Motiváció és ösztönzés
Kommunikációs Kataként mindent szeretek, aminek köze van a kommunikációhoz – és minek nincs? –, mégis van kedvencem. Könnyű kitalálni, hogy ez a fenti címben szereplő két fogalom. Az is egyszerű, hogy miért. Vallom, mert tapasztalom, hogy minden ezeken múlik. Ha valakiben megvan az akarás, akkor kis túlzással bármit képes elérni, ha nincs, akkor megette a fene az egészet. Ahogy a népi bölcsesség mondja: nem akarásnak nyögés a vége. És azt is gyakran hallani, hogy ami nem megy, azt kár erőltetni. Hiába akarja más, ha én nem, akkor nem megy.
Ezzel azért tanárként nem teljesen értek egyet. Legtöbbször meg lehet találni azt a módszert, amivel a legtöbb ember ösztönözhető olyasmire, amit elsőre nem feltétlenül akar. Nem szeretném szajkózni azt a közhelyesnek tartott mondást, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen, mégis idevág. Valamiben, ami elsőre nehéznek, lehetetlennek tűnik, a lehetőséget észrevenni a legnagyobb tehetség. És ha ez valakinek nem megy, hiszem, hogy nagyon is lehet neki segíteni. Az a kérdés, hogy ezt, tudniillik a motiválni tudás mesterségét, akarjuk-e tanulni. Mert motiváció és motiválás szétválaszthatatlanul összefüggenek, s akinek nincs belső energiája, hogy saját magát ösztönözze, annak jó segíteni, persze ha kéri és elfogadja. Valami ilyesmi a lényege a tanári mesterségnek. És szerintem a vezetői szerep is erről szól.
E hét elején két napig végre csak a motivációval és a motiválással foglalkozhattam. Eddig mindig csak valamilyen nagyobb témakörbe ágyazottan tettem ezt, ahol soha nem volt elég idő elmélyedni a témában. Most azonban ilyen címen tarthattam tréninget az egyetem vezetőképzésén hirdetett kurzus keretében. Egyszerre vártam is, nem is. Közigazgatási vezető-továbbképzésről lévén szó, az olvasó fantáziájára bízom, hogy kitalálja, mitől, pontosabban kitől tartottam. Igen, a résztvevőktől.
Komoly nyakkendős öltönyöket és decens kiskosztümöket vártam. Mindkettő bejött, de kiderült, kedves, nyitott emberek rejtőznek a hűvös elegancia mögött. Hozzájuk is ugyanaz az út vezet, amelyik bárki máshoz, akivel hivatalos keretek között találkozik az ember. A távolság attól függően csökken, hogy mennyire sikerül eltalálni a közös hangot. És szerencsére ezúttal is hamar ment. Bár a technika ördöge közénk akart állni, amikor sehogy se engedte lejátszani a kezdő motivációt megalapozó dalt, amely tanári hitvallásommá vált az évek során. A zenei illusztráció elmaradt, de anélkül is haladni és boldogulni kellett, úgyhogy túlléptünk ezen a látszólagos akadályon. Később is próbálkozott a kis gonosz, de addigra már fel voltam készülve. Hírhedt technikai antitalentumomat két kedves csoporttag kompenzálta, akik hamar rájöttek, nem velem, de még csak nem is a hangszóróval van a baj. A laptop nem akarja a jót. Ők viszont akarták, egyiküknél volt lejátszó, így nem foghatott ki rajtuk semmi. Ez is mutatja, hogy az ember sokféle módon képes a lehetetlen-t lehet-té változtatni. Zelk Zoltán: Vers a lehetről és a nem lehetről című verse ugrik be valahonnan régről: „A nem-lehetből, mondjad, még lehet másképp lehet, vagy már csak így lehet, hogy nem lehet más, csak a nem lehet?” És egy másik, nem oly régi képe is felrémlett bennem a lehetetlen-ből lehet-té válás hitének, idemásolom. Mégiscsak a motivációról volna szó…
Azzal a rendhagyó bemutatkozással kezdtünk, aminek a lényege, hogy azon túl, hogy megtudjuk, ki kicsoda és honnan jött, arra is fényt derítünk, milyennek ismeri magát. Azt is elárulják ilyenkor, mi szél fújta őket ide, mit hoztak és mit vinnének magukkal. Ez az ismerkedés szándékosan előzi meg azt, hogy magáról a programról bármi is elhangozna. Mégis, a jelzők, amelyeket keresztneveikkel azonos kezdőbetűvel keresnek maguknak a résztvevők, már beszédesek voltak. Motivációról szándékosan közvetlenül még szó se esett, a szavaknak már erejük volt. Ambiciózus, Buzgó, Empatikus, Kitartó, Piros, Reménykedő, Zendülő – ezeket a keresztneveikre alliteráló „vezetékneveket” választották maguknak a lassacskán oldódó bemutatkozók. Az én monogramom is új jelentéssel gazdagodott. Eddig általában Kommunikációsként vagy Kíváncsiként mutatkoztam be, most adta magát és tökéletesen illett a fenti jelzők közé a Motiválni Képes Kata. Felkerültek a táblára a színes jelzők, nevek és a hozzájuk tartozó igények és hozzájárulások, s hamarosan egy egész csinos kis motivációs szótár első szócikkei rajzolódtak ki. Egyébként is előszeretettel tapétáztuk körbe post it-ekkel a rendelkezésre álló – szerencsére ragasztható – falfelületeket, hogy aztán két napon át vándoroljanak a feliratok, s kerüljön végül a helyére minden egyes darab. Hogy a résztvevőknek tetszett a műsor, azt az összegzésnél vissza is jelezték. Elmondták, milyen jó volt kicsit kikapcsolódni a hétköznapi hajtásból, és megnyugtató volt érezni, hogy kényelmesen van idő komolyan-mélyen beszélgetni. Hogy hasznos és érdekes volt megismerni új embereket, és megtudni, hogy ők is hasonló cipőben járnak. Hogy ezzel a laza tréningmódszerrel aktívan és alkotóan sokat lehet tanulni egymástól, hiszen mindenki másképp csinálja. Hogy a vezetés mibenlétét és a vezetői készségek fejlesztését soha nem lehet eléggé kivesézni, mindig van hova fejlődni e téren. Hogy hiába érezzük, hogy szinte már mindent tudunk, mindig jó újrarendezni, ismételni, más-más megvilágításba helyezni a dolgokat. Nekik ez a két nap ezt adta.
Nekem pedig egy újabb kalandot. Egy számomra új terepen – közigazgatási vezetők körében – is foglalkozni a kommunikáció számomra legfontosabb kérdésével, a motiválással. Egy nyelvésztől – szegény, a bölcsészettől igen távoli szakmákat képviselő résztvevők így jártak – talán nem meglepő, hogy egy képzeletbeli szinonimaszótár általunk gyűjtött és ezért egymással egyedi összefüggésrendszert kirajzoló képe egy egész falat kitöltött. Az összegzésnél szívesen idéztük föl, ki hogyan tette hozzá a magáét a közös alkotáshoz. A motiválási technikákat gyakoroltató komoly és szórakoztató feladatok, vicces, elgondolkodtató és megható kisfilmek, vitaindító beszélgetések során a közösen óhajtott cél felé haladtunk. Minél több muníciót szerettünk volna magunkkal vinni a hétköznapokba, ahol sokszor úgy érezzük, igencsak kifogytunk már a másokat munkára, lelkesedésre biztató eszközökből. Miközben nincs így. Csak észre kell venni, hogy a legegyszerűbb és egyben legnagyszerűbb motiváló erő – a kommunikáció – mindig velünk van.
Központilag készült tematikát kaptam, amelyet azonban, mint máskor is, szerencsére saját képünkre szabhattunk. El is határoztam, hogy egy későbbi feladathoz szükséges apró mozdulatot annak tanítok meg, aki az első nap reggelén elsőként érkezik. Abból indultam ki, hogy biztos a legfrissebb résztvevő a leglelkesebb. Ez annyira bejött, hogy szó szerint értendő. Még nálam is előbb foglalta el a helyét, hétköznapian elegáns öltönyében, kávéját kortyolgatva ücsörgött. Merengő magányát megzavartam bemutatkozásommal és furcsa kérésemmel. A szeme se rebbent, illetve de: azonnal mosolyra váltott, s pillanat alatt megtanulva a kis mozdulatot, magától értetődően vált cinkosommá. Kedvesen és büszkén adta tovább vadonatúj tudását az érkezőknek, ekkor még nem sejtvén, hogy szerepe az erre a tudásra épülő feladat másnap reggeli végrehajtásánál mennyire meghatározó lesz.
És milyen szimbolikus. Egy csomó feladatot beterveztem, amelyeket szinte hiánytalanul el is végeztünk. Érdeklődés, nyitottság, tolerancia, nyugalom, lassú, de biztos feloldódás és elmélyülés a témában – ezek jellemezték a kellemes két napot. Mindössze nyolcan voltak a résztvevők, így hát valódi kiscsoportos, hatékony tanulásban volt részünk. És ezúttal a körülmények, a tanulási környezet is igazán méltónak és motiválónak bizonyult, már-már túlságosan is, szinte zavarba ejtett. Az irigyeim miatt ezt most itt nem részletezem.
Aztán hamar meggyőztem magam, hogy ez nekem jár. Persze másnak és máskor is járna, csak legtöbbször nem jut. Én sem ilyen munkakörülményekhez vagyok szokva, így most szinte szanatóriumban érezhettem magam. Aki szokta olvasgatni az élménybeszámolóimat, tudhatja, hogy azért alapvetően nem panaszkodhatok. Nem is szoktam, és nem is fogok. Inkább örülök, hogy ezúttal ez adatott. Hogy volt rá lehetőségem, amit észrevettem, kihasználtam, és igen, megcsináltam. Kis lépések ezek az emberiségnek, de nagy lépések nekem, egy képzeletbeli lépcsőn, valahogy így:
Kedves motivált és számomra is rendkívül motiváló játszótársaim! Ezt az ábrát elfelejtettem megmutatni nektek a tréning során. Sebaj, itt is jó helyen van. Így kívánok nektek – is – a hétköznapokban jó lépcsőzést! S ha észreveszitek, hogy valakit segíteni kell, ne legyetek restek, mutassatok példát ösztönzésből, biztatásból. Ahogy tanultuk…
