A hatékonyság titkai II.
Intézkedés-lélektani továbbképzés Szombathelyen
Már egy hetes az alábbi történet, mégis csak most születik meg a róla szóló bejegyzés. Ez azért van, mert mostanában örülök, ha a mások által nekem szabott határidőket tartani tudom, a sajátjaimat rendre csak halogatom. Nem sorolom, mennyi mindent tervezek be egy-egy napra vagy hétre, s ezekből mennyit kell áttennem más napokra, más hetekre. Annyira megszaporodtak a hivatalos tennivalók, hogy alább kellett adjak abból a régi mániámból, hogy ha kapok egy feladatot, akkor azt a lehető leghamarabb elvégzem. Korábban mindig jóval határidő előtt leadtam, amit kellett, és aztán lehetett azzal foglalkozni, amivel szeretek. Az utóbbi nagyjából egy évben szinte minden az utolsó pillanatra marad, s kezdem érteni azokat, akiknek ez korábban is az általános üzemmódjuk volt. Most jut eszembe, tavaly is ilyen sűrű élményekkel telve iramodtam neki a tanévnek, írtam is róla itt. Lehet, hogy ez általános tanárbetegség? Túlságosan elkényelmesedünk nyáron, s nehéz visszailleszkedni a hétköznapi kerékvágásba? De hiszen az idén még ez sem érvényes: számomra szokatlanul rövid nyári szünet után elképesztően hamar érkezett el a „becsengetés”.
A lényeg azonban, hogy végül csak megírtam Szombathelyet. A városból ezúttal nem sokat láttunk, még egy átsuhanás erejéig sem, ugyanis a cél, ahová tartottunk, a város szélén van. Épp csak áthaladtunk a település nevét jelző táblán, s máris ott találtuk magunkat egy hatalmas valamikori határőr laktanyában, ahol jelenleg a Vas megyei Rendőr-főkapitányság egyik telephelye működik. Itt van olyan méretű előadóterem, ahová 180 rendőrt le tudnak ültetni. Ennyi volt ugyanis az érdeklődő jelentkezők száma, akik – persze az ügyesen kigondolt, 8 kreditet érő, továbbképzésként elszámolható előadások kedvéért – három megyéből gyűltek össze 2014. szeptember 16-án reggel nyolcra, az Intézkedés-lélektan című szakmai továbbképzésre.
A korai kezdés nem kedvezett az előadók éjszakai pihenésének, így az rövidebbre sikeredett a szükségesnél. A nyolc előadó közül heten érkeztünk Budapestről. A szervezők viccesen azzal magyarázták a korai kezdést, hogy szerettek volna egy kis empátiagyakorlatot tartani nekünk, „pestieknek”, hogy el tudjuk képzelni, milyen is az, amikor az ország távoli pontjaiból reggel nyolcra rendelik Budapestre az állományt értekezletekre. Köszönjük, most már tudjuk…
Ezt a kis kellemetlenséget leszámítva azonban az egész nappal, úgy ahogy volt, meg lehettünk elégedve. Kedves vendéglátás, figyelmes és értő hallgatóság – köztük négy-öt volt vagy jelenlegi tanítványom is felbukkant –, érdekes előadásokon kifejezetten a gyakorlati munka szempontjából is hasznos információk – ez a nap mérlege.
Az intézkedés az egyik leggyakrabban előforduló műfaj a rendőri munka során, így ez a legnagyobb találkozási felülete a rendőröknek a civilekkel. Nem mindegy tehát, hogyan, milyen színvonalon végzik ezt a tevékenységet a szakemberek. Másfelől az sem mindegy – s itt a magyarázata az intézkedés-lélektannak –, hogy milyen lelki megterhelést jelentenek az intézkedések a rendőröknek. A cél ennek a fokozott nyomásnak a csökkentése, és természetesen a minél professzionálisabb, azaz kulturáltan, szakszerűen és jogszerűen lefolytatott intézkedések számának növelése. Ezzel párhuzamosan pedig az elrontott intézkedések visszaszorítása. Bár nagyon sok ismerősöm, barátom, akik tudják, hogy több mint két évtizede hol dolgozom, és éppen ezzel foglalkozom, rendre beszámolnak arról, hogy nagyon sokat javult a helyzet, azért akad még tennivaló bőven. Azt szoktam mondani nekik, hogy amíg egyetlen olyan rendőrrel is találkoznak, aki nem tud az emberi, szakmai és jogi elvárásoknak megfelelni, addig biztosan lesz munkám.
Az egész nap fő üzenete pontosan az volt, hogy mit tehetünk a fenti cél megvalósításáért. Mit tehet ezért a rendőrök kommunikációs, intézkedés-lélektani és taktikai képzése? Az országos és megyei rendőrségi pszichológusok mellett, akik ezt az egész rendezvényt szervezték, a jelzett szakterületek tapasztalt képviselői előadásaikban mindannyian ugyanazt hangsúlyozták: nincs szakszerű intézkedés pontos észlelés, adekvát kommunikáció és taktikai felkészülés és készségek nélkül. Arról sem kellett különösebben győzködni a hallgatóságot, hogy minél problémásabb egy szituáció, annál több tudatosságot, felkészültséget, taktikai ügyességet, kreativitást igényel a megoldás.
A nap gondolati íve úgy épült föl, hogy a békés (tisztán kommunikációs) eszközöktől kezdve haladtunk a különlegesebb elbánást igénylő ügyfeleken (konkrétan mentális vagy lelki betegségekkel küzdők, agresszív személyek stb.) keresztül az extrém vagy harci stresszhelyzetben intézkedő, végső esetben fegyvert használó rendőr viselkedésén át egészen addig a pontig, ahol esetleg már valaki meg is sérül intézkedés közben. Kevesen tudják, hogy a sérültek azonnali ellátása a mentők kiérkezéséig ugyanolyan szerves része az intézkedésnek. Ezzel foglalkozik az ún. taktikai medicina, amely Magyarországon még mindig újnak számító szakterület. Az erről szóló hatásos elemekkel illusztrált előadás zárta a programot.
Ez előtti blogbejegyzésemben éppen azt taglaltam, milyen kellemes és hatékony (lenne) kiscsoportos gyakorlati foglalkozásokat tartani. Szombathelyen, mint fentebb írtam, 180-an ültek a teremben. Az egyéni érdeklődésre és igényekre szabott, a készségek fejlesztését megcélzó képzés szóba sem jöhetett. Pontosabban éppen hogy szóba jött, mert minden előadó azt hangsúlyozta, hogy mindaz, amit itt elmond, mit sem ér, ha nem társul mellé gyakorlás, sőt, a legtöbb készségnek az automatizmus szintjére történő emelése szükséges. Csak akkor teljesülhetnek azok az elvárások, amelyek a rendőri intézkedésekkel szemben a szakma és a civilek részéről egyaránt, egyébként joggal, naponta megfogalmazódnak. Az indító előadás, amelyet az „Intézkedés = kommunikáció” képlet köré fontam, különösen a kommunikáció erejéről igyekezett elgondolkodtatni a hallgatóságot. Ez az egyszerű eszköz az esetek többségében képes megoldani a mégoly nehéznek tűnő problémát is, segít megelőzni a konfliktusokat, elkerülni akár még a legális erőszak alkalmazását is, ami a legvégső eszköz a rendőr kezében. Aki ezt már próbálta, az pontosan tudja és érti, milyen igaz ez az állítás, aki viszont nem hisz benne, azt egy-egy ilyen előadás aligha győzi meg.
Végül egy kis hangulatidézés, annak alátámasztására, hogy a hatékonyságot milyen egyszerű kis dolgok tudják rontani. Vagy javítani? Ezt döntse el a kedves olvasó. Gyakorta szokás hangsúlyozni a tanulási környezet, a tárgyi feltételek szerepét. E téren egy sajátos élményben lehetett részük a jelenlévőknek. Egyszer csak a rendőri intézkedéstaktika iránt élénken érdeklődő, nyilván szolgálati egér szaladt át a termen, némi riadalmat keltve a mégoly bátor rendőrlányok körében. Valószínűbb azonban, hogy mást nemigen kereshetett ott szegényke, mint menedéket a hűvöskés őszi köd elől. Pechjére azonban egy fiatal és ezért még lelkes, tettre kész rendőr – pontosan követve az intézkedés ezen eseteinek szakszerű előírásait – az egérkét, aki nyilvánvalóan elhagyta szolgálati helyét, a farkincájánál fogva „előállította”, és „elszállította”, egyenesen ki az udvarra. Ez a jelenet olyan érdekes színfoltot jelentett az előadások sorában, hogy mindjárt felélénkült az ebéd után már-már lanyhuló érdeklődés. A közjáték után persze nem volt könnyű visszatérni az eredeti gondolatmenethez, de szerencsére sikerült. Az előállítás mint kényszerítő intézkedés ilyen spontán és vicces illusztrációja (hisz épp erről beszélt az előadó) valószínűleg sokáig emlékezetes marad mindenkinek, aki tanúja lehetett ennek a furcsa jelenetnek. Én például még élek, nem felejtem el.
