MOrczy Café I., II., III.
Kell egy csapat…
A júniusi hőség kevés helyen elviselhető, különösen 70 ember társaságában. A H13 konferenciaterme ilyen hely. A VIII. kerületi Horánszky utca 13-ban található Diák- és Vállalkozásfejlesztési Központot rejti a rövidítés. De nemcsak azért jó ez a hely, mert hűvös van az alagsorában. Hanem mert tele van programokkal, élettel. Ahogyan magukat jellemzik: Inkubátor, Találkozási pont és Közösségi iroda. Azon a három napon, amit június 20. és 22. között ott töltöttem, egyszerre mindhárom funkcióját bizonyíthatta.
A különböző Cafék elnevezése többnyire beszédes szokott lenni. Ez a furcsa név is az, de nem úgy. Senki nem volt morcos, bár a -czy végződés talán nem erre enged következtetni. Akkor meg mi ez? Egy játékosan rövidített név, mégpedig a Magdolna–Orczy Negyed Programé, amely 2019. január 1. és 2021. december 31. között valósul meg. Mint ilyen, sokadik rehabilitációs programja már a kerületnek, amelyet az 1997-ben éppen erre a célra létrehozott és szakosodott Rév8 Józsefvárosi Rehabilitációs és Városfejlesztési Zrt. koordinál.
Józsefváros rengeteget változott az elmúlt húsz évben, és ebben óriási szerepe volt ennek a cégnek is. A feladat a kezdetektől a kerületi városrehabilitáció kialakítása, megindítása, Józsefváros fejlesztése, stratégiai tervek és városfejlesztési koncepciók készítése, megalapozva a megvalósítandó projekteket. Jelenleg a Józsefvárosi Önkormányzat (60%) és a Fővárosi Önkormányzat (40%) a tulajdonosa. Alakulásától 3 évig az OTP Bank is a tulajdonos volt 10%-ban, de a kerület kivásárolta. A társaság 10 munkatárssal – emellett 5 igazgatósági és 5 felügyelő bizottsági taggal – kezdte meg a működését, jelenleg 16 munkatársa van – az igazgatósági és a felügyelő bizottsági tagok mellett.
A jelenlegi kis csapatom tagjai a Rév8 munkatársai – ifj. Erdősi Sándor, Herbai Csilla, Jáki Monika, Kiss Tibor, Patatics Balázs, Somodi Szilvia, Szikszai Zsolt, Teppert Zsolt, Tóth Gyöngyi. Erejük több mindenben is rejlik. Az egyik a sokféleségük. Közgazdász, tervezőmérnök, tájépítész, szociológus, bölcsész és városfejlesztő végzettségük és sok irányba mutató érdeklődésük jól összekapcsolódik a munkájukban. A másik a fiatalságuk. Nem kifejezetten pályakezdők, már van élet- és munkatapasztalatuk, de nagyon lendületesek, szakmai kompetenciáik birtokában egy hegyet elhordanának. A harmadik erősségük éppen ebből az ambiciózusságból adódik: bár alapvetően külön programelemeken dolgoznak, közös és jó ügyet szolgálnak, aminek az érdekében kellő irányítás mellett egy pillanat alatt összerázódnak.
Épp erre volt alkalmas az a háromrészes Café-sorozat, amelyben asztalgazdák voltak. Na jó, nem egy pillanatig tartott, de pár találkozás alatt hamar megértették, miért rázogatom őket. Egymás után három napon át kávézni, ráadásul ennyi emberrel, nem mindennapi energiát igényel. Én ezt már tudtam: majdnem napra pontosan négy éve Pécsett már csúcsra járattam egy csapatot, igaz, ők rendőrök voltak, hivatalból bírniuk kellett a gyűrődést. Ott a képzés és a kivitelezés között egy hónap telt el, majd négy napon át négy különböző helyszínre vittük a sátorfánkat, és az ötödik napon még összegzést is tartottunk. Itt kissé jobban koncentrálódott mind az idő-, mind a térbeliség: egy héten belül megvolt az előkészítés, a megrendezés és az összegzés is, nem beszélve 70 ember jelenlétének megszervezéséről. Nem volt idő értetlenkedni vagy azt keresni, miért nem fog sikerülni. Mindenki egy emberként a megoldáson dolgozott, és ez már összébb hozta a csapatot. De nézzük, mi is a cél.
Egy sokszínű célcsoportnak szóló képzéssorozatot összeállítani komoly, de szép kihívás. Általában úgy történik a „tervezés”, hogy a képzés megrendelője megmondja, mit szeretne, majd megbízza a képzőt, hogy vigye véghez. A képzendőkről nem sokat, mondhatni semmit sem szokás tudni, a képzők nagy részét nem is szokta érdekelni. A szervezés során a képzendők leginkább csak adatok: nevek, igazolványszámok, születési helyek és idők, lakcímek, végzettségek. De hogy az adatok mögött kik, milyen emberek vannak, az sose derül ki. Sokszor még a képzés során sem, főleg ha a képzésre kijelölt munkatársakat beültetik az iskolapadba, előkapják a jól ismert „tölcsért”, és megpróbálják a „megrendelt” tudást beletölteni a fejükbe. Aztán csodálkoznak, hogy ez a legjobb szándék és a legkiválóbb előadói készségek ellenére sem sikerül. Nem beszélve arról, hogy ez utóbbi kettő sem áll feltétlenül mindig rendelkezésre…
Senki se érti, miért nem működik a dolog, pedig rendkívül igazságosnak tűnik: mindenki ugyanazt kapja, nincs kivételezés, ugyanazt is kell teljesítenie. A „vizsgákon” is egyenlő mércével mérnek, a tanulók közül sokan a kettessel is beérik, s minél kevesebb tanulással meg lehet úszni a dolgot, annál jobb. Legtöbbször csak a képzések kipipálása a cél, hogy elmondhassuk, ezzel is foglalkozunk. Az se csoda, ha a képzendők sokszor már magát a képzést is idegenkedve fogadják, nem még azt, hogy azt megelőzi egy feltérképezés és információgyűjtés. Az előbbiekből következően ezt még inkább furcsállják.
Vannak az ember életében kegyelmi pillanatok, rövidebb-hosszabb időszakok, s ha nagyon szerencsés, egész korszakok. Nekem az ilyenek mindig a szabadsághoz kötődnek. Na nem a téli, tavaszi és nyári szünidőre gondolok, amelyek miatt állítólag a legjobban megéri tanárnak lenni, hanem az alkotás szabadságához. Például amikor egy képzést vagy pláne képzéssorozatot annak alapján lehet megtervezni, felépíteni és kivitelezni, ami a céljából következik. Pontosan ez a helyzet adódott most, s igyekszem megbecsülni. Nagyon komoly munka folyik a VIII. kerület újabb hároméves városrehabilitációs projektjének előkészítő szakaszában. Ez abból is látszik, hogy már erre az időszakra betervezték a jövőre elkezdődő kivitelezésben közreműködő szakemberek tájékoztatását, bevonását, egymással és a projekt-teammel való megismerkedését és a hamarosan kezdődő képzésükkel kapcsolatos igényeik feltérképezését. A Józsefvárosi Gazdálkodási Központ Zrt. és a Józsefvárosi Szociális Szolgáltató és Gyermekjóléti Központ szakembereiről van szó, összesen 65 főről. Ennek apropóján hívtuk őket kávézni a H13-ba.
MOrczy Café I. – Projektnyitó Café néven az első nap délelőttjén az összes résztvevőt hét, kávéházszerűen berendezett asztalhoz ültettük, amelyeknél 25 perces váltásokkal hét témában zajlottak a Rév8 munkatársai által moderált beszélgetések. Az egyes témák általában egy jó projekt hozzávalóit dolgozták föl, közvetlenül persze az előttünk álló MOrczy Projekttel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. A kerületi előzményeket, az akcióterületen tapasztalható problémákat, a célkitűzéseket, a kockázatokat, a városrehabilitáció „hard” és „soft” elemeit, a közreműködő szakemberek igényeit, kompetenciáit és hozzájárulásait és a projekt finanszírozásának részleteit igyekeztünk (át)láthatóvá és ezáltal érthetővé tenni.
A reggeli hivatalos megnyitó és a Café-módszer rövid ismertetése után egy rendkívül népszerűtlen moderátori beavatkozással kellett kezdenem: szét-, azaz összeültetni a résztvevőket. Érdekes módon hamar elfogadták a tényt, hogy jól megszokott kollégáik mellől át kell ülniük olyanok társaságába, akiket nem ismernek. Szerencsére a hiteles magyarázat hatott: itt pont az a cél, hogy olyanokkal beszélgessenek, akikkel nem szoktak, hogy ezáltal is új és új szempontok kerüljenek elő. Mindig csak az első pár perc nehéz, de a bemutatkozások végeztével már mindenki kezd feloldódni, és úgy belefeledkeznek a beszélgetésbe, hogy abba se akarják hagyni.
A legtöbb eddig rendezett Caféban jártam-keltem az asztaltársaságok között, bele-belehallgattam a párbeszédbe, közbe is szóltam. Ezúttal teljesen kivontam magam, aminek az volt az oka, hogy mint leendő képző, semmilyen módon nem akartam befolyásolni a beszélgetéseket. Másfelől pedig az asztalgazdák minden kezdeti aggodalmuk ellenére is annyira jól megoldották a feladatukat, hogy jóformán rájuk se kellett néznem. Vagyis azt azért igen: az egyes fordulók időtartamának leteltét eleinte hangos szóval, majd egy-egy érintéssel, végül már csak egy-egy tekintettel, mosollyal oldottam meg. Büszke voltam arra, hogy magától is mennyire olajozottan működik minden. Mert működtetik.
Ugyanez volt az élményem a résztvevők viselkedésével kapcsolatban is. Az első napi összeültetést a másnapi érkezéskor már természetesnek vették, s az asztalokon elhelyezett listákon keresve a neveiket, automatikusan foglalták el a nekik rendelt helyet. A második és a harmadik napon MOrczy Café II. és III. néven 31, illetve 34 főt 5-5 asztalhoz tessékeltünk, így 5 téma került „terítőkre”. A közelgő képzéssorozat komolyabb előkészítése ezen a második napon történt meg. A képzés hatékonysága és differenciálhatósága érdekében szükséges volt az érintettek körültekintő elemzése, a kiválasztottak megszólítása és motiválása, mindez a lehető legátláthatóbb módon. Valljuk, hogy minden, a projektbe bevonandó szakember számára egyértelműnek kell lennie annak, hogy a képzendők körét azok alkotják, akiknek a projekt azon tevékenységeiben lesz szerepük, ahol a fejlesztendő kompetenciákra szükség lesz, illetve azok, akiknek szükségük van a releváns kompetenciák fejlesztésére. Azt, hogy melyek a fejlesztendő készségek, illetve azokhoz szerintük milyen módon a legjobb hozzájutni, a lehető legautentikusabb forrásból: a képzendőktől szerettük volna megtudni. Ez jó hívó szónak bizonyult, bár nem egyszerre vált érthetővé minden jelenlévőnek.
Fele akkora volt a hangzavar, viszont dupla akkora az érdeklődés, ami meglátásom szerint két dolognak köszönhető. Az egyik, hogy az előző napi élmények alapján mindenkinek komfortosabb volt az irányított beszélgetés ezen formája. Az emberek láthatóan könnyen és hamar megszokják a jót – mert jó az, aminek részesei és ami működik. Az asztalgazdák jönnek-mennek, hozzák-viszik a strukturáltan összegyűjtött és így fordulóról fordulóra gyarapodó információkat. Éppen ezt hiányolta-hiányolja szinte valamennyi résztvevő mind a szervezeteken belüli, mind a szervezetek közötti, mind pedig a kifelé, az ügyfelek irányába történő kommunikációból. Megint bebizonyosodott: a minőségi, azaz folyamatos, kölcsönös, adekvát és színvonalas kommunikáció hiányában sokan szenvedünk, és emiatt közös dolgaink nem mennek úgy, ahogyan mehetnének akkor, ha ezen a téren is jobbak lennénk. A fentiekből kitalálható: mind a Cafék, mind pedig a képzések ehhez nyújtanak segítséget, és ezt remélhetőleg a jelen projektbe ily módon bevont munkatársak is érzékelik majd.
Annyit már most megfogalmaztak: kell a párbeszéd, többet kellene „kávézni”. Talán a következő időszakban rászoknak majd. Mert lesz még Café Józsefvárosban. A projektzárót októberben biztosan ezzel a módszerrel rendezzük, de ha minden igaz, más témákban is találkozhatunk hamarosan. Erről azonban még a fáma se szólhat… Mindent a maga idejében.
A témák összegzésének olyan gyönyörű vizuális megjelenítése került föl a memóriafalra, amilyet saját kávéházamban még sose láttam. Mindig irigykedve nézegettem a World Café honlapján látható fantasztikus moderátori prezentációkat, s íme, nekünk is sikerült összehozni egy a módszerhez méltó alkotást. Az asztalgazdák beszámolói szépen épültek egymásra, és az egyes témák összekapcsolódása lassan, de biztosan a résztvevők számára is kiadta az összképet. Miután három órán át kibeszélték magukat, még egy órán keresztül figyelmesen hallgatták, mit hozott ki belőlük a hét asztalgazda. Mindegyikük gondolata, keze nyoma ott volt a közös alkotásban, persze hogy érdekelte őket.
Ha valaki tud olyan műfajt, amelyben 70 – életkor, szakterület, szervezeti hovatartozás, tapasztalat, képzettség, személyiség és készségek terén ennyire sokféle – ember négy órán keresztül egymással ilyen tartalmasan, informatívan és kellemesen kötetlenül, mégis célirányosan megosztja egymással gondolatait, tapasztalatait, ötleteit és nem utolsósorban kétségeit, az szóljon. Én erre csak a Café-módszert tartom alkalmasnak. Ez a csodálatos közösségi alkotótechnika ezúttal is bizonyított.
