Irány Lengyelország!

Úti napló – Krakkó, 2015. július 13–17.

 

 

Tavalyelőtt Hollandia, idén Szlovénia, Lengyelország és Ausztria – ezek a hivatalos úti céljaim mostanában. Lassan, óvatosan nemzetközi vizekre evezek, s leszámítva az idegen nyelvűséggel járó nehézségeket, mondhatom, jó kaland az utazásnak ez a módja is. Megismerni más országok rendőrségeit, még ha bizonyos értelemben persze csak a kirakataikon keresztül is, érdekes szakmai tapasztalat.

A CEPOL (Európai Rendőrakadémia) oktatóknak szóló csereprogramja éppen ezt a célt szolgálja. Ez volt az első, és remélem, nem az utolsó alkalom, hogy élve a lehetőséggel, magam is kipróbáltam. Persze megint kedves kolléganőm, Kozáry Andrea unszolására álltam kötélnek, akivel már másfél évtizede bevált útitársaknak bizonyulunk. Köszönöm, hogy megint rábeszélt, tartsak vele.

A csereprogram lényege, ahogy a neve is mutatja: a rendészet különböző területein  dolgozó szakemberek és oktatók cseréje. A kiválasztás úgy történik, hogy a nemzeti irodák az oktatók közös adatbankjában érdeklődési terület, úti cél alapján összeközvetítik a kollégákat, majd ők felveszik egymással a kapcsolatot. Egyeztetnek két egyhetes időtartamot, amikor az egyik utazó a másik országba látogat, majd fordítva. Az egész hét úgy telik, hogy a vendéglátó az érdeklődésnek megfelelő szakmai programot állít össze a vendégnek, s ezen keresztül ismerkedhetnek a célország rendőrségével, rendőrségi képzésével, konzultálhatnak egymással. Az így szerzett ismeretek aztán beépülnek a hétköznapi munkavégzésbe, esetünkben természetesen az oktatásba.

Krakkói vendéglátónk, Pawel Karnas kezdte a csereprogramot: három héttel előttünk, 2015. június 22. és 26. között járt Budapesten. Mivel közös érdeklődési területünk az alapvető emberi jogok tanítása és érvényesülési lehetőségei a rendészeti munkában, a programot ennek megfelelően állítottuk össze. A terület magyar és lengyel szakértőivel, kutatókkal, oktatókkal, hivatásos rendőrökkel és civilekkel szerveztünk találkozásokat. Rendőrségi épületeket, fogdát, börtönt, múzeumot, kisebbségi ombudsmani hivatalt, oktatási intézményeket, közösségi házakat látogattunk. Kiemelt téma volt az előítélet, a rendészeti szervezetek és a kisebbségek viszonya, a gyűlöletbeszéd és a gyűlölet bűncselekmények, és mindezek megelőzése kapcsán a különböző szervezetek felvilágosító munkája, a rendőrök, rendészeti szakemberek oktatása, szociális érzékenyítése. Az ezekkel kapcsolatos problémák tökéletesen hasonlóak a két országban: a jelenség, bár egyre többször beszélünk róla, még mindig nem kapja meg az őt megillető fontos helyet sem a képzésben, sem a hétköznapi gyakorlatban. Van még mit tenni e téren, s ezt a meggyőződést éppen az ilyen utazások, tapasztalatcserék is megerősítik.

A külföldi szakmai utakat soha nem lehet élesen leválasztani az adott ország kultúrájának, szokásainak megismeréséről. Természetes, hogy amikor az ember így utazik, egyszerre turistaként is szemléli úti célját. Villamosozik, sétál Krakkó csodálatosan tiszta, rendezett, szinte teljesen felújított belvárosában. Kazimirz városrészt magától értetődően hasonlítja össze Józsefvárossal. A krakkói Zsidó Közösségi Centrumot hasonló szemmel méregeti, mint a budapesti Roma történeti, kulturális, nevelési és holokauszt centrumot. A Terror Háza Múzeum tárlatvezetőjének ugyanazokat a szükségszerű kérdéseket teszi fel, mint amelyeket az Auschwitz–Birkenau-i Emlékközpont egyik kurátorának. A léptékek, a módszerek, a konkrét történetek persze mások, de a lényeg: a kérdések, az érzések, a célok ugyanazok. Tanítani a múltat, segíteni méltósággal élni a jelenben, hogy minden ember jövője biztonságosabb lehessen. Mindent megtenni, hogy ebben a folyamatban a biztonságért felelős rendészeti szervezetek dolgozói értőn, szakszerűen és érzékenyen tudjanak közreműködni.

Az egyik legizgalmasabb volt számunkra az a speciális képzési projekt, amelyben a lengyel rendőrök és büntetés-végrehajtási szakemberek érzékenyítése történik. Lengyel vendéglátónk jelentős feladatot vállal ezek szervezésében, érthető hát, hogy büszkén mutatta a helyszíneket, a résztvevőket, az eredményeket. Egy másik érdekes program az ún. utazó múzeum, egy vándorkiállítás, amelyet külföldi (Ausztria, Izrael, Kína, Németország, Olaszország) és lengyel börtönökben fogva tartott elítélteknek mutatnak be. A hozzá kapcsolt múzeumpedagógiai foglalkozásokon próbálnak hatni különösen a gyűlölet bűncselekmények elkövetőire, sok személyes sikerrel. Érdemes lenne felvenni a kapcsolatot az ezt koordináló lengyel múzeummal és mindkét projekthez kapcsolódni.

Olvasóim közül vajon hányan tudják, hol van Oświęcim? Ne jöjjenek zavarba a kérdéstől, én sem tudtam. Ám ezért (is) érdemes történésszel utazni. Beérve a kifejezetten kedves, kellemes hangulatú lengyel kisvárosba, táblák jelzik, merre vezet az út az egykori leghírhedtebb náci haláltábor helyén álló emlékközpontba. A történész elkezdi a történelemórát… Oświęcim lengyel helységnév, német neve Auschwitz… Egyszerre elkomorul az arcom, hangulatomra sötét árnyékot borít a múlt. És ennek a jegyében telik az egész nap.

Tikkasztó melegben haladunk át a valóságban meglepően kicsinek tűnő kapun, amelyen az ominózus felirat áll… Három órán keresztül rójuk az áldozatok lábnyomait viselő poros murvát… Barakból ki, barakba be. Fényképek, dokumentumok ezrével őrzik a falakon és a tárlókban az egyéni sorsokat. Másfél méter magas műanyag lapokból összefűzött, szobányi méretű névtár, amely az ott elpusztított foglyok nevét tartalmazza, a látogatók csendben lapozgatnak, nevek után kutatnak. Ez az első erősebb döbbenet. A második, szívszorítós: hatalmas üvegvitrinben tonnányi levágott haj, ugyanabban a teremben egy tárlóban a belőle szövött végnyi ruhaanyag… Megállok, hagyom, hogy a csoport elhaladjon. Egy másik szobányi vitrinben szemüvegek. Aztán ruhák. Cipők. Külön a gyerekekéi. Tovább… Fésűk, hajkefék. Lábasok, edények. Táskák, bőröndök. Mankók, botok, műkezek és műlábak. Fojtogat a csend. Rabruhák, csajka. Minden, amit képzelni lehet, és amit nem… Ami az áldozatokból maradt. És ahol végezték: a valóságban meglepően nagynak ható birkenau-i rámpa, a lakóbarakok precízen rendezett, végeláthatatlan sora, az egyikben a latrinák tátongó, sötét mélységei… s végül a föld alatti gázkamra és a krematórium… Megint megállok, itt már nem nyelem le a könnycseppeket. Feltartóztathatatlanul legördül arcomon az első: a döbbeneté. A második: a tehetetlenségé. A harmadik: a szégyené.  Ez fokozhatatlan.

Mellettem, körülöttem a látogatói csoportok egymás sarkában járnak. Jó hír: emberek ezrei jönnek ide nap mint nap, emlékezni, megnézni a láthatatlant, feldogozni a felfoghatatlant, érezni az érthetetlent. Fejemen a fülhallgató, fülemben az idegenvezető részletes, szépen, mély érzéssel mondott ismertetője, angolul. A felét értem, de ez is sok. Ha egyetlen szó nélkül mennék végig az egész táboron, az sem lenne baj. Legalább semmi nem zavarna az érzésben.

Hazafelé a kocsiban nincs kedvünk beszélgetni az úti társakkal. Másfél órás utazás után fáradtan, elgyötörten érünk a szállásra, vacsora és visszavonulás. Menekülök a regénybe, amit magammal hoztam, örülvén, hogy végre szépirodalmat olvashatok esténként… Indulás előtti barátnői párbeszédfoszlány: – Bepakoltad a bőröndöt? Remélem, viszel magaddal olvasnivalót! – Persze, már két szakkönyvet betettem. – Jaj, ne már, szépirodalmat vigyél! – Jó, akkor beteszem, amit majdnem egy éve te adtál kölcsön, Vámos Miklós: Apák könyve. Jó lesz? – Hm… nagyon jó… Ő már tudta, amit én akkor még nem.

Odafelé úton kezdtem el a reptéren. Már az első fejezet beszippantott, teljesen. Alig vártam, hogy esténként falhassam a háromszáz éven át hömpölygő zsidó családtörténetet. Magával ragadó, fájdalmas, gyönyörűséges. Aztán lassítottam, gondosan be akartam osztani, hogy egész héten kitartson a tizenkét generáció, apák, fiúk és csatolt részeik sorsa. Ezen a napon érkeztem a kilencedik generációhoz… 1940-es évek, Magyarország, zsidóüldözés, deportálás, Auschwitz… Katarzis. Lehetett fokozni.

Másnap hazaindulás, vége felé közeledett az út és a regény is. Tökéletes összhang.

Évek óta nem repültem, bevallom, nem is nagyon hiányzik. Most aztán bepótolhattam. Krakkó ugyanis hiába van másfél óra repülésnyi időre, pontosan fél napig tartott, míg odaértünk. Frankfurton keresztül… hazafelé hasonló logikával már-már természetesnek vettük, hogy előbb felmegyünk Varsóba, és onnan Budapestre. De szerencsére ez az egyetlen apró felhőcske, ami beárnyékolta az utazást. Minden más hibátlan volt.