Irány Ausztria!

Úti napló – Bécs, 2015. augusztus 24–28.

Az Európai Rendőrakadémia (CEPOL) kétlépcsős nemzetközi szemináriumának első hetéről, a szlovéniai Ljubljanában tartott fordulóról hónapokkal ezelőtt számoltam be itt. Szlovénia – másképp

A múlt héten, augusztus 24-től 28-ig került sor a második felvonásra, Ausztriában. A tervezettől eltérően azonban nem Traiskirchenben, hanem Bécsben, s ennek oka a nemzetközi helyzet fokozódása. Nem viccelek, valóban. Az eredeti helyszín ugyanis az a rendőri konferencia- és képzési központ lett volna, amely egy hatalmas nemzetközi menekülttábor szomszédságában helyezkedik el Bécstől mintegy 30 kilométerre délre. A tábor ugyanis a jelenlegi 4 500 fő körüli lakójával messze meghaladja befogadóképességének határait, így a szomszédos képzési bázis bizonyos területeit lekerítették és átadták használatra. A CEPOL ausztriai szervezői – akik semmivel sem maradtak el szlovén kollégáiktól – a képzés helyszínét biztonsági okokból áttették az Osztrák Biztonsági Akadémia (SIAK) bécsi képzési központjába. Hogy némi ízelítőt kapjunk a traiskircheni helyzetből, az utolsó előtti nap késő délutánján tettünk egy látogatást a képzőközpontba, hosszan elsétálva a menekülttábor kerítése mellett. Látva az ottani körülményeket, persze senki nem sajnálta a helyszínváltozást. Ráadásul épp ezekben a napokban történt az osztrák autópályán a 71 menekültet szállító embercsempész kamion tragédiája… Európa és benne Magyarország is forrong a menekülthelyzettől, naponta, óránként kapkodjuk a fejünket a hírek hallatán…

Természetes hát, hogy a táborban látottak mély benyomást tettek a nemzetközi társaságra is, akikkel immár a második hetet töltöttük együtt. Az élmény szimbolikusan is összefoglalta az egész hét, sőt, az egész kéthetes képzés legfontosabb üzeneteit emberi jogokról, humánumról, sokféleségről. A képzés témájához nagyon is illeszkedett a menekülttábor közeli látványa.

De vissza Bécsbe, amely egyébként maga a kulturális sokszínűség városa. Lassan-lassan azért fejlődő, mégis erősen hiányos angoltudásom ide vagy oda, azt hiszem, nemcsak nekem okoz némi nehézséget és fejtörést, hogy a „Management of Diversity” angolban elterjedt kifejezés hogyan fordítható jól magyarra. Ez volt ugyanis a mostani kurzus címe. „A diverzitás kezelése” jut elsőre eszembe, csakhogy a diverzitás szó a mi nyelvünkben nemigen elterjedt. „A sokféleség/sokszínűség kezelése” se az igazi. Ugyanis a sokféleség is sokféle. Ha a szó elé tesszük az ’emberi’ vagy a ’kulturális’ jelzőt, akkor már közelebb járunk a lényeghez, viszont vagy a nem kulturális alapon való eltéréseket (például kor, nem, szexuális orientáció, fogyatékosság, bőrszín stb.) zárjuk ki az értelmezésből, vagy mindazt a sokféleséget, ami nem az emberekhez kapcsolódik, hanem általában az élethez. „A másság kezelése, a mássághoz való viszony, a másság elfogadása” elhasználódott kifejezések, a magyar társadalomban már szinte csak negatív konnotációjuk van. „Az emberi sokféleséghez való viszony” meg túl hosszú…

Valahogy úgy érzem magam, mint a nyolcvanas évek elején, amikor egy televízióműsorban pályázatot írtak ki a PR rövidítés legfrappánsabb magyar megfelelőjének megtalálására. Azóta sem sikerült. Tartok tőle, hogy a Diversity Management-tel is így járunk. S jóllehet magam is idegenkedek az angol kifejezéstől, egyelőre mégiscsak ez fejezi ki leginkább, miről is van szó.

Ha valakinek sok ez a szómagyarázó eszmefuttatás, egyrészt bocsássa meg nekem, mégiscsak nyelvész volnék… Másrészt képzelje el, amikor öt napon át – ráadásul angolul – ilyesmivel „bajlódik” az unió tagállamaiból érkező, rendőrökből és az őket képző trénerekből álló, vagyis önmagában is színes, sokféle, huszonhat tagú nemzetközi társaság. Hogy mi az a diverzitás… Biztosan van, akinek hihetetlen, de a legszebb az, hogy mindezt egyáltalán nem kínlódva teszik, hanem a legnagyobb elszántsággal, elköteleződéssel, sőt, nyugodtan mondhatom, élvezettel.

Hogy a résztvevők által képviselt összesen 23 uniós tagország rendészeti szervezetei hol – és főleg merre – tartanak a sokféleség kezelésében, arra kitűnő, szemléletes példákat kaptunk, mégpedig ezúttal nagyon is aktívan. A szlovéniai hét döntően elméleti jellegű előadásaihoz képest itt minden a gyakorlatiasságot szolgálta. Már az első napi bemutatkozás rendhagyó formában zajlott: egy-egy önmagunkat leginkább szimbolizáló személyes tárgyat kellett magunkkal hozni, és erről beszélni. Jóllehet már Ljubljanából ismertük egymást, mégis, ez a bemutatkozás újabb érdekes információkkal szolgált mindenkiről, és megteremtette azt a hangulatot, amely az egész heti tanulásra jellemző volt. Az alapvető módszerek a csoportos feladatmegoldások, az interaktív foglalkozások, viták és kisebb tanulmányutak voltak, amelyek nagyon kellemesen inspirálták a résztvevőket.

Szimbolikusan „az elfogadás házát” építettük: az egyéni és társadalmi sokszínűségünkből származó erőforrásokat vettük számba hol egy erőforrástérkép segítségével, hol érzékenyítő gyakorlatokkal. A személyes sztereotípiákat a felszínre hozó játékot játszottunk („Bújj bele a cipőmbe”), a legkomolyabban véve a játékot, magunkat és egymást. Elvittek minket a Bécsben is működő „Láthatatlan kiállításra”, amelynek ottani neve: „Párbeszéd a sötétben”. Egy vak túravezető kiscsoportos tárlatvezetést tart látóknak egy teljesen elsötétített térben. Kiváló alkalom ez a vakok világában tapasztalatot szerezni. Bármilyen furcsán hangzik is, erre is azt mondhatjuk: a világ sokszínű. A vakoké éppen fekete, de érdekes. Látóként elképesztően nehéz terep, miközben ők természetesen, otthonosan mozognak benne, és szívesen kalauzolnak minket. A hét egyik legizgalmasabb foglalkozása volt.

Minden résztvevőnek két-két cikket vagy esettanulmányt kellett hoznia saját országából, amelyekben megfigyelhető a sztereotípiák, előítéletek valamilyen megnyilvánulása. Érdekes, de egyáltalán nem véletlen, hogy szinte kivétel nélkül mindenki valamilyen rendőrséggel, rendészeti szervezettel kapcsolatos hírt, esetet hozott. Ezeket egy egész délelőttön át csoportmunkában dolgoztuk fel, hasonlítottuk össze és prezentáltuk egymásnak.

Az egyik délelőtt négy csoportba osztva kötetlen beszélgetést folytattunk négy vendéggel: egy roma férfival, egy fekete bőrű fiatal lánnyal, egy mozgáskorlátozott pszichológussal és egy leszbikus rendőrnővel. Minden csoport mindenkivel beszélgetett, majd megosztottuk egymással a tapasztalatokat és a tanultakat.

Amint látszik, szakmailag igen sűrű programot állítottak össze a szervezők, amely mellett szabadidőnk nem is akadt. Ami kicsi kijutott a bécsi nyári éjszakai életből, az viszont annál élvezetesebb volt nekem. Osztrák házigazdáink egyike Bécs belvárosában tett velünk egy rövid sétát, majd másfél órát töltöttünk el a szokásos szabadtéri fesztiválon, ahol operarajongóként igazi csemegében lehetett részem. Donizetti Szerelmi bájitalát nézhettem egy hatalmas kivetítőn a csodálatos Anna Netrebkoval, az orosz származású, Bécsben élő operacsillaggal a főszerepben. Az énekes is, az opera is az egyik kedvencem.

Egy hét nem a világ, vagy mégis? Értse jól a kedves olvasó. Egy hét egy rendkívül színes és gazdag szakmai programmal megtöltve, sokféle és kedves emberek társaságában, az anyanyelvtől, a világ zajától és az otthon hagyott gondoktól eltávolodva sok mindenre jó. Akár egy kis világmegváltásra is, persze valóban csak kicsire. A saját világunkéra például. De aztán mindig jó hazatérni, megtalálni, amit itt hagytunk. Önmagunkat, annak egy részét. A régit. S hozzátenni azt a kis darabka újat, amik a friss élmények révén lettünk… És menni tovább. Főleg, ha kezdődik az új tanév…