Kamasztanból jelesre vizsgáztak a félegyházi színjátszók
Májusban a kijárási korlátozás miatt elmaradt egy színi előadás. Ez a hír nyilván egy a több százezer közül. De ha hozzátesszük, hogy ezt az előadást egy amatőr kamasz színtársulat hozta létre bűnmegelőzési céllal, akkor már lehet sejteni, hogy nekik ez a bemutató a legfontosabb tanév végi esemény lett volna.
Csalódottan vették hát tudomásul, hogy nemcsak a rendezvény marad el, de március közepétől bizonytalan ideig a próbafolyamat is szünetel. És vele mindattól a közösségi élménytől is elesnek, ami a kis társulatot azzá teszi, ami: csapattá.
2020. február 12-én rendeztünk Kiskunfélegyházán Police Cafét, amelynek házigazdája az a Horváth-Rekedt Gréta volt, aki ezt a kis társulatot megálmodta és azóta is egyben tartja. Akkori blogbejegyzésemben ígértem, hogy írok majd a bemutatóról, amelynek akkor a próbájába volt szerencsém belenézni. Most jött el az ideje az élménybeszámolónak.
Tele van az ország jobbnál jobb bűnmegelőzési projektekkel. Sok jut a tudomásomra, de még több nem. Pedig igazán érdeklődöm a téma iránt, nagyon is. És meg vagyok győződve arról, hogy sokkal több potenciál rejlik az ügyben, mint amennyit általában gondolnak róla. És nemcsak azért, mert a megelőzés mindig kifizetődőbb, mint bármi, amit az annak hiányában előálló problémák megoldása érdekében tesz az ember. Mégsem elég népszerű, sajnos.
Bűncselekmény esetén például a bűnüldözést jobb volna inkább kullogásnak nevezni az események után, és sokszor az is sikertelen. Pedig hány áldozatot, sértettet lehetne megmenteni a bajba jutástól, ha (jobban) vigyáznánk rájuk – vagy ők magukra! De hogyan? Meg lehet ezt egyáltalán tanulni? Meggyőződésem, hogy igen.
Azzal a darabbal, amelyet most, 2020. szeptember 8-án a kiskunfélegyházi kortárs segítők színpadra tettek, elég nyilvánvalóvá vált, hogy ők is hisznek ebben, és nemcsak komolyan gondolják, de magas színvonalon művelik is a prevenciót. Legfőképpen azzal, hogy létrejött ez az amatőr társulat, összejárnak, és erős közösséggé formálódva védik magukat, egymást, sőt, kortárs segítőként másokat is.
Mindhárom téma, amelyet a húsz-húszperces etűdökben feldolgoztak, tipikusan azt a korosztályt érinti, amelynek a szereplők is tagjai. Az internetes zaklatás fenyegető veszélyei, a kábítószerek pusztító hatása és a társadalmi előítéletek nyomán csapdába esett, szegregálódó egyének és csoportok szomorú kilátástalansága elemi erővel sütött át a rivaldafényen. Az amatőr színjátszás egyszerű eszközeit felvonultató minimális kellékek, díszletek, alig-jelmezek és az üzenetet hitelesen közvetítő játszók meggyőzték még a közönség legkétkedőbb tagját is, hogy érdemes volt eljönni. Mert ezt látni kell.
A második előadásra értem oda, amely már mentes volt a délelőtti bemutató lámpalázától. Magabiztos és önfeledt volt a játék, tapintható az egymásra figyelés és mély az átélés. Izgalmas volt érezni, ahogy darabról darabra nőtt a tét, sűrűsödött a dráma. Az egyes etűdök között a társulat vezetője, Horváth-Rekedt Gréta szakmai átvezető szövegei is igyekeztek fokozni a hatást, hiszen a célközönség alapvetően a város középiskolai dákjaiból állt.
Az előadás egyszerre volt modern, komoly, megható, elgondolkodtató és vicces, laza és meghökkentő.
De nem is igazán az a legfontosabb, ami a színpadon történt. És ezt nem én állítom.
Az előadás után a közönség távozott, de a társulat nem széledt szét. És nemcsak azért, mert Gréti kölyökpezsgővel, pizzával és jégkrémmel kedveskedett nekik. Hanem mert – ahogy szokták – körbeültek, és mindenki elmondta, hogy érzi magát, mit jelent neki ez az egész. Előadásostul, próbástul, lámpalázastul, elmaradt bemutatóstul. Hogy min mentek keresztül a másfél év alatt, amíg elkezdték az előkészületeket. És elhangzott – gondolja ezt bárki bármilyen közhelyesnek is –, hogy bizony nem a cél, hanem az út… hogy nem az előadás, nem a mai nap, hanem a próbafolyamatok során átélt élmények miatt olyan jó együtt lenniük. És mivel már nem idegenként, hanem szinte bűn(megelőző)részesként kaptam meghívást, ebben a záró körben és az utána zajló kötetlen beszélgetésben is ott lehettem, ami nagyon megtisztelő volt.
Annak idején, amikor tizenkét évesen bekerültem a nagykátai Tápiómente Néptáncegyüttesbe, még nem volt szó bűnmegelőzésről. Mi legalábbis nemigen féltünk semmitől. De amióta az e téren jeleskedő szakemberekkel dolgozom, már pontosan tudom, hogy tizenöt éven keresztül a heti kétszeri próbára járás, a közösséghez tartozás, a zene iránti szenvedély és a színpadi lét bizony sok olyantól megvédett, amitől szüleim nyilván félthettek volna. De így biztonságban tudhattak: jó helyen, jó társaságban szép és értelmes dolgot műveltünk, amire mindenki büszke lehetett.
A sok szereplésben edzett magabiztosság megszerzése csak hab volt a tortán, amely egész életemre meghatározó maradt, sőt, pályaválasztásomra is kihatott.
Néztem ezeket a kedves és szertelen kamaszokat, és – nyilván némi nosztalgiával – nyugtáztam: ők bizony jó helyen vannak. És remélem, jó helyre is kerülnek. Ezt kívánom nekik!
A csodálatos Grétinek pedig üzenem: a legjobb úton vagy te iránytű, abba ne hagyd! Várjuk a következő bemutatót!
