Huszonöt év…
Huszonöt év egy negyed század. Jóformán egy harmadnyi emberöltő. Eddigi életemnek több mint a fele. Hihetetlenül hangzik, mégis igaz. De miért érdekes ez itt és most? Nekem azért, mert 1992-ben éppen ezen a napon, február 17-én kezdődött a közalkalmazotti jogviszonyom. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ilyen hosszú ideig tartó, hűséges (munka)viszonyt is kezdek a Rendőrtiszti Főiskolával.
Amikor vagy három hete a közvetlen munkahelyi vezetőm felhívott, és kérdezte, ráérek-e egy bizonyos napon, mert a dékán szeretne velem beszélni, kissé megszeppentem. Az eddigi két és fél évtized alatt ez kétszer fordult elő. Az egyik kifejezetten kellemetlen emlék, amiről értelemszerűen inkább megfeledkezni szeretnék, mintsem beszélni róla. A másik egy kedves gesztus volt: miután egy külső képzést tartottam, érkezett egy köszönőlevél az akkori dékánnak, amit szeretett volna egy emberi kézfogás közepette átadni nekem, kifejezve, hogy büszke arra, hogy ily módon járultam hozzá az intézmény jó híréhez. Erre meg én voltam büszke.
Most tehát ismét izgatottan vártam, mi lehet az oka a személyes dékáni „behívónak”. Magamban persze tudom, hogy telik velem is az idő, de azért nem minden nap kelek és alszom ezzel a gondolattal. Meglepett hát, amikor kiderült, hogy azért kell a dékánhoz mennem, mert szeretne gratulálni ehhez az évfordulóhoz. A szerencsére minden ceremóniától mentes, szolid, de kedves gratuláció mellé tíz percnyi érdeklődő figyelmét is nekem ajándékozta, s megkért, mondjak neki valamit erről a huszonöt évről. Nekem se kellett több: elmeséltem, hogy is történt egykori találkozásom a főiskolával, ami – úgy tűnik, tartós – szerelem volt, első látásra.
1992 januárjában a budapesti bölcsészkar végzős magyar szakosaként a drága Fábián Pál professzor behívott az irodájába. Azt kérdezte, van-e már munkahelyem, egyáltalán: elképzelésem, mit szeretnék csinálni az egyetem befejezése után. Azt nagyjából mindig is tudtam, hogy tanítani szeretnék, de hogy hol és mit, arról fogalmam sem volt. Vidéki lányként, mindenféle ismeretség nélkül álmodni sem igen mertem, hogy felvegyenek magyartanárnak valami jó nevű budapesti középiskolába. Orosz szakosként pedig akkoriban inkább tűnt melléfogásnak ez a szak, mint egy ígéretes jövőkép szerves részének…
Kiböktem hát, hogy nincs semmilyen konkrét ajánlatom. Erre megkérdezte, hallottam-e már a Rendőrtiszti Főiskoláról. Bevallottam, hogy nem. Elkezdett mesélni, amit különben is mindig szerettem, hiszen nem csak két lábon járó helysírási lexikonként tisztelhettük, hanem élő történelemkönyvként is. Fábián Pál ugyanahhoz a generációhoz tartozott, mint a főiskola akkori főigazgatója, Kratochwill Ferenc, sőt, a jogász és a nyelvész professzort régi jó barátság kötötte össze. Előbbi tehát magától értetődően fordult utóbbihoz, amikor a főiskola nyelvi lektori állása az ott dolgozó idős kolléga halála miatt megüresedett. Remélte, hátha tud ajánlani valami fiatal, akkurátus bölcsészt, aki jó helyesíró. A tanár úrnak talán nem véletlenül juthattam eszébe, mert nem sokkal azelőtt heteken át jártam hozzá külön órára, hogy az országos helyesírási versenyre felkészítsen. A versenyt ugyan távolról sem, de ezt az állásajánlatot – s mint pár nap múlva kiderült, magát az állást is – megnyertem. Ehhez csak a Tanulmányi Osztály akkori helyettes vezetőjének, Szakács Gábornak a jóindulatát kellett kiváltanom, aki az állásinterjú során éles szemmel kereste és meglátta bennem azt a munkatársat, akire úgy gondolta, számíthat. Boldogan mondtam igent először a próbaidőre, s aztán, fél év elteltével, immár diplomával a zsebemben, a véglegesítésre is. Remélem, ő sem bánja, hogy mellettem döntött.
Szakmai kapcsolatunk a munkatársi viszony véget értével barátsággá edződött, s azóta is szívesen dolgozunk együtt, ha lehetőség adódik rá. Nagy szerencsémnek tartom, hogy olyan első főnököm volt, aki mindmáig megtestesíti számomra az ideális vezetőt. S ez nemcsak azért komoly elismerés tőlem, mert saját megítélésem szerint sem könnyű engem irányítani, hanem mert az a szakmai terület, amelyet képviselt, s azok a körülmények, amelyek között ezt tennie kellett, igencsak embert próbálóak voltak. Ő mindig kiállta az emberség próbáját, s azt hiszem, ma már tudom, hogy ez minek köszönhető. Folyamatosan képes volt egyszerre három dologra fókuszálni a figyelmét: a kollégákra, a munkára és saját magára. Egyszerre, mondom, mégis érezhetően ebben a fontossági sorrendben. Azóta arról is volt alkalmam megbizonyosodni, hogy pontosan ezt a három dolgot nem tudja egy rossz vezető. Ez irányú képességeiről az én vállaltan elfogult véleményem egyáltalán nem volt egyedülálló. Amikor egy másik munkahelyre távozva fájó szívvel elköszönt tőle a kis csapatunk, megajándékoztuk a legjobb főnöknek járó saját készítésű, szeretettelien humoros tablóval. Ahány munkahelyre költözött, büszkén vitte magával, kitette aktuális irodája falára. Így szó szerint is szem előtt tarthatta védjegyét, ami garantálta, hogy ebből a minőségből soha ne engedjen. Talán nem túlzás, ha azt állítom: azóta se igen találkoztam olyan beosztottjával, aki ne a legnagyobb elismeréssel szólt volna róla.
Gábor tehát felvett, s eleinte igen kényelmesen munkáltatott: két-háromhetente – mikor hogy gyülemlett fel az olvasandó szövegmennyiség – a hónom alatt egy nagy paksamétával hazasétáltam, s mikor elkészültem a javítással, visszavittem. Közben éltem a bölcsészlányok szabad életét, szakdolgozatot írtam, vizsgáztam, lediplomáztam, s közben még évekig tanársegédként a bölcsészkaron nyelvészetet tanítottam. A következő egy, másfél év még ebben a laza boldogságban telt, aztán következett egy újabb szép korszak: olvasószerkesztőként begyakorolhattam magam egy tudományos folyóirat szerkesztésébe is. Gábor főszerkesztése mellett minden olyasmit megtanultam, ami később hasznomra vált. Amikor aztán az ideális főnök távozott, a TO-n egy körülbelül féléves hányattatott időszak következett. Az addig alkotó kedvű és jó hangulatú csapat osztályból hirtelen hivatallá változott, s nemcsak nevében. 1996 nyarán már-már menekülőre is fogtam volna, amikor egy másik szerencse ért…
A Társadalomtudományi Tanszék az év őszétől megüresedő tanársegédi státuszára invitáltak az ottani kollégák. Eddigre már nemcsak írásban, a tudományos folyóirat hasábjairól, de színvonalas és számomra érdeklődést kiváltó tudományos konferenciáikról személyesen is ismertem őket. A szimpátia és a bizalom is kölcsönös volt, így tehát egy percig se gondolkodtam, mentem hozzájuk, s dolgoztam velük egészen a tanszék 2012-es megszüntetéséig. Ne feledjük: a boldog kilencvenes évek második felét, majd a kétezres évek elejét írjuk ekkor, a magyarországi felsőfokú tisztképzés Európára és a demokratikus rendészet meghonosítására legnyitottabb korszakát. A tanszék lelkes oktatói Európát és Amerikát járják, hogy ellessék és hazahozzák a legmodernebb társadalomtudományi ismereteket, amihez akkortájt hozzá lehetett férni. Örömmel váltottam le a hivatalt egy tanszék inspiráló szellemi közösségére, különösképpen, hogy a folyóirat főszerkesztését az akkor a tanszéket vezető Valcsicsák Imre vette át. Nyelvi lektori munkámat azonban fokozatosan, majd körülbelül 2000-től hivatalosan is teljes egészében a tanári szerepre cseréltem, de azért a szövegekkel való bíbelődés megmaradt mellékes elfoglaltságnak s persze örök szerelemnek. Ezek az egymást kiegészítő identitásaim a mai napig is érvényesek, sőt, azóta újabb és újabb, tartalmas és szép rétegek épülnek rá.
A főiskola – mert nekem, ha tetszik, ha nem, a mai napig nosztalgiából így jön a számra – minden zegzugát ismerem. S jóllehet az itt dolgozók egy része sajnos örökre eltávozott, más része különböző okokból más munkahelyre került, a régi arcok közül sok még mindig ugyanolyan kedves nekem.
Persze huszonöt év nagy idő, az alatt sok minden és sok mindenki megváltozik. Nemcsak az intézmény váltott arculatot, de sok arcra is álarc került. Előbbit is, utóbbiakat is érdeklődve, szemlélődve, néha csodálkozva nézem. Én, aki láttam, ismertem az előzőt, a régieket, egyre nehezebben ismerem ki magam a változásban. Mindenkinek, akitől ennyi idő alatt sok-sok emberileg értékeset kaptam, ezúton is köszönet. Az idő így is, úgy is halad, a következő huszonöt év is gyorsan elszalad. De ha van mire vigyázni, hátha akad ez-az, ami megmarad…
