Mert szóból ért az ember!

Amikor válaszra sem méltatnak…

A (tanári és hallgatói) visszajelzések szerepéről írtam az utóbbi két bejegyzésemben. Vesszőparipám ez, akik ismernek, tudhatják. Mindig elviccelődök azzal, hogy afféle kommunikációs Kata vagyok, ezért én nem hagyok válasz nélkül semmit. S bizony rosszul viselem, ha engem anélkül hagynak. Úgyhogy most egy kis további, immár műfajtól független, általánosabb elmélkedéssel hozakodnék elő a visszajelzésekről.

Induljunk ki az emberi kommunikáció egyik alapszabályából, mely szerint nem lehet nem kommunikálni. Eme axióma alapján annak is igaznak kell lennie, hogy nem lehet nem visszacsatolni. A közlésfolyamat mindig kétirányú, kölcsönös. Akkor is, ha éppen úgy tűnik, hogy nem. Az egyirányú közlésnek is van – legalább potenciális – fogadója, akiben attól függetlenül is kiváltódik valamilyen hatás, és ezzel egyidejűleg meg is fogalmazódik valamilyen reakció, ha ennek nem ad hangot. Vannak olyan közléshelyzetek, amikor a közlő fél nem vár közvetlen választ a befogadótól (általában ilyen a tömegkommunikáció). Személyközi viszonyokban azonban a valóságos visszajelzés szükséges, sőt, elengedhetetlen. Ezt kívánja az általános és a nyelvi etikett is. Nyilvánvaló, hogy különbséget kell tenni az írásban és a szóban történő érintkezések között. Vegyük most csak az írásbeliséget.

Amikor még csak kézírásos leveleket váltottak az emberek, s a postafordultára igencsak sokat kellett várni, gyakorta előfordult, hogy az üzenet nem is ért célba. Ebből aztán néha tragikus következmények adódtak, mint amikor Júlia Rómeóhoz küldött levelével a küldönc nem ért célba. Vagy éppen humor forrásaként szolgált. Például Petőfi Arany Jánoshoz írt egyik levelét így indította: „Meghaltál-? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm.”

Ma, az SMS és e-mail korában már feltétlenül számítunk arra, hogy megkeresésünkre válaszolni fognak. A telefonos és számítógépes levelezőprogramok megalkotói még egy olyan funkciót is beépítettek a rendszerekbe, amelynek a beállításával automatikusan látható, ha a partner vette az üzenetet (jelentésküldés, olvasási visszaigazolás). Ez is azt a természetes vágyát mutatja az embernek, hogy szeretné tudni, megkapták-e a levelét. S persze várja rá a választ is.

Érdekes megfigyelésre jutottam. A magánüzenetek váltása során viszonylag hamar és szinte mindig érkezik válasz. Ezt rendjén valónak és kellemesnek találván, eddig nemigen kerestem rá magyarázatot. Mostanában azonban annyira elegem lett a hivatalos címzettek nem válaszolásából, hogy elgondolkodtam a dolgon. Ha magánszemély áll szemben magánszeméllyel, nincs szerep, nincs kényszerű kötelességérzet, többnyire olyanok leveleznek egymással, akik ezt önszántukból, kedvvel teszik. A személyközi viszonyok hivatalosabb részében azonban nem ez a helyzet. A megkeresés többnyire nem választás kérdése, az „hivatalból indul”, s lehet, hogy az egyik fél nem vagy nem annyira érdekelt az üzenetváltásban, mint a másik. Talán ez az oka, hogy nem is működik olyan gördülékenyen a válaszolás. E téren egy – engem legalábbis – bosszantó divat kezd uralkodni. Arról van szó, hogy elküld az ember egy levelet: egy dolgozat értékelését, színházjegyrendelést, egy határidőre leadandó kéziratot, árajánlatot, s nem kap rá semmilyen választ. Azért éppen ezeket sorolom, mert e műfajokban volt szerencsém hoppon maradni az utóbbi hetekben.

Sok oka lehet annak, hogy ha valaki nem reagál: nem tud vagy nem akar válaszolni; nem kell, nem illik, nem szabad válaszolnia. Hogy mikor melyik igaz, az rengeteg tényezőn múlik, s van köztük méltányolható is, természetesen. Az esetek döntő többségében azonban a feladó igenis választ vár, s a címzett tudna is válaszolni. Sőt, kifejezetten kellene, illene vagy szabad lenne válaszolnia. A fenti példáknál maradva: a dolgozat részletes értékelésére, főleg, ha abban egy érdemjegy megajánlása is szerepel, minimum jelezni kellene a tudomásulvételt, és köszönetet illene mondani. Egy színházjegy utáni érdeklődés visszaigazolást és választ sürget, hogy tudjuk, kapható-e még jegy. Ha nem, akkor szép gesztus lenne tudatni, hogy sajnálják, de esetleg próbálja meg a kedves érdeklődő másutt. A kézirat megérkezéséről legalább egy visszaigazolás járna, sőt, ha elfogadták, akkor erről egy értesítés is. Az árajánlatra pedig illő lenne annyit mondani, tetszik vagy nem, drágának találják vagy ezért-amazért köszönik, de inkább mást bíznak meg a munkával. Hogy mi áll a nem válaszolás hátterében valójában, azt – válasz híján – a feladó kénytelen találgatni.

Persze lehet, hogy mindez csak engem zavar ilyen nagyon. Talán maradi vagyok. De kérdezem: akiket nem zavar, azok komolyan veszik egyáltalán az eredeti üzeneteket? Az értékelést, a megkeresést, valaminek a határidőre való leadását, az ajánlatot? És miért nem törődnek azzal, hogy engem érdekelne a visszajelzésük, amely tényt újabban – épp a sok kudarc miatt – kedvesen, ám határozottan külön is jelzek?

Aki nem kap választ, de nagyon szeretne, az persze – néha hosszas tépelődés után – rákérdez. Legtöbbször a kitartó érdeklődés meghozza eredményét: kiderül, hogy figyelmetlenség, feledékenység, félreértés, késlekedés, lustaság az ok, vagy az üzenet elkallódott. Ha ezek egyike sem, de a válasz csak nem jön, akkor marad a hallgatás s mögötte az immár egyre erősödő sejtés: a címzett talán nem is akar válaszolni. Rosszabb esetben többszöri érdeklődésre sem reagálnak, ilyenkor az ember nem kérdez többet. Csak megvan a véleménye, és nem lesz túl jó kedve. De hogy ne legyek igazságtalan: jártam már úgy is, hogy egy-két hónapig nem jött válasz, már-már lemondtam róla, majd megkésve és mentegetőzve mégis írt az elveszettnek hitt címzett. Ez persze más: a megkésett válasz is jobb, mint a semmilyen.

Azt akarom csak mondani, hogy jó, ha tudjuk: ha nem válaszolunk, az is válasz. Legalábbis a feladó – nem tehet róla – akként fogja értékelni. Jelnek tekinti, s az is lehet, hogy nem találja el pontosan, mit jelent. Ne bízzuk hát rá a találgatást! Hanem könyörgöm: válaszoljunk! Akármit. Akkor is, ha a válaszunk nem kedvező, ha nem értünk egyet, vagy ha nem tudjuk a választ a feltett kérdésre. Egy bátor elutasítás, egy őszinte beismerés, egy felvállalt elfordulás mind tisztességesebbek, mint a hallgatás. Mert végtére is szóból ért az ember…