Foggal, örömmel a polgárőrökért…
Avagy a közönség jóindulata felkeltésének különös módja
Harmadik éve, 2014. szeptember 1-je óta zajlik a megyei és egyesületi polgárőr elnökök és titkárok ötnapos képzése az NKE és az OPSZ együttműködésében a Polgárőr Akadémia keretében. A múlt héten már a XII. ilyet rendezték. Több alkalommal beszámoltam az itt folyó munkánkról, a legutóbbi blogom apropóját is ennek a képzésnek köszönhetem.
A kisújszállási fogorvos polgárőr megint úttörő kezdeményezéséről szóltam elismerőleg, de akkor még nem tudtam, hogy mestersége hamarosan más miatt kerül érdeklődésem középpontjába. És nem polgárőr voltára gondolok.
Múlt héten azt a fogas kérdést kínálta számomra a véletlen, hogy az szónokoknak szóló ókori útmutatásokat vajon mennyire kell komolyan venni. A captatio benevolentiae-ről volna ugyanis szó. Valószínűleg Cicero, aki ezt a retorikai fogást ajánlotta, maga sem gondolta, hogy ennek érdekében mindent be kell vetni. Annyit biztosan szerinte se ér a dolog, hogy az ember otthagyja a fogát szereplése helyszínén. Márpedig velem ez történt. Nyilván nem szándékosan, hanem a körülmények szerencsétlen összjátékaként.
A polgárőrök egész napos Café tréningjét készültem elkezdeni: a résztvevők nagy része már a teremben ült, néhányan még érkeztek, épp ültek le az asztalokhoz, én pedig pakolgattam ki a trénerdobozomat. Egy oldalra helyezett asztalon tornyosultak a holmijaim, négy asztalnál zsúfolódott a harminc vendég, éppen csak elfértünk az ebédlőből tolóajtóval leválasztott helyiségben. Egy gombostűt alig lehetett volna leejteni.
Számomra ismeretlen okból kiszorultunk a képzésnek szokásosan helyet adó emeleti könyvtárszobából, ahol már otthonosan mozgok, s maradt ez a kőburkolatú, kényelmetlen terem az átszüremkedő konyhai zajokkal, a levegőtlenséggel és a halovány világítással. A szükségtelenné vált hosszabbító kábelt valaki betette az asztal alá, amelyikre lepakoltam. A mellől fordultam éppen kifelé, hogy elkezdjem üdvözölni a megjelenteket, s ebben a pillanatban esett meg az eset: a tanárnő szó szerint pofára esett.
Elnézést a naturális szóhasználatért és a szokásosnál kissé részletezőbb jelenetleírásért, de minden apróságnak jelentősége van. Annyira gyorsan és váratlanul történt minden, hogy ha elképzelem, kívülről nézve leginkább egy rajzfilmfigurának tűnhettem, aki alól lasszóval kirántják a lábát, s legott hasra esik. Csakhogy ő kisvártatva fölpattan, s mintha mi sem történt volna, fut tovább. Én nem így jártam, sajnos.
Először is, nem hasra, hanem előbb a bal térdemre, majd az arcomra estem. Arra, hogy bármi mással tompítsam az esést, esélyem se volt. A földet érés recsegősre sikeredett, s mihelyt megéreztem az ütést, tudatosult is bennem, mi történt. Nekikeseredve hasaltam tíz másodpercig a kövön. Akik közvetlenül a közelemben álltak, azonnal lehajoltak, hogy felsegítsenek. Pár másodperc múlva ment is a dolog, de szemem becsukva, kezem a szám elé tartva, az esés és a nagy erejű koppanás sokkhatása után a legközelebb álló bőrkabát nyakába borultam, és keservesen felzokogtam. A fogam darabkáit és a vér keserű ízét éreztem a számban.
Gyorsan eszmélve kikísértek a mosdóba, s magamra maradván jött a második zokogási hullám. A kijózanító hűs vízzel kimostam a számat, s pár pillanatnyi kétségbeesés után próbálva megnyugodni, tükörbe néztem. A látvány igazolta az érzést: a bal fölső metszőfogam jókora darabja bizony letörött, az ajkam ennek következtében felrepedt. Közben sajgott a térdkalácsom, s annyira megsajnáltam magam, hogy kitört rajtam a sírás, három percen belül immár harmadszor. Potyogó könnyeimben már nem annyira a fájdalom, se nem a látvány miatti kellemetlenség, hanem az dominált, hogy lejátszottam fejben a következő egy hetemet, hiszen még csak hétfő volt. Ezen a napon itt egy nyolcórás tréning, másnap egy hatórás előadás, délután egy konferencia-szereplés, a többi napokon pedig hat-hat órányi tanóra várt rám. Na de így hogy? Törött foggal, felrepedt ajakkal? Hiszen abból élek, hogy beszélek, közben ráadásul egészen közelről, egy-két méterről látják a számat. S ebben a pillanatban még azt se tudhattam, hogy fizikailag mennyire vagyok képes beszélni.
Az ember csodálatos regenerálódó képességgel bír. Akinek olyan magas a fájdalomküszöbe, mint nekem, s hozzá az akaratereje és a hiúsága is ugyancsak arányosan méretes, annak egy ilyen helyzetben nem sok választása van. Gyorsan döntöttem: oké, ez most így esett, de ott van harminc polgárőr, akik rám várnak, s a héten még sokszorosan ennyi rendőrhallgató, akiknek szintén tartozom magammal. Nem beszélve arról, hogy hirtelen úgyse lehet ezzel a sérüléssel semmit se kezdeni, a fogorvost is csak 2-3 napon belül tudom felkeresni. Így hát megmosakodtam, ittam egy pohár vizet (persze óvatos-ügyetlenül, féloldalasan), megráztam magam, és visszamentem a terembe.
Kisebbfajta hősnőként fogadtak a derék polgárőrök,, s persze csodálkoztak a döntésemen, hogy akkor uccu neki, kezdhetjük a napot. De nem is én lennék, ha egy ilyen malőrtől hagynám magam eltéríteni attól a rögeszmémtől, hogy márpedig én őket oda tanítani mentem…
Tekintetem és szóm az ismeretlen bőrkabát gazdáját hívta, s rálelvén, szolid, de szeretetteli mosollyal öleltem meg őt, immár szándékosan. A gyönyörűséges, ám törött üveggyűrűm darabkáit szomorúan tettem táskám mélyére. S kiállva a középre, ahová eredetileg lépnem a fránya kábel megakadályozott, belekezdtem mondandómba. A közönség jóindulatának felkeltésével tehát – bár kétségtelenül kissé különös módon, de – megvolnánk. Jöhet a többi.
És jött. Egy nagyon kellemes, oldott, egy ilyen előzmény után azt is mondhatnám, családias hangulatú bemutatkozás, egy intenzív, okos párbeszéd a polgárőr café hozzávalóiról, a polgárőrök humánus, ezúttal általam szó szerint testközelből is megtapasztalt segítőkészségéről. Abba se akartuk hagyni, ám amikor negyed hatkor „kicsöngettek”, csak-csak be kellett rekeszteni a tárgyalást. A kilépőm kevésbé teátrálisra, és már óvatosabbra sikerült: lassított tempóban pakolásztam, készülődtem hazafelé, s ha nem is nyugodtan, de egy összességében emlékezetes nap élményével hajtottam álomra igencsak fáradt fejemet.
Másnap aztán egy munkahelyi baleseti jegyzőkönyv kitöltése után irány egy másik tanterem. Lábam alá nézve ügyeltem a zsinórokra, s mentegetőzés helyett, ismét a közönség jóindulatának felkeltése gyanánt, elmeséltem foghiányom előző napi, nem hétköznapi okát.
Egy valamirevaló kommunikációtanár mindenből kihoz valami olyat, ami témába vág: a kommunikációs készségek átmeneti zavarainak, ha nem is kitűnő, de annál aktuálisabb és felettébb szemléletes illusztrációjaként használtam magam magam. A hatás nem maradt el: szájamat megbocsátón fürkésző hallgatói tekintetek, együtt érző mosolyok, amelyekre – üsse (ütötte!) kő – letört foggal is, csak azért is visszamosolyogtam.
A harmadnapi fogászati kezelés esztétikailag ugyan helyreállította a látványt, de hogy ez a felépített fog mennyire lesz tartós, az bizony a jövő zenéje. Üzenem a Fogtündérnek: dolgozzon az ügyön! S mindenkinek, aki nem szeretné, hogy foghíjas legyek: szurkoljon neki!
