Színpad vagy katedra?

 

Akik ismernek (vagy akik még nem, de már megfordultak az óráimon, és érzékenyek az ilyesmire), tudják, hogy afféle megátalkodott tanár vagyok. Én magam úgy hároméves koromra visszaemlékezve tudom, hogy már akkor ez akartam lenni. Állítólag körbeültettem az ágyon, a fotelben és a földön a babáimat (akadt vagy egy tucat, kisebbek, nagyobbak), és magyaráztam nekik nagyon. Katedrám ugyan nem volt, de kis fekete táblám mágneses betűkkel és számokkal igen. Egyáltalán, imádtam szerepelni, s hamar elértem, hogy a többiek rám figyeljenek. A 70-es években a televíziós táncdalfesztiválokon nőttem fel. Miközben anyukám varrt, én Koncz Zsuzsával és Katona Klárival énekeltem a cérnagurigából, cérnából és a zúgó varrógép orsótekercselőjéből összeeszkábált mikrofonomba.

A babák tanítása a pályaválasztásomat határozta meg, bár a kezdetektől fogva csak felnőttekkel foglalkozom. Az otthoni énekes produkciókból pedig hamarosan zeneiskolai tanulmányok, iskolai énekversenyek és fellépések, majd 25 éven át tartó hobbi lett: 15 évig egy néptáncegyüttessel, 10 évig egy klasszikus kórussal jártam országot-világot, s gyakoroltam a nagyobb közönség előtti színpadi szereplést.

Ezek a gyerekkori előzmények is fontosak ahhoz, hogy érthető legyen, felnőttkori jelenemben miért szeretem ilyen szenvedélyesen a szakmámat. Hogy a tanár munka közben színpadon vagy katedrán áll-e, számomra nem kérdés, hiszen úgy gondolom, egyszerre mindkettőn. Különösen érvényes ez az évfolyam-előadásokra, ahol egyszerre 50–200 főt kell – igenis! – szórakoztatni. Hiszen csak így biztosítható, hogy felkeltsük s hosszabb ideig, akár 4-6 órán át is lekössük a figyelmüket. Így van egyáltalán esély arra, hogy megértsék, befogadják a hallottakat, s legalább annyira érdekesnek és hasznosnak ítéljék az előadást, hogy azután ez az élmény a témában való további, alaposabb elmélyülésre, vagyis tanulásra ösztönözze őket.

Az előadó (tanár) számára a siker az, ha ezt a hatást ki tudja váltani. Közvetlen visszajelzést a hallgatók vizsgán való kitűnő szereplésén kívül legfeljebb egyszer-egyszer az előadás utáni taps jelenthet, bár ez nálunk az egyetemen nem túlzottan jellemző. Ha a következő alkalommal már mosolygó arcok, érdeklődő tekintetek, gyorsan elhalkuló morajlás, megtisztelő és koncentrált figyelem fogadják az embert, az is sokat jelent és fantasztikus érzés.

Az is siker, ha az előadónak híre megy, s már várják – persze ilyenkor a megfelelni vágyás, a felelősség is annyival nagyobb. Szerencsés alkatú szereplőnek az ilyen helyzet annyival erősebb motivációt is ad. Így aztán kölcsönösen ösztönzőleg hat egymásra előadó és hallgatóság, s bármilyen hosszú vagy nehéz is egy-egy óra, az elfogyasztott energia valahogyan már menet közben is „visszatöltődik”. Ez egyébként a nagy munkabírás egyik titka is.

A közvetett siker persze nehezen mérhető. Ha a hallgatók motivációját ügyesen felpiszkáltuk, akkor elkezdenek tanulni, a szorgos tanulás következtében pedig kiszámíthatóan jobb szakemberekké válnak. Ezt aztán ügyfélként később remélhetőleg nemcsak mi tapasztalhatjuk, de sokan mások is. Nyilvánvalóan hosszabb távon a tanárt ez vezérli, de nap mint nap, újra és újra ennél sokkal szerényebb céllal dolgozik. Minden alkalommal, minden csoporttal és diákkal ugyanahhoz az aprómunkához lát hozzá: ha például kommunikációs készségek fejlesztésével foglalkozik, akkor a tudatos önmegismerő folyamat első, bizonytalankodó lépéseit segít megtenni nekik. Hogy jól csinálja-e, azt azon lehet lemérni, hogy a hallgató ezt egyrészt felismeri, másrészt örül neki. Még akkor is, ha pontosan tudja, hogy ezen a mindennél nehezebb úton a tanár épp csak elindítani lehet képes, ám a többit neki magának kell elvégeznie. Sokan fogadkoznak, hogy így tesznek majd, de félő, hogy a külső ösztönző hatás csökkenésével saját belső késztetésük is alább hagy.

Azt hiszem, valami felismerésféle történhetett, amikor a minap az egyik csoport, akikkel két hét alatt 26 órát bíbelődtünk az önismeret részleteivel, a következőképpen fejezte ki megértését és elismerését. A kommunikációs tréningek utolsó foglalkozásán, a szokásos csoportzáró, visszajelzést, értékelést elvégző gyakorlatban minden csoporttag megosztotta a többiekkel, hogy mit kapott az elvárásaihoz képest, mi lett a fenntartásaival, ha voltak, mit okult a történtekből, mit tanult másokról, magáról, mit visz tovább szívesen a kurzusból. Az utolsó hallgató azt mondta, szavak helyett ő egy gesztussal szeretne az alkalomhoz illő módon reagálni az átéltekre. Egyszer csak felállt, tekintetével és karjával erre biztatva tizennégy társát is, akik szintén felálltak, s együtt elkezdtek tapsolni. Zavaromat és meghatódottságomat valamelyest leplezendő, pár másodperces főhajtás után addigi ülő helyzetemből felálltam, s körben, ahogy ültek, név szerint szólítva őket, én is megköszöntem a munkájukat. Mert persze mindez nélkülük nem jöhetett volna létre…

Még nincsenek hasonló bejegyzések.