzottak tartalmára és formájára. Kérdéseket tehetnek fel, ami a jelöltet újabb feladat elé állítja. Ráadásul az „osztályozás” – igaz, a három fokozatú értékelésnek köszönhetően nem túlzottan nagy téttel – sem annyira szubjektív, azaz nem kizárólag a vizsgáztató ítéletén múlik, hanem egy fajta kollektív értékelés lesz. Az értékelési szempontok nyilvánosak, mindenki számára átláthatóak és egyértelműek.
Az idén a legkülönösebb „felelet” díját – a „közönség” leghangosabb tapsát – az a hallgató kapta, aki egy papírlapot fogván a kezébe, úgy tett, mintha előre megírt kiselőadását kezdené felolvasni. Amikor már úgy a huszadik mondatnál tartott, s feltűnően nem lapozott, s látható volt, hogy papírján nincs több két bekezdésnél, gyanakodni kezdtünk, hogy mindez csak „álfelolvasás”. Valójában fejből mondja a szöveget, amely azonban egyáltalán nem betanult szöveg volt, bár retorikailag, tartalmilag és formailag is egyaránt úgy tűnt, mintha valóban olvasná. A szöveg egy nagyon különös fikció eredménye volt: a hallgató lelkiismerete írt egy szellemesen ironikus levelet a felelőnek, amelyből még az is kiderült, miért szeretne közel húszéves rendőri pályafutása folytatásaként egyszer csak igazságügyi szakértő lenni, s hogy tanulmányai és munkája során milyen kétes szorgalommal tanult, dolgozott az önmaga által megszólított. A sziporkázó intellektuális humor komoly és mély önismerettel, önreflexióval és önkritikával párosult, ami különösen szimpatikussá tette az elhangzottakat. Én magam hosszú-hosszú tanári pályafutásom során eleddig egyszer találkoztam olyan előadóval, aki úgy volt képes beszélni, hogy azt egy az egyben le lehetett volna jegyezni, minden korrekció nélkül.
Engem lenyűgözött ez a teljesítmény, s láthatóan a hallgatók is élvezték, nemcsak a többiek előadását, de a sajátjukat is. Talán nem a legunalmasabb és legértelmetlenebb módja ez a módszer a vizsgáztatásnak és vizsgázásnak. Ha valakinek megtetszett, próbálja ki bátran, de persze ne felejtse el erről előzetesen tájékoztatni a hallgatókat. Nem cél ugyanis váratlanul belesodorni őket egy számukra ismeretlen szereplési helyzetbe.
