Ez egyáltalán nem katasztrófa! Sőt…

Ez egyáltalán nem katasztrófa! Sőt…

Kettővel ezelőtti,  Tovább, tovább… című bejegyzésemet úgy zártam, hogy a katasztrófa-védelmis hallgatókról egyáltalán nem katasztrofális a véleményem, sőt. És hogy miért, azt hamarosan meg is osztom. Itt az alkalom, hogy elmondjam, mindezt mire alapozom.

Az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán tartott érzékenyítő napon a VIII. kerületi szomszédsági járőrök és katasztrófa-védelmis hallgatók voltak jelen. A rendőrök visszajelzései felől a számukra tartott június 24-i képzésen szóban érdeklődtünk, a hallgatók véleményét pedig kolléganőm a félévi dolgozatuk egyik esszékérdésében feszegette. Összesen 33-an írtak dolgozatot, vagyis az alábbi rövid összefoglaló ennyi hallgató írását dolgozza fel.

A résztvevők szemmel láthatóan örültek a kérdésnek, szívesen és hosszasan, általában egy egész oldalban válaszoltak rá. Nem nagyolták el a válaszokat, hanem kifejtően, példákkal illusztrálva írtak, s soraikat egyértelműen áthatották az erős érzelmek. A program előtt illetve az elején még rossz, diszkomfort érzés uralkodott rajtuk, féltek, tartottak a találkozástól, sajnálták az érintetteket, zavarban voltak. Majd fokozatosan oldódtak a negatív érzések, és a kíváncsiság nyomán kezdtek átfordulni pozitívba. Megjelent a megértés, az elfogadás, az empátia. Az volt a legmegkapóbb, amilyen szavakkal a fogyatékkal élőket jellemezték: erősek, kitartóak, boldogok, teljes életet élnek, magabiztosságot sugároznak, példamutatóak, céltudatosak, ambiciózusak, motiváltak, eltökéltek, bátrak, lelkesek, türelmesek, barátságosak. Nagyon tetszett a hallgatóknak a vendéglátók nyitottsága, segítőkészsége, közvetlensége, kedvessége, mosolygóssága. Meghatotta őket, milyen intelligensek, mekkora szeretet van bennük, és hogy milyen kedvesen fogadták őket.

A száraz „tananyag” helyett ez a tapasztalati tanulás kedvükre volt, és hosszasan sorolták, mit tanultak, azaz: mi az, amivel gazdagodtak.

Egyrészt emberileg. Volt, aki még soha nem találkozott fogyatékkal élőkkel, ezért elképzelése sem volt az ő világukról. Ő az újdonság élményét emelte ki. Más inkább azt, hogy találkozott ugyan velük, de nem tudta jól kezelni a helyzetet, ezért nem tudott jól segíteni, de úgy érzi, ezután már ez is menni fog. Ezt az egyik résztvevő egyszerűen így summázta: „Most már tudom, hogy az a legjobb, ha megkérdezem tőlük, miben tudok segíteni.”

Másrészt hangsúlyozták, hogy szakmailag is sok üzenete volt a napnak. A veszélyhelyzetbe került, bajba jutott fogyatékkal élők szempontjai, szükségletei is értelemszerűen mások, mint a többiekéi, így a számukra nyújtott segítségnek is vannak speciális oldalai. Ezeket pedig az érintettek tudják legjobban elmondani, érdemes lenne tehát gyakrabban megkérdezni és meghallgatni őket…

Ketten-hárman is voltak, akik azt írták, szívesen megtanulnák alapfokon a jelbeszédet, hogy alkalomadtán, ha szükség volna rá, ezzel is hatékonyabban tudjanak kommunikálni a siketekkel.

Közvetve vagy közvetlenül, de mindannyian köszönetüket fejezték ki a tanárnőnek, Hegedűs Juditnak, aki elvitte őket erre a programra. Még az is előfordulhat, hogy egyszer csak jelentkeznek nála, hogy legyen témavezetője TDK-dolgozatuknak vagy szakdolgozatuknak, amelyet szívesen írnának ebből a témából – legalábbis ketten ezt állították.

Többen határozottan javasolták, hogy ilyen programon minden kollégának, vagy inkább minden embernek részt kellene vennie, sőt, lehetőleg már gyerekkorban el kellene kezdeni az efféle érzékenyítést. Mert bizony sokat tanulhatnánk a fogyatékkal élőktől.

Végül mindennél beszédesebben álljon itt néhány szó szerinti idézet a fogalmazásaikból:

„A tűzoltósággal közös gyakorlatot lehetne tartani. Az itt eltöltött gyakorlat alapján részükről is lenne rá igény, illetve ki kellene alakítani egy közös együttműködést. Számukra is és a tűzoltók számára is fontos kérdéseket lehetne tisztázni és falakat ledönteni.”

***

„Ennek a napnak köszönhetően, ha fogyatékos személyekkel sodor össze az élet, akkor nem megijedni fogok a helyzettől, hanem tudni fogom kezelni.”

***

„Őszintén megvallva én mindig kerültem az ilyen embereket, mert féltem tőlük, de ezen a programon, amin részt vettem, rengeteg dolgot megtanultam, például azt, hogy segítséget nyújtsak nekik.”

***

„Tisztelem ezeket az embereket, hiszen számunkra elképzelhetetlen fizikai és lelki nehézségeken mentek vagy mehettek keresztül, és mégis teljes életet élnek, boldogok, és ők tanították meg nekem, hogy mindegy, milyen nehéz az élet, sosem szabad feladni, elkeseredni, s ők sem teszik, pedig nekik ezernyi okuk lenne rá. Lenyűgözött, hogy mennyi szeretet és jóakarat lakik ezekben az emberekben, és sokszor nem is ők szorulnak segítségre, hanem azok az emberek, akik nem értékelik saját adottságaikat.”