Hajrá, Ferencváros!
Bűnmegelőzés szépkorúaknak
A főcím kissé talán félrevezető, ezért gyorsan kijelentem: nem, nem vagyok Fradi-drukker. Egyáltalán: semmilyen drukker nem vagyok, legalábbis ami a focicsapatokat illeti. Lelkes híve vagyok viszont az olyan kezdeményezéseknek, mint amilyet most Budapest Főváros IX. Kerület Ferencváros Önkormányzata kitalált. Elmondom azt is, miért gondolom, hogy valóban elkél a biztatás…
Úgy két hónappal ezelőtt keresett meg a ferencvárosi önkormányzat idősügyi referense (de jó, hogy van ilyen!), hogy vállalnám-e felvilágosító előadások tartását a kerületi időseknek. Egy-egy órás elfoglaltságról volna szó, két helyszínen: a Dési Huber István Művelődési Házban és a Ferencvárosi Művelődési Központban. Mindkét helyen a környékbeli időseket várják egy kötetlen beszélgetésre, melynek címe az alábbi lenne: „Mit tehetünk, hogy idős korunkban is biztonságban legyünk?”
Szíves-örömest mondtam igent. Nemcsak azért, mert a bűnmegelőzés igencsak régóta szívügyem – bár eddig inkább csak azokat a rendőr kollégákat oktattam, akik ezzel a tevékenységgel foglalkoznak. Hanem azért is, mert ilyen korú célközönséggel még nem volt szerencsém találkozni. A fiatalabb korosztállyal már szereztem tapasztalatot, amikor bűnmegelőzési tábort vezettem hátrányos helyzetű általános iskolásoknak Kisújszálláson. (Tényleg, egyszer ennek a tapasztalatait is meg kellene írni… No majd egy hónap múlva, amikor éppen két éve lesz már annak is!) De a szépkorúakkal most találkozhattam először, s nem szerettem volna kihagyni a kínálkozó alkalmat.
Szintén szépkorú barátném és még szebb korú anyukám példáján sok mindent tudok személyes élményeimből is arról, mik foglalkoztatják őket, illetve melyek azok a veszélyek, amelyeknek nap mint nap ki vannak téve. A szegedi rendőrkapitányság Médiatár című bűnmegelőzési filmsorozatából pedig szakszerűen is megtanulhattam, hogy miért fontos velük különösen törődnünk, s hogyan tegyük ezt. Koruknál fogva lassabbak, kevésbé figyelmesek, könnyebb a bizalmukba férkőzni a rossz szándékúaknak, s ezért könnyebben válhatnak bűncselekmények áldozatává. Miközben pedig számos lehetőség van a megelőzésre, arra, hogy ők is biztonságosabban élhessenek, közlekedhessenek, hogy a jóhiszeműségüket ne engedjék kihasználni, hogy békés, boldog kort élhessenek meg. Ha többet foglalkoznánk velük mi, ifjabbak, akik ráadásul a bűnmegelőzéshez is értünk, akkor ez nem is lenne ördöngösség. Csak meg kellene találnunk a hozzájuk vezető utakat, megteremteni azokat a fórumokat, ahol türelmesen, az ő tempójukban, az ő számukra is jól érthetően, praktikusan tudnánk megtanítani őket például arra,
- hogyan vigyázhatnak elsősorban is saját magukra;
- hogyan ismerjék fel a számukra veszélyt rejtő helyzeteket;
- hogyan viselkedjenek, hogy ne váljanak bűncselekmény áldozatává;
- hogyan vegyék észre, kik azok, akikkel szemben jobb az óvatosság;
- mit tegyenek, hogy minél előbb lezárjanak egy számukra nemkívánatos beszélgetést;
- hogyan ne legyenek megkeseredettek, elzárkózóak, de mégse élhessenek vissza a jóhiszeműségükkel;
- s ha mégis bajba kerülnek, hogyan és kitől kérhetnek segítséget.
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről esett szó. A résztvevők eleinte kissé bizalmatlanul méregettek, de aztán egyre oldottabban hallgatták a rövid bevezetőt, s lassan megeredt a nyelvük: meséltek, kérdezgettek, s a beszélgetés végén elégedetten köszönték meg az értékes információkat. Nagyon örültek a kezdeményezésnek, s azt mondták, máskor is szívesen jönnének.
Mindez nagyon szép… egy gond volt csak: a létszám. Mindkét alkalommal meglehetősen szerény volt az érdeklődés, legfinomabban talán úgy mondanám, hogy családiasan voltunk. Ez persze jót tett az oldottabb párbeszédnek, de a szervezőket el kell, hogy gondolkodtassa. Azon kell dolgozni, hogyan lehetne sikeresebben, hatékonyabban megszólítani a célközönséget, hogyan lehetne becsalogatni őket minél nagyobb számban az efféle beszélgetésekre.
A második találkozót rögzítette a helyi kerületi tévé, s részleteket adtak le belőle az egyik heti magazinműsorukban. A beszélgetés végén készítettek velem egy rövidke interjút, amelyben a riporter afelől érdeklődött, vajon mi az oka annak, hogy az egyébként az utcán, a hétköznapokban jóhiszemű, bizalmas és ezért könnyen áldozattá váló időseket ilyen nehezen lehet mozgósítani, amikor pedig egyértelműen a védelmükről, a segítésükről volna szó. A válasz egyszerűnek tűnik: amikor a bizalmukba férkőző emberekkel szóba állnak, a hétköznapi közegükben mozognak, különösen, ha a sérelem az otthonukban éri őket. Ilyenkor helyükbe megy „a beszélgetőpartner”. Ezek a helyzetek spontánok, vagy úgy vannak beállítva. Egy bűnmegelőzési előadásra, fórumra vagy bármilyen rendezvényre viszont időt kell szakítaniuk, be kell tervezniük, fel kell öltözniük, el kell menniük otthonról stb. Vagyis ezért nekik maguknak is tenniük kell.
Egyelőre nem tudom, mi lenne a megoldás. Mindenesetre nagyon szurkolok, hogy az idősekkel foglalkozó segítő szakemberek – legyenek azok önkormányzati idősügyi referensek, bűnmegelőzéssel foglalkozó rendőrök, vagy a magamfajta elbeszélgető-felvilágosító, megszállott tanárfélék – ügyesen kieszeljék a módját annak, hogyan lehetne minél szélesebb körben aktivizálni ezt a korosztályt is. Én persze egyedül hiába beszélek. Remélem, hogy a két alkalommal jelen lévőknek tudtam segíteni, egy-két ötlettel, jó tanáccsal szolgálni. És azt is, hogy lesz még folytatása ennek a programnak.
Azt viszont tudom, hogy országszerte (még mindig) lelkes bűnmegelőzési kollégák – civilek és rendőrök egyaránt – sokat tesznek ezért az ügyért. Ők azt mondják, elszoktak az ilyesmitől az idősek is, és csak kitartó munkával, hónapok, évek alatt lehet kialakítani az ilyen csoportok működését. Hajrá tehát, bűnmegelőzés! Rád fér a szurkolás!
