Mesterhármas és mandala
Az őszi tanévkezdés most valahogy nem volt olyan megterhelő. Nem elsősorban azért, mert végigdolgoztam a nyarat, és nem is azért, mert szeptemberben ne lett volna sok órám. Megvolt a havi penzum, nagyon is, de a Neptunnal ellentétben nekem szerencsére nem számokban kell kifejeznem az egyetemi teljesítményt. A hatékonyság volna mérvadó, az viszont nem mérhető ilyen rövid idő elteltével. Mert még csak egy hete annak, hogy magam mögött tudhatom azt a mesterhármast, amiről ez a kis írás szól. S bár nem verseny volt, mégis jót játszottunk, fordulóról fordulóra érezhető volt az edzés hatása.
A mesterképzés kilencedik évfolyamának hallgatóival dolgozom ebben a félévben. A körülbelül 90 hallgató három turnusba osztva abszolválja a „tantárgyat”. A húszórányi kommunikációs kurzus két napra van besűrítve. Ez elsőre soknak tűnik, de úgy elillan, hogy szinte észre se vesszük, és már vége. A röpke élmény hűlt helye maradna, ha nem őriznénk élénken az emlékezetünkben az együtt megtett kétnapos utazás szubjektív élményét. Ki kisebb, ki nagyobb lépést tehetett meg azon a nem veszélytelen, de annál értékesebb úton, amit úgy hívunk: önmegismerési folyamat. A veszélyt csökkentendő szívesen adtuk egymásnak támaszul tapasztalatainkat, gondolatainkat és nem utolsósorban érzéseinket.
Edzettünk IQ-ra és EQ-ra egyaránt, nem is kis erőbedobással. De talán megérte. Mindaz, amit átível ez a tematika, olyan aktuális, égető szükségletre reagál, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni. A rendészeti vezető magányossága a mindennapokban tapintható, súlya minden pozícióban lévő vagy arra várományos szakember vállát bizonnyal nyomja. A beosztásokhoz az új hivatásos szolgálati törvény által meghatározott nagyobb váll-lap dukál. De vajon a vállak, amelyekre felkerülnek a csillagok, elég szélesek és erősek-e, hogy elbírják a beosztással járó plusz terheket? S ha már megvan a pozíció, könnyű-e megtartani? S messze nem csak a hozzá tartozó székre kell gondolni. Csirizzel ugyan lehet próbálkozni, de egyrészt bepiszkítja a nadrágot, másrészt nem elég hatékony, hiszen akár székestül állíthatják fel manapság a rendészeti vezetőt, ha munkájával elégedetlenek a feljebbvalói.
Az igazi kérdés tehát nem ez, hanem az, hogy a vezetői pozícióval járó irányítói funkciót hogyan képes betölteni az ember, ráadásul úgy, hogy közben ember maradjon. Mindig, minden körülményben.
A vezetés-irányítás műhelytitkai között kétséget kizáróan elsődleges szerepe van a szociális kompetenciáknak, köztük kiemelkedően a kommunikációnak. Általános iskolás koromban biológiaórán nagy nehezen sikerült megértenem azt a bizonyos rovar és bogár relációt. Ez jutott eszembe, amikor hosszasan hallgattam egy okos és kellemes csoportos beszélgetést a vezetői kommunikációs készségekről. Azt taglalták a hallgatók, hogy vajon elég-e jól kommunikálnia a jó vezetőnek, vagy más is kell hozzá. S végül szellemesen arra jutottak: nem elég. És hogy nem minden jó kommunikátor jó vezető, de minden jó vezető jó kommunikátor. Érthető és tiszta összefüggés, s bizony így van. A kommunikációs készség szükséges, de messze nem elégséges feltétele a jó vezetésnek. Aztán további feszítő kérdés, hogy mi az, hogy jó vezetés? Ha idézőjelbe tesszük a „jó” jelzőt, már egy fokkal érthetőbb, hogy azért nem olyan egyszerű a helyzet. Mert kinek és mire „jó” egy vezető? Rájöttünk, hogy többre megyünk, ha a „jó” elé odatesszük az „elég” fokhatározót. Törekedni arra, hogy „elég jó” vezetők legyünk, már fél siker, hiszen tökéletes soha senki nem lehet. Ezer körülménytől függ ugyanis, hogy mikor mi a „jó”. Sok saját példa megvitatása során úgy tűnt, hogy az „adekvát” jelző is egészen jól használható. De ennél több bölcsességre nemigen jutottunk.
Ne legyünk azonban elégedetlenek. Ha a kérdés egyáltalán fölvetődik, az már nagyon jó kiindulópont ahhoz, hogy ki-ki elgondolkodhasson, ő vajon milyen irányító, vagy milyen válik majd belőle, ha irányítói helyzetbe jut. Mik azok a kompetenciák, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy egyáltalán elinduljon az „elég jó” vezetővé válás útján? Két egész napon keresztül ezt jártuk körbe innen is, onnan is, s ahogy haladtunk körbe-körbe, egyre csak ugyanoda jutottunk. A kör közepébe folyton ugyanaz a fogalmi háló került. Az önreflexiós igény, az önmegismerés nehéz és élethosszig tartó útján való bátor előrehaladás, az ennek során megszerezhető önfegyelem és önkontroll, a reális önismereten alapuló önkritika egy csipetnyi öniróniával fűszerezve biztosan a legfontosabb hozzávalók ahhoz, hogy mások számára is elviselhetőek legyünk. Azoknak, akik munkatársként rövidebb-hosszabb ideig ránk kell, hogy bízzák magukat, mert mi vagyunk a vezetőjük.
Hogy hová vezetjük őket, az nagyon lényeges, de ugyanilyen fontos a hogyan. Ez pedig azon múlik, hogy a fenti fogalmak egymással összefüggő hálójában mennyire igazodunk ki. Beléjük gabalyodunk, és úgy beszőnek minket, hogy magunkra se ismerünk, vagy keressük benne a helyünket. S ha már-már azt hisszük, megtaláltuk, akkor se dőlünk hátra elégedetten, hanem megyünk tovább és tovább kíváncsian. Hiszen a dinamikusan változó körülmények folytonos alkalmazkodást, egyensúlyozást kívánnak. S ha sikerül, tartós lehet a harmónia, s nemcsak a magunké: munkatársainknak is segíthetünk megteremteni azt, mert enélkül nem várható tőlük magas szintű teljesítmény. Vezetőként felelősek vagyunk értük, és kötelességünk folyamatosan tanulni és fejleszteni, alakítani az ehhez szükséges készségeinket.
Ennek érdekében rendszeres időközönként saját magunk és mások tükrébe is bele kell pillantanunk, s ha a kép nem épp tökéletes, nem a tükröt, főleg nem a tükör tartóját kellene összetörnünk, hanem elgondolkodnunk azon, amit mutat. Ehhez persze nagy bátorságra van szükség, vagyis mindenekelőtt akarni, de legalább hagyni kell a visszajelzést. Ha ez adott, a többi már szinte gyerekjáték. A tükörbe nézés fejleszthető, nem beszélve a visszajelzés jobbnál jobb kommunikációs technikáiról, amelyek viszonylag könnyen tanulhatóak. Két nap gyakorlás is látványos volt. A szó minden értelmében igyekeztünk képessé válni az önreflexióra: az oda-visszajelzések adásának és kapásának szemet-lelket gyönyörködtető módszereit használva éltük át azt a csoportos flow élményt, amelyben a hatékony tanulás csodája rejlik.
Kezdő tanár koromban, amikor még csak fekete tábla és kréta létezett, utáltam a krétapor szárazságát, a színtelenség unalmát. Színes krétával gyerekként maximum tanév végén – micsoda öröm! – a vakációt rajzoltuk fel a táblára. Ráadásul kézügyességem nem lévén, sose tudtam igazán táblára írni, így hát nem is éltem a szemléltetés ezen eszközével. Amióta elterjedt a flipchart papír, a színes postitek és filcek használata, lassan megszerettem a nagybani jegyzetelést. Csakhogy már régen nem én gyártom a falfirkákat, hanem a csoport kollektív alkotásaiként készülnek a jegyzetek. Papírtekercsek tucatjait őrzöm évek óta, és nincs szívem kidobni őket. Bár a kollektív emlékezet számára csak a tanulás időtartamára érdekesek, engem sokukhoz hangulatok és érzelmek is kötnek. Az új kampusz tantermeinek falára azonban nem lehet felragasztgatni a papírokat, viszont hatalmas mágnestáblák vannak felszerelve, amelyekre lehet írni és rajzolni. A három csoporttal olyan vázlatot, vagy pontosabban gondolati térképet készítettünk a két-kétnapos közös gondolkodás eredményeképpen, hogy a végén mindenkinek ingerenciája támadt lefotózni.
Mivel a táblát tisztán kellett otthagyni a teremben, a záróra és a lefényképezés után letöröltük az alkotást. Szinte sajnáltuk, de hála a digitális memóriának, sokáig őrizhetjük a róla készült fényképet. És ami talán fontosabb: szubjektív emlékezetünkben az alkotás folyamatának élményét, ami maradandóbb, és néha talán fontosabb is, mint maga az ábra. A színes homokmandala jutott eszembe a búcsúzáskor. Hosszú, fáradságos, de önfeledt és boldog alkotófolyamat során születik, majd amikor elkészül, elsöpri, elfújja az ember, s aztán kezdi elölről. A múló pillanat művészete, akárcsak a vezetés…
