Magánnyomozót vegyenek!
Még mindig egy kis marketing…
Ez a történet még 2012. október 6-áról maradt a tarsolyomban, s nyilván nem véletlen, hogy csak most kerül elő. Hol van már a tavalyi hó? – kérdezhetik. Azóta már aktualitását is veszthette volna, de nem. Éppen megérett arra, hogy beszéljek róla. Sok mindennel így van ez ebben a sorozatban.
A múltkor azt ígértem, egy példával fogom illusztrálni, hogy milyen „ügyesen” tudom elmagyarázni másoknak, hogyan is kellene marketinget csinálni a szolgáltatásuknak. Ennek a készségemnek a kipróbálására egy meghívás adott alkalmat. „Marketing és PR a magánnyomozói munkában” címmel a Magyar Detektív Szövetség Oktatási és Fejlesztési Bizottsága kért fel egy harmincperces előadás megtartására, majd az azt követő beszélgetésre. 2012 májusában már jártam egyszer náluk, akkor „A szociális kompetenciák szerepe a nyomozás (magánnyomozás) folyamatában” volt a téma.
A magánbiztonsági szakma különböző területein dolgozó hallgatóság ezúttal értelemszerűen mind magánbiztonsági cégek képviselőiből állt, úgy egy tucatnyian lehettek. Volt alkalom tehát kötetlenebb, személyesebb véleménycserére is, s az előadás után áttérhettünk olyan területekre, amelyek őket különösen érdekelték.
Kiindulópontom – sajátos helyzetemből adódóan – az volt, hogy tisztázzam, vajon személyemben a megfelelő embert hívták-e meg erről a témáról előadást tartani. Ugyanis sem a magánnyomozáshoz, sem pedig a marketinghez nem értek (lásd a mellékelt ábrát…). Annyit tehettem csupán, hogy a magam logikája szerint hangosan gondolkodtam arról, mik azok a jellemzők, amelyek ezt a szakmát az eladhatóság szempontjából különössé teszik.
Persze azért nem teljesen idegen nekem ez a terület. A rendészeti tisztek képzése, a szervezeti kultúrával és a rendészeti kommunikációval való két évtizedes foglalkozás, azon belül pedig már négy éve a magánbiztonsági szektor szakembereinek képzése ugyanis sok olyan munícióval ellátott, amelyek alapján talán mégiscsak tudtam használható dolgokat mondani. Nemcsak az udvarias elnöki zárszóból, hanem az azt megelőzően elhangzó kérdésekből, hozzászólásokból, vitából is ez volt a benyomásom.
A sajátosságot az okozza, hogy itt a legfontosabb áru – s erre ráadásul egyre nagyobb a kereslet – a biztonság és a bizalom. Aki biztonságot szolgáltat, főleg ha olyan direkt módon, mint éppen egy magánbiztonsági cég, annak bizalmat kell keltenie a megrendelőben. A bizalom léte és kiépítése pedig ebben a kifejezetten bizalmatlan világban egyáltalán nem magától értetődő. Nagyon komolyan meg kell dolgozni érte. A cégnek, amelyik megrendelőket szeretne, hitelességével, szakértelmével kell bizonyítania, hogy érdemes a bizalomra. Speciálisan e tevékenységhez még olyan fogalmak is tartoznak, mint a diszkréció, a pontosság, a gyorsaság követelménye. Vagyis nem vagy nem csupán kézzel fogható termékeket (biztonsági rácsot, riasztóberendezést, térfigyelő kamerát) kell áruba bocsátani, hanem egy olyan professzionális tevékenységet (őrzés-védelmet, személyfigyelést, magánnyomozást), amely biztonságot szolgáltat.
A kérdést lehet vizsgálni a szolgáltatásokat igénybe vevők, az ügyfelek felől is. Ehhez, bár személyes élményem nincs erről, a hétköznapi logika is sokat hozzáadhat. Ki és miért számít hitelesnek? Hogyan érhető el, hogy tárgyalópartnereink komolyan vegyenek? Hogyan lehet elsajátítani azokat a kommunikációs készségeket, amelyek a meggyőzés szolgálatába állíthatók, természetesen a tisztesség, az üzleti etika határain belül? Ezekről nagyon is szívesen gondolkodom, akár hangosan is. S ezekről szívesen hallanak azok, akik abban érdekeltek, hogy ezt a „tudományt” minél magasabb szinten műveljék. Hogy az ott ülők ilyenek voltak, abban biztos vagyok. Hogy igyekeztem ezt a számukra érthetően összefoglalni, amiatt tiszta a lelkiismeretem. De persze a hatékonyság más kérdés… Afelől egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Mert ez esetben a vásár – úgy látszik – nemcsak kettőn áll. Ám hogy ki (mi) a harmadik tényező, az ügyben én is csak most kezdek (magán)nyomozásba…
