Körzeti rendész az Opera Caféban

 

 

A még tavaly egy kísérleti rendezvénnyel útjára indított VIII. kerületi Körzeti Rendész Cafék sorában épp félúton járunk. Elhatároztam, hogy az idei első Café sorozatomról majd csak akkor adok itt hírt, ha véget ért, de egyszerűen nem bírom ki májusig. Ugyanis 2019. március 12-én a Népszínház Negyedben nem akármilyen helyszínt sikerült becserkészniük a szervezőknek.

A házigazda Horváth Gábor körzeti rendész „első bálozóként” kiválóan teljesítette asztalgazdai feladatát, amihez gratuláltam is neki. Nem mintha aggódtam volna érte, hiszen kedves, nyitott, kommunikatív személyisége a környékbelieket hamar meggyőzte: jó kezekben van a körzetük. Ezeket az alkalmakat ugyanis elsősorban azért rendezzük, hogy megismerkedjenek egymással. Hosszú távra elkötelezhetik magukat amellett, hogy együtt vigyáznak lakókörnyezetükre, és talán időről időre összeülnek majd egy kávé mellett megbeszélni közös dolgaikat. Azért annyit még elárulok, hogy a következő két és fél évben a kerületi körzeti rendészek ehhez tőlem is remélhetnek egy kis módszertani felkészítést és támogatást…

A márciusi tavasz mindig csalóka. Napfénnyel kecsegtet, de azért csípős az idő, bolondosak a böjti szelek. Sikerült is meghűlnöm. Elment a hangom, s persze mikor, ha nem egy fellépés előtt. Bár nem színpadra kellett lépnem, de majdnem: az Erkel Színház kávézójába szólt a meghívás. És ha nem is dalra fakadnom kellett, csak szólásra nyitni a számat, szereplés ez is. Egy háromórás rendezvény moderálásához kell(ene) a hang. Nem sok volt belőle, de ez sem akadályozott meg abban, hogy megemlítsem, sőt, hogy elbüszkélkedjek vele, hogy bizony az Erkel Színház színpadán (is) álltam már. Is, mondom, hiszen így vagyok Budapest sok más színpadával. Hogy úgy mondjam, a leg-ek mind megvoltak abban a tíz évben, amit 1997 és 2007 között a Fővárosi Énekkar, majd az Ifjú Zenebarátok Kórusának tagjaként Ugrin Gábor keze alatt töltöttem. Régi szép idők! Az Opera, az Erkel, a Budai és a Pesti Vigadó, a Budapesti Kongresszusi Központ, az Olasz Intézet, a Zeneakadémia és a Művészetek Palotája… szép lista. De hogy bármelyikben is egyszer Cafét nyitok, azt azért a legmerészebb álmomban sem gondoltam. S most tessék: az Erkel Színház Opera Caféja is meghódítva! Az eddigi három legszebb helyszín – a pécsi Zsolnay Negyed, a kiskunhalasi Csipkemúzeum és a zuglói Vajdahunyadvár Vadászterme mellé színre lépett az Erkel.

Ámultam és bámultam a gyönyörűen felújított színházi terekben. Ez fiatalkorom első operaélményeinek helyszíne, de az azóta eltelt évtizedek igencsak kikezdték az épületet. Sokáig nem nyúltak hozzá, de most végre régi-új pompájában, friss színekkel, praktikusabb funkciókkal, gazdag programokkal várja a nagyérdeműt. Ennél jobb helyet nem is lehetett volna találni ebben a körzetben egy kellemes délelőtti beszélgetéshez. Érthető tehát, ha nosztalgiám elhatalmasodott, s a bevezetőben a vendégeknek is elárultam zenei vonzalmamat.

Míg a meghívottak az asztalok körül dolgoztak, a hely szelleme is tette a dolgát. Addig-addig sündörgött körülöttem, hogy bevallom, nem tudtam ellenállni neki, és bekukkantottam a nézőtéren folyó próbába. Csendben osontam be az emeleti nézőtéri bejáraton, óvatosan ereszkedtem le a felújított, így szerencsére egyáltalán nem nyikorgó, viszont kényelmes székre, s megültem benne vagy tíz percig. Szeretem a próbák hangulatát, hiszen magam is jól ismerem ezt a világot. A rendezőasszisztens a színpadon az utolsókat igazítja a jeleneteken, a díszletek és az énekesek mozgását apróra kicentizik, a jelmezeket tökéletesre passzítják, miközben a szereplők csak markírozva, azaz fél erővel énekelnek. Ez történt most is. De így is beindította a zene azt a szokásos bizsergést, amit az igazi előadáson szoktam érezni.

A Bánk bánt próbálták. S mit tesz a véletlen már megint. Amikor leültem, a darab számomra egyik legmegkapóbb jeleneténél jártak: Tiborc énekelte panaszát. Témánál vagyunk – gondoltam. A Café asztalainál – hallottam is, de a VIII. kerületről lévén szó nem nehéz kitalálni – most is szóba jöttek a társadalom peremén élők, a szegények, a nehéz sorsúak, a hajléktalanok. A szomszédos kerületrészben a Dankó utcai, itt az Alföldi utcai hajléktalanellátó okoz nehézségeket.

És óhatatlanul belém mart a kérdés: vajon eljutnak-e, eljuthatnak-e a jelen kori nyomorultak zokszavai azokhoz, akik az ő sorsukról is döntenek? Vagy ilyen csak az (opera)mesében létezik? Nem szeretnék álnaiv lenni, de jóhiszemű maradni igen. Mert ezzel a Café módszerrel azon dolgozom, hogy ha nem is közvetlenül, de a kiszolgáltatottakkal foglalkozó szakemberek által előbb-utóbb valamennyire az ő hangjuk is behallatsszon a pompás termekbe. A színpad persze elég messze volt a mi valóságunktól, így a próba hangfoszlányai nem jutottak a beszélgetők füléig. De azért én nem bírtam ki, hogy a szokásosan engem illető zárszóban ne osszam meg velük ambivalens érzéseimet, melyek a két világ egyidejű jelenléte kapcsán egyébként lépten-nyomon ott vannak. Csak most valahogy jobban hallatszottak. Ilyen a színpad, mindent felnagyít. Amikor megtudtam, hogy az Erkel Színház lesz a mostani Cafénk helyszíne, éreztem, hogy ez rendkívüli élmény lesz. De hogy az élet nevű rendező témánkhoz ilyen operai hátteret kerekít, azt nem sejthettem. Én örülök neki.