Iroda-lom helyett irodalom!
Egy majdnem magyartanár egyáltalán nem sovány vigaszai
Nemrég írtam a tanteremről mint műhelyről. Most tovább merészkedek: egyenesen szentélynek nevezem, s jó okom van rá. Ott kezdődne ugyanis az emberpalánták beavatása. Különösen az úgynevezett készségtárgyak révén, az ének-, rajz- és irodalomórán – mert én bizony utóbbit is inkább sorolnám ezek közé, mint az ún. ismeret alapú tárgyakhoz. Ezeken a beavató foglalkozásokon (tanórákon) történhetne meg a gyerekekkel, hogy a művekkel való élvezetes megismerkedésük során egyre értőbben leshetnének be a művészet kulisszái mögé, abba a csodaműhelybe, ahol az alkotás zajlik.
Manapság mifelénk egy – szinte bármilyen tárgyat tanító – tanár élete nem elsősorban azon a helyszínen zajlik, ahol kellene. Úgy értem, nem a tanteremben, hanem sokszor az irodában. Ahelyett, hogy a diákokkal értelmesen, értékesen és nem mellesleg kellemesen töltené mindkettejük drága idejét, sokszor papírhalmok fölött görnyed vagy a gépe előtt. És nem feltétlenül azért, mert óravázlatot, tréning-forgatókönyvet tervez vagy tananyagot ír. Esetleg dolgozatot „javít”, vagy hallgatók írásbeli feladatait értékeli szövegesen, aminek haszna is, öröme is van, szintén mindkettejük számára. Mást körmöl a papírra vagy kopácsol a klaviatúrán: űrlapot, nyilatkozatot, jelentést, elszámolást, adatlapot, táblázatot, kimutatást. Kitölt, beikszel, jelent, számol, iktat, feljegyez, összesít, aláír, ellenőriz, lead, kinyomtat, lefűz, összetűz – a legkülönfélébb módokon folyamatosan igazolja, hogy mennyit dolgozik. Szakmányba gyártja az iroda-lomot. Ezek lassan arányaiban több időt tesznek ki, mint az érdemi munka, azaz a tanulás.
Amikor a magamfajta bölcsész úgy érzi, végképp maga alá temeti az iroda-lom, akkor kiássa magát a papírhalom alól, és egyre inkább az irodalom felé fordul. Mégpedig mindenestül. Teljesen alámerül, hogy aztán a művészet (hajtó)erejével felemelkedjen olyan magasra, amennyire csak lehet. Színház- vagy koncertjegyre áldoz, és esténként igyekszik feledni a napi széklábfaragást. Hogy mit lát s hall, arról ezúttal így vall. Mostanra is tartogattam egy figyelmeztetést – ha már irodalom, sőt, költészet –, József Attilát parafrazeálva: Csak az olvassa blogomat, ki ismer engem, s elfogad…
Anyám tyúkja
Örkény Színház
Valamennyien, akik egy átlagos magyar általános iskolában ismerkedtünk a vers mibenlétével, valahol az Anyám tyúkjá-val kezdtük. A Gogol utáni orosz irodalomról mondta Dosztojevszkij, hogy mindannyian az ő köpönyegéből bújtak elő. Mifelénk kimondatlanul valami hasonló szerepet tulajdonítunk Petőfinek. S valóban egyszerű, de nagyszerű verseit gyerekként is zengtük-bongtuk, nagyjából anélkül, hogy értettük volna. S ez rendben is volt így: előbb ült fülünkbe zeneiségük, ritmusuk, mint hatolt agyunkba mondanivalójuk, s talán sokan meg is maradtak a külcsínnél. Ők is szerencsések, hiszen legalább Petőfi által ismerhetik a költészet, a költői fantázia különös világát. Az Anyám tyúkjá-tól azonban hosszú az út a versek ábécéjében, s talán egy emberöltő is kevés ahhoz, hogy a végére érjünk. A még szerencsésebbeknek persze az élethosszig tartó verses utazás is megadatik. Én mindenesetre azon vagyok, hogy közéjük tartozzak. A kevésbé szerencsések azonban vagy eleve lemaradnak erről a vonatról, vagy a legelején, idő előtt – ráadásul magukat irodalmi kalauz-tanárnak álcázó gonosztevők – letessékelik őket a szerelvényről, kizavarják az előkelőnek hitt kupéból. Így aztán el is hiszik, hogy nem nekik való a művészet, pláne a költészet, ez az úri huncutság, ez a belterjes kis világ. S talán sosem tudják meg, hogy egy egész univerzumból szorulnak ki, amelynek pedig ők is ugyanolyan jogú tagjai. Lehetnének. És kellene, hogy legyenek.
Az Örkény Színház – sokak szerint – merész vállalkozása volt, amikor Mácsai Pál rendezésében színpadra álmodta az Anyám tyúkja 1 című „közös versmemóriát”. Ezt ők nevezték el így. Aki valaha is hallotta és látta Mácsait verset (egyáltalán bármit) mondani (játszani), az különben is nehezen tud szabadulni attól, hogy azt etalonnak tartsa. A merészség állítólag abban rejlett, hogy manapság ugyan ki menne színházba azért, hogy a magyarórákon unalomig agyonelemzett verseket, megtanulandó memoritereket hallgassa sűrű egymásutánban. De az Örkény Színház az első pillanattól tudta, mit (és kit) művel. Egész népét szeretné, nem középiskolás fokon taní-tani. Mert persze hogy ennek a versnek is el kell hangoznia egy ilyen válogatásban…
Aki olyan szerencse fia, mint én, hogy jegyet tud szerezni erre az irodalmi bravúrra, pontosan érzi, hogy nem hogy nem középiskolás fokon, de egyenesen világszínvonalon tálalják neki a magyar költészet színe-javát. Barátaim szerint egy kis varázslattal – na jó, elárulom, egy jó jegyüzér is elég hozzá – sikerült bebocsátást nyernem, sőt, már a második részt is abszolváltuk. Azt is elárulom, hogy éppen azzal a barátnőmmel, akivel annak idején, négyévesen az óvodában együtt kezdtük a versmondást. Hogy aztán kisiskolásként Tóth Árpád Láng című versét élvezettel megtanulva legyünk versmondó lányok. Ezután már magától következett az Egyszer egy királyfi játékos előadása s az énekversenyek sora, amelyek reggelén az ő anyukája keverte a cukros tojássárgáját, hogy szép legyen a hangunk. Fanyalogva ettük a ragadós nyaflatyot, és hittük is, nem is, hogy majd éppen ez óv meg minket a rettegett rekedtségtől. De valahogy mindig jól szerepeltünk. Szerettünk együtt kánont énekelni, tercelni, s fölső tagozatban hetente kétszer az iskolai kórusba járni. Legszebb élményeinkre ma is szívesen emlékszünk, s most, amikor ott ültünk a nézőtéren, oldalunkon az ő immár felnőtt forma, jogász hallgató, mégis irodalomrajongó nagyfiával, hát csoda-e, ha nekünk ez az este mást is jelentett.
Az egész „előadás” persze leírhatatlan. Hogy rajongásomra jó okom van-e, azt ellenőrizze, aki csak tudja és akarja. Nem fog csalódni. Úgy elevenednek meg a „kötelezők”, hogy szinte azt érzi az egész nézőtér: egy magyar versantológia van a fejében. „Kinél szűkebb, kinél bővebb, de a magja közös. Rágcsálja az idő, strófák, sorok, jelzők kihullnak, néha a szerző neve is. De makacsul mégis úgy képzeljük: valahol ott él bennünk az az antológia. A kályha, ahonnan elindulunk, ami megszabja viszonyunkat a nyelvünkhöz. Van, akiben folyvást bővül, van, akiben egyre kopik, de akkor is olyan parázs, ami lángra kap, ha ráfújnak.” Így ajánlja a színház a különleges vers-estet. És az Örkény színészei ráfújnak, nem is akárhogy. Bizony hogy lángra kap. Azt kérdezik a műsor ajánlójában, amelyből az idézett sorok származnak, hogy idealisták volnának-e? Tettek egy próbát, és aki látta ezt a csodát, amit velünk – és amivel minket – művelnek, nem idealistának, hanem varázslónak fogja őket gondolni.
2017. február 28-án sikerült megnéznem az Anyám tyúkja 2-őt is. Az első résszel a stáb már jelezte, hogy lesz folytatás, s vártuk is, nagyon. Ahogy ők írták, az elsőnél az volt a kérdés, hogy érdekli-e a nézőket, ha verseket mondanak. A másodiknál – mondták – az volt a tét, hogy ne ugyanazt a bőrt húzzák le másodszor is a rókáról.
Ez az összeállítás is nagyon jó, vannak az estnek egészen mélyre ható epizódjai, de rám mégsem hatott úgy, mint az első válogatás. Egyrészt ezek közé a versek közé már került olyan is, ami nem „szól akkorát”, mint a valóban nagy klasszikusok. Másrészt a mostani színpadi, dramaturgiai megoldások sem olyan fantáziadúsak. Persze most is van sok eredeti ötlet, újdonság, meglepetés, de az ember – legalábbis ez rám biztosan igaz – az első eresztés után még többet várt. Hiába, magasra tették a lécet nekünk is, önmaguknak is.
Miközben az Örkény Színház nagy színészei most is hozzák a formájukat, s a leghitelesebb tolmácsolásban mondják az ezúttal is rájuk szabott verseket, a feltűnően sok fiatal színésznek még bizony nagy némelyik kabát. De lehet, hogy csak én vagyok elfogult. De hogy is ne lennék az Mácsai Pállal, amikor a Halotti beszéd-et vagy a Thomas Mann üdvözlésé-t mondja? Nagy Zsolttal, ahogy az Egy estém otthon-t vagy A Dunánál-t elmeséli, Pogány Judittal, ahogyan az Apokrif-et interpretálja. Für Anikó és Csuja Imre lenyűgöző humora, Gálffi László filozofikus komolysága, Epres Attila hátborzongatóan gyönyörű orgánuma, Kerekes Viktória, Bíró Kriszta, Kerekes Éva, Znamenák István és Polgár Csaba mindig erős színpadi jelenléte mellett a fiataloknak nincs könnyű dolguk. S még nekünk is ismerkednünk kell velük.
Nem tudhatom – Radnóti és korunk
Katona József Színház
Még mindig Mácsai, bár már nem az ő színházában vagyunk. Radnóti Miklós halálának hetvenedik évfordulója és a Holokauszt-emlékév alkalmából a Katona József Színház adott otthont annak az izgalmas művészeti estnek, amelyet Mácsai Pál és Dés László szerkesztettek. 2017. január 29-én Fullajtár Andreával, Dés Andrással, a fiatal dzsessz-generáció egyik legelismertebb ütőhangszeresével és Lukács Miklós cimbalomművésszel állt a színpadon a szövegmondó színész-mágus és a szaxofonos improvizátor-zeneszerző.
Nem hagyományos értelemben vett irodalmi est volt ez, hanem vers, próza és zene egyedi kombinációja, amelyet a művészeti ágak átjárhatósága, az előadók egyedi, utánozhatatlan előadásmódja tett különlegessé. A zenei improvizációk folytonosan reflektáltak az elhangzott gondolatokra, így költészet és zene között rendkívül izgalmas párbeszéd alakult ki.
Az esten Radnóti Miklós versein, naplórészleteken, korabeli dokumentumokon kívül kortársainak versei, elsőként természetesen Fanninak, a szerelmének írásai is elhangzottak – mind olyanok, amelyek kapcsolódnak a költő életéhez, munkásságához és korához, s van a mához szóló, nem is akármilyen üzenetük is. Pont ahogyan a cím ígéri. Mindez a legjobb Radnóti-szakértőnek, az életmű legalaposabb ismerőjének számító Ferencz Győző érdekfeszítő, megrázó összeállításában és az előadóművészek nem mindennapi, érzékeny, szuggesztív tolmácsolásában.
Két hete Gyulára vonatozván Radnóti képeslapjainak emlékképe rémlett fel, amikor úti élményeim hangulatát nem épp költőien, sőt, kimondottan prózaian egy képzeletbeli vidéki képeslapra jegyeztem föl. Aztán a békéscsabai átszálláskor egy Arany-verssor jutott eszembe, a Toldi-ból, az sem véletlenül. Bár akkor a ki sem mondott, a csatlakozást kereső konkrét kérdésemre egy Tisza-parti parasztgyereknek öltözött álruhás lovagtól hamar megkaptam a konkrét választ – sőt, még a hangosbemondóba is azon nyomban bemondatta, hogy hányas vágány, s Békéscsabától Gyuláig tartó, sajnos rövid utamon kísérőmül is szegődött –, egy költői kérdés a levegőben maradt. Úgy néz ki, hogy még jó ideig ott is lesz. Azóta két hét telt el, a kérdések csak szaporodtak, de azért beljebb vagyok.
Az Arany-os sorokból egy különleges atmoszférájú előadásban egész estényit hallgathattam. Ha nem is királyi palotában, de a művészetekében, s ha nem is lovagi kísérettel, de kedvenc udvarhölgyem társaságában. A többi körülményt fedje jótékony homály, de remélhetőleg nem balladai…
Arany-óra, Kováts Kriszta és barátai
Müpa
Aki ismer, tudja, hogy sosem vágytam aranyórára, egyáltalán bármire, ami aranyból van. Az viszont igaz, hogy az igazi Aranyból nekem sosem elég. Kiváltképp, ha a balladáiról van szó. A költőóriás első, egyáltalán nem homályos, hanem tündökletes említése a lánglelkű Petőfitől származik. Amikor tanultuk a Toldi-t és melléje az Arany Jánoshoz című Petőfi-verset, azonnal lehetett érteni, mit szerethet egy ismert és elismert költő egy az ismeretlenség homályából hirtelen előlépő másikon. Ma is irigylésre méltó tisztelettel, csodálattal, minden irigység nélkül tudott meghajolni az egyik tehetség a másik előtt. Igaz és ezért szép kapcsolatuk a nagy irodalmi összekapcsolódások sorába emelte őket, s így nemcsak költőként, de barátként is híresek lettek. Tegnap, 2017. március 24-én este egy, sőt két értékes Arany-óra birtokába jutottam: kincset érő időt töltöttem kedves költőm méltó tolmácsolóinak társaságában.
„Edward király, angol király / Léptet fakó lován: / Hadd látom, úgymond, mennyit ér / A velszi tartomány.” Ki ne ismerné ezeket a sorokat? Na de énekelve? 2017-ben ünnepeljük Arany János születésének bicentenáriumát, ezért ismét műsorra tűzzük az Arany-órát, amelynek bemutatója 2008-ban itt, a Müpában volt. Az Arany-óra több műfajt ötvöz egybe: koncertet és színházat, képzőművészetet, videót és irodalmat. De a legfontosabb, hogy Arany balladái csak énekhanggal, azaz a cappella, több szólamban szólalnak meg. Szörényi Levente klasszikus feldolgozása mellett (Vörös Rébék) Szirtes Edina Mókus írt új dalokat Kováts Kriszta számára. Partnere az itthon és külföldön egyaránt népszerű, öttagú Fool Moon férfi énekegyüttes, valamint Farkas Gábor Gábriel, aki nemcsak énekel, de helyben készülő rajzai és az ezekből generált videó adja majd a műsor látványvilágát. A ritmusszekciót Keönch László Farkas és Jammal beatboxos előadók alkotják. Az este különlegessége, hogy a zeneszerző Szirtes Edina Mókus is fellép.” – így ír a Müpa ajánlója az eseményről.
A tíz ballada között örömmel üdvözöltem a kedvenceimet. Gyerekkorom első meghatározó zenei élményeinek egyike volt a Vörös Rébék, amit Koncz Zsuzsától ismertem. Mit sem értve az egészből, gyerekként a fekete korongot hallgatva, Pörge Dani nevén jót nevetve sisteregtük a refrént: „Hess, madár…”. Aztán a középiskolás évek alatt a Zichy Mihály-féle káprázatos illusztrációk világa elevenítette meg az addigra már sokkal jobban értett ballada-hősöket. Egyszerre borzongva és a rajzok áttetszőségében gyönyörködve lapozgattuk az albumot, s elmerültünk a sejtelmes, mert félig kifejtett tragikus történetek mélységeiben. Néztük Ágnes asszony hátrasimított haját s bűntudattól elboruló elméjének lázálmát a cafatokká mosott, örökre foltos lepléről. A Kaláka együttes megzenésítésében százszor-ezerszer meg tudom hallgatni Zách Felícián és ármány következtében megesett leánya, Klára könnyének keserű hullását, nemzetségük vesztét.
Most meg szelíden képzelem el a királyi fiáért szerelmes rajongással aggódó Szilágyi Örzsébetet a Mátyás anyjá-ban. Pár perc múlva pedig értetlen döbbenettel szemlélem az anyai szeretet tökéletes ellenpólusát megtestesítő kőszívű, kegyetlen, mással mulató özvegy ifiasszonyt, aki vizes kötéllel veri halálra gyermekét az Árva fiú történetében. A női csalfaság rímesen csengő-bongó, zeneileg bravúros megjelenítését a Népdal-ban szintén a Kaláka tette a fülembe évtizedekkel ezelőtt, de a most elhangzó változat is tetszik. S végül a négyféleképpen, de ugyancsak sötétre festett hangulatú történet – a Hídavatás, az Éjféli párbaj, a Tetemrehívás és A walesi bárdok – közül komolyan nem tudom eldönteni, melyik üt meg legjobban.
Ha valakinek önmagában a zene nem lett volna elég, annak a színpadi komor feketék és vérpirosak látványa biztosan fokozta a hatást. A hegedűszólókat leszámítva a vokális hangzás kizárólagossága is egyértelműen az emberi hangban rejlő tökéletes kifejezőerőt demonstrálja számomra. Ugyanezt üzenték nekem a pillanatok alatt, pár vonalból kontúrosan megrajzolt kivetített illusztrációk is. Tátott szájjal lehetett figyelni a történetek papíron való születését, alakulását, a rajz a rajzban általam eddig nem látott technikai bravúrját. Elmesélhetetlen.
A három irodalmi estet három szál fonja össze. Az egyik természetesen az, ahogyan én néztem, hallgattam, értettem őket. Ott és akkor, úgy, ahogy. A másik a zene, a megzenésítés, amitől számomra még több az irodalom. A harmadik pedig az a kiapadhatatlan fantázia és fáradhatatlan alkotókedv, amellyel a rendezők, előadóművészek időről időre belevágnak a lehetetlennek tűnőbe. Hogy verseket csempésszenek be és vissza a hétköznapokba. Hogy a mérhetetlenül sok és egyre szaporodó iroda-lom között így lelhessünk igazi kincset, igen, aranyat is, amit úgy hívnak: irodalom. Amivel így is lehetne – megkockáztatom: szinte csak így kellene – ismerkednie mindenkinek.
