A művészetek palotái – Élmények öt tételben

 

 

Hangol már a zenekar…

 

Esterházy Péter halálának napja – 2016. július 14. – számomra különösen szimbolikus volt. Afféle gyenge E.P.-igonként azóta ebben az új rovatban, Egyéb írások címen próbálgatom szárnyaimat. Tollaimat. Vagy legalább ezt az egyet, amivel ugyan repülni már nem, de írni még tudok. Ha tudok. Amíg tudok. És amellyel írnom még lehet. Amíg lehet. Hogy stílusos legyek: e téren is keresem a hangom…

 

Nyitány

 

Először azt a címet akartam adni ennek az írásnak: A művészet ereje. De közhelyesnek tűnt. Pedig… Amikor a valóság sorozatosan, hosszú ideje főleg a rútabb arcait mutatja, menekülőre kell fogni. Ha megadatik, hogy a menekülés kényszere ne valami még rosszabb útra terelje, lehúzza az embert, s eközben akaratán kívül is ártson magának – vagy netán másoknak –, akkor szerencsésnek mondhatja magát. Jó, ha tudja, hogy vannak nem hogy nem ártalmas, de neki – és ráadásul másoknak is – vigaszt, erőt, örömet adó, felemelő menekülő útvonalak, és tudatosan is keresgéli ezeket.

Úgy hozta a szerencse – na jó, volt ebben tudatos válogatás is –, hogy az elmúlt jó pár napom szellemi és lelki élvezetekben telt. Ez az írás – öt tételben – a közelmúlt lelki töltődéseiről szól. A következőben majd a szellemieket összegzem. Nem mintha ezek élesen elválaszthatóak lennének egymástól…

Ismét kezemre játszott a véletlen – már persze ha ezt annak vesszük. Egymásba fonódó-illeszkedő élmények sorozatát élhettem meg, s hálás vagyok, hogy ilyen töményen érthetem és érezhetem: közönségként is részese tudok lenni valami emberien egyszerű, mégis nagyszerűnek. Mindebben sokszor kedves barátaim a közvetlen nézőtársak, de körülöttünk a hatalmas koncertteremben – mert a cím erre utal – sok százan hasonlót érezhetnek. Legalábbis ez sugárzik az arcokról, ez látszik a tekintetekből, ez hallatszik a csöndből. Tapintható a levegőben a csoda, a művészet megindító ereje. Hol szó szerint a Művészetek Palotájában (jelmondatuk is igazi telitalálat: „Élmény! Minden tekintetben.”), vagy bárhol másutt, ahol éppen megteremtődik ez az atmoszféra.

Mikor ezeket a gondolatokat papírra vetem, a novemberi szokatlan napsütés világítja meg az íróasztalomat, a nappalim fényárban. De az igazán nagy feladat a hosszú, magányos, sötét téli estéket ragyogóvá tenni. Ezért szeretek egész évadban, kora ősztől késő tavaszig, minél több és minél sokrétűbb kulturális élvezeteket keresni. És Budapesten igazán nem nehéz ilyeneket találni. A MÜPA a tíz évvel ezelőtti megnyitása óta különben is a kedvenc helyem, s ez az elmúlt héten újra bizonyságot nyert. Ott még semmiben nem csalódtam. Ezt elérni már önmagában művészet. Legyen szó bármilyen műfajról, bármilyen eseményről, a megkérdőjelezhetetlenül magas színvonal, a minőség mindig tapintható. Persze nem kell az én bevallottan elfogult ízlésemre hagyatkozni. Aki nem hiszi – szoktam gyakran mondani –, járjon utána/m. De az is beszédes, ha kézbe veszi a MÜPA mindig esztétikus és – ami egy nyelvi lektornak külön élmény – hibátlan, stílusában is tökéletes kiadványait. Kiváltképpen a MÜPA magazint ajánlom (alcíme: Élet, stílus, művészet), amelyben hónapról hónapra megtöltenek egy rovatot az intézményről szóló vélemények, visszajelzések. Ebben a művészvilág itt fellépő, visszatérő legnagyobbjai nyilatkoznak arról a semmihez nem hasonlítható valamiről, ami itt él és lüktet és hat. Hogy közönségként milyen és miért ilyen ide járni, arról legközelebb írok még, remélve, hogy ezzel az ígérettel a következő bejegyzés iránt is felkeltem az érdeklődést.

Az elmúlt héten öt olyan művészeti élményben volt részem, amelyekről nem hallgathatok. Szóljanak hát…

 

I. tétel

 

Az Énekes

Szenvedélyem – a dal

  1. november 20. 11.00 MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 

Palya Bea nekem mindig csoda. Már jócskán felnőtt forma voltam, amikor először hallottam, és akkor ötlött fel bennem a gondolat: ha, mondjuk, hatéves lennék, és megkérdeznék, mi leszek, ha nagy leszek, ezt mondanám: Palya Bea.

Palya Bea mint foglalkozás. Palya Bea mint intézmény. Palya Bea mint szimbólum. Nekem ő az Énekes, vagy pontosabb úgy fogalmazni, hogy az Éneklés. Maga a Zene. Árad, ömlik, sugárzik belőle a dallam, a kellem, a ritmus, az élet.

Ez a műsora tulajdonképpen egy gyerekmatiné volt. A művészetet közel vinni a gyerekekhez a szememben a legnemesebb vállalások egyike. Vagyis mit is beszélek? Közel vinni? Erre semmi szükség, hiszen a gyerekek a művészet kellős közepén csücsülnek. Vagy inkább ugrándoznak, táncolnak, futnak-szaladnak, örömködnek, röpködnek. Nem közel vinni kell tehát őket, hisz ott vannak, hanem vigyázni arra, hogy ne távolodjanak – ne távolítsák el őket – ettől a csodaországtól. Ezt műveli az Énekes, minden porcikájával. Ahogy Bea az újra nagy pocakjával, benne második kislányával könnyedén ugrándozik, táncol a színpadon, azt is azzal az önfeledt szenvedéllyel teszi, amit sokan csak irigykedve-csodálkozva néznek. Nézem én is, s látom, tisztán, tökéletesen, hogy mi ez az egész. Ez bizony az Egész. Ezért szeretnék Palya Bea lenni. A szenvedélye, ami nélkül nemcsak zenélni, de semmi mást csinálni nem érdemes, szimbolikus: a művészet és a művész tökéletes szabadsága érthető meg belőle és élhető át vele és általa. Hallgassa meg ezt a dalát, akinek ez az érzés máshol, máskor – korlátok között, szárnyaszegetten – nem vagy ritkán adatik meg. Szabadon…

A MÜPA műsorsorozatának tökéletes a címválasztása is. És amit most láttam belőle, az alapján az a benyomásom, hogy a kivitelezése is. Gyermek és gyermeki énjét megőrző felnőtt egyformán dúdol, játszik, ringatózik a közös éneklés, a zene ritmusára, hagyja magát elragadni Bea-varászló által, s jól teszi. Bár ő maga nem mondja ki, de rendhagyó – amúgy igazi – ének-zene órát tart, nem tíz-húsz gyereknek, hanem két-háromszáz nézőnek. És nem általános iskolás fokon. Az örömködés közepette egy pillanatra kérdő arccal nézünk egymásra a szomszédommal: miért nem lehet így tanítani a zenét az iskolákban is? Együtt énekelve, játszva, zenélve, nevetve, könnyedén, akár saját dalokat alkotva bármiről. A kérdés persze költői, ahogy ez az egész matinékoncert is az, hisz a dalszerzésről szól. Arról beszél és énekel Bea, hogyan születnek a dalai, sőt, a szemünk láttára költik a szöveget Színész Bobbal, a zenészek felszabadultan improvizálnak, a szünetben pedig a közönségtől begyűjtött négy szótagos szavakból áll össze az alkalmi, közönség-es, mégsem közönséges vers. Az együtt zenélés, alkotás örömével, elégedetten távozunk, s én ekkor határozom el: ha nem is dalt, de ebből blogbejegyzést írok, az biztos. S íme az első tétele meg is volna…

 

II. tétel

 

A Hegedűs

Baráti Kristóf – az angyal hegedűse

  1. november 20. 19.30 MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 

Aki Paganininek, a kortársak által az ördög hegedűsének nevezett zeneszerző virtuóznak akár csak egyetlen darabját is repertoárra akarja venni, és eljut odáig, hogy meri is, már csak szintén hegedűs virtuóznak kell születnie, majd annyit gyakorolnia, hogy szinte eggyé váljon a hangszerével. Nos, neki valami isteni kegyelem folytán megadathat, hogy tud is Paganinit játszani.

Baráti Kristófról, aki a 2010-es moszkvai Paganini Verseny első díját elhozta, talán nem kell bizonygatni, hogy mindez elmondható. Ő játszott múlt vasárnap este, átszellemülten, angyali mosollyal az arcán a MÜPA sokat látott és hallott színpadán. De nemcsak a hegedűjével, hanem a Belgrádi Filharmonikusokkal és Fabrice Bollon karmesterrel tökéletes összhangban. És a zenehallgató minden idegszálán is játszott, természetesen a szó legnemesebb értelmében.

Minden vonatkozásban nagy műsor volt. Eleve ritka, hogy egy szólista egyazon este két műben is csillogtassa tudását. Baráti Kristófnak ez láthatólag semmilyen gondot nem okozott, sőt, egy kis ráadásra is volt ereje. Paganini D-Dúr hegedűversenye a szünet előtt, Ravel Tzigane című rapszódiája a szünet után csendült fel. Hogy hogyan, arra nincsenek szavak, de nem is kellenek. A műsort két balkáni zeneszerző, Marko Tajčevič és Stevan Hristič művei keretezték, a második ráadásként hangzott el. Mindig szeretem, ha a fellépő zenészek saját nemzetük muzsikáját szólaltatják meg, itt is lehetett érezni, hogy igazán ekkor vannak elemükben. De a szláv lélek azért Stravinskynek a műsort záró Tűzmadár-szvitjén is átsütött.

Délelőtt matiné, este nagykoncert… Ha valaki azt gondolná, hogy egy napra még a jó zenéből is megárt a sok, megnyugtatom: én bírom. Aki Kovalik Balázs Mozart-maratonján kezdte, és évek óta a Fesztivál Zenekar februári maratonjain, illetve nyaranta megunhatatlanul Fischer Ádám budapesti Wagner-fesztiválján négy egymást követő esten a komoly dependenciát okozó Ring-en edződik, annak ez bőven belefér…

 

III. tétel

Az Író

 

E.P. – Katarzis és gyász, művészet és terápia

  1. november 21. 19.00 MÜPA Fesztivál Színház

 

Mindenkinek lehet vesztesége, gyásza olyan valaki miatt, aki számára pótolhatatlan. Olyan értékes, olyan közeli volt, hogy elvesztését sose tudja kiheverni. Megpróbálhat ugyan napirendre térni fölötte, de pontosan tudja, hogy ez lehetetlen. Lényegében majdnem mindegy, hogy élőt vagy holtat siratunk, végső soron így is, úgy is magunkat sajnáljuk. Hogy mi lesz velünk nélküle. Hogy hogyan, merre és főleg minek tovább?

2016. július 14-én sokakkal én is ezt kérdeztem Hallgatásra ítélve, s azóta is dermesztő az űr. Pontosan ezt érzik mindazok, akiknek az E.P. monogram jelentett, jelent valamit.

Hogy mit jelent E.P.-nek lenni, arról a leghitelesebbeket kérdezte a MÜPA Literarium című sorozatának műsorvezetője, Weiszer Alinda. Ráérősen, lassan bontakozott ki a kép, mely azt volt hivatott megmutatni, ki Esterházy Péter. Nehéz, lehetetlen azt írni, hogy ki volt. Spiró György, Závada Pál, Parti Nagy Lajos és Bán Zsófia idézték és idézték fel az Írót. Szellemesen, derűsen, komolyan, viccesen.

Az évek óta ismerős felolvasóestek szokásos tartozékaként Dés László és Dés András zenéje oldotta a szavak fegyelmét. A szellem napvilágában sütkérezhetett, aki hallotta-látta ezt a műsort, amelyet Novák Eszter rendezett. Az egyszerűségében tökéletesen szimbolikus díszlet már első látásra majdnem mindent elmondott. Amit nem, azt elmondták a beszélgetők. A monogram, mint kézjegy – ez a brand, mondanám E.P.-sen –, egy nagy kivetítőn tűnt fel időről időre a Fesztiválszínházban a háromórás maratoni Esterházy-emlékesten. Egy mozgóképen időnként egy, a többnyire üres lapokból álló könyvet lapozgató kezet láttunk, amint a már soha meg nem írható szöveget keresi. Semmi művészet. Vagy mégis: néha egy-egy kép, macska farka, fák, fények s megint az üresen tátongó könyvlapok sorjáznak, s fogynak el a végére, kiszámított pontossággal, amikor a zene és a szó és a lélegzet is elakad. A háttérben egy a semmiben lebegő polcon sorakoznak az Esterházy-művek – folyóméterben és a mindenséggel mérhető irodalom.

A lebegő polc az est végén lassan felemelkedik a magasba, közben Dés László tétován matat a zongorán, s a sötétedő színpad közepén az üresen tátongó székre vetülő reflektorfény árnyékában kimondja a vég-szót: „Mi a különbség az Isten és E.P. között? Lényegében semmi. Vagy mégis… Az Isten mindenhol ott van. E.P. is mindenhol ott van – csak itt nincs.” De. Ott volt. Mert ő akkor is itt van, ha nincs. Ezt is elintézte, istenien…

 

IV. tétel

 

A Színésznő

Kedvencek. Pár-beszéd zenével és irodalommal. Vendég: Molnár Piroska

  1. november 22. Rózsavölgyi Szalon

 

Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője indította ezt a klasszikus beszélgetős sorozatot, amelynek első estjén ültünk. Finom gyümölcstea és epres sajttorta, az érdeklődő teltház közepén két irodalom-, színház- és zenerajongó, érzékeny bölcsészlány, a kis pódiumon Molnár Piroska mint vendég. Igazi nekünk való program. A szünet nélkül másfél órás gyönyörködtető figyelem eredményeként megtudjuk, mi fán terem a színésznő, hogy a verset mondani, nem pedig szavalni kell, hogy egy anya – legalábbis egy rigorózus tanítőnő szerint – nem mászik fára, hogy Molnár Piroska nem szereti a répatortát, viszont köhögés közben is tud énekelni. Mesés hangján elmesélt történetei, csodálatos, kedves, harmonikus lénye betöltik az egész estét, és a beszélgetés végeztével is a fülünkben cseng. Szeretem a művészetet, és azt is nagyon szeretem, ha a színpadról ismert és csodált művészeket néha más szín-ben is lehet látni-hallani, testközelből. Ahogy okosan, egyszerűen, ezért szépen, kendőzetlenül, komolyan, mély életszeretettel és öniróniával beszélnek magukról és mindenféléről: művészetről, életről, munkáról.

Ha bárkinek kétsége volna, hogy a Rózsavölgyi Szalon, bár nem palotája, de méltó helye a művészetnek, vagy nézzen be egyszer ide, vagy higgyen nekem. Láttam már itt néhány előadást, mióta Zimányi Zsófia megnyitotta. Az a Zimányi Zsófia, aki éveken át a Budapesti Tavaszi Fesztivált igazgatta, ezt a kisebb, megkapó intimitásában nemcsak a művekről, de a szereplőkről is közeli élményt nyújtó játszó- és beszélgetőhelyet is tökéletesen rendezte be. Pont olyan lett, ahol egy dolgos nap után megpihenhet, kisimulhat a lélek, felüdülhet a szellem.

A hely szelleméről álljon itt a Szalon honlapjáról származó bemutatkozó szöveg egy részlete. „Az épület fennállásának 100. évfordulójára átalakult, megszépült a bolt, és azzal egybenyitva 2012. április 11-én, a költészet napján – Zimányi Zsófia művészeti vezetésével – megnyílt a félemeleten a Belváros új kávéháza és művészeti központja: a Rózsavölgyi Szalon.

A napközben kávéházként, esténként kamaraszínházként működő szalon műsorán színházi és irodalmi estek, kulturális talk show-k, komolyzenei koncertek, jazz estek, könyvbemutatók, valamint gyerekprogramok szerepelnek.

A Rózsavölgyi Szalon a magyar művészeti élet otthona szeretne lenni – egy igazi szellemi találkozóhely – olyan közösségi tér, ahol mindig történik valami, mindig jó a társaság, és ahova visszavágynak vendégeink.”

A magam nevében mondhatom: bizony hogy visszavágyik. Már ki is néztem a következő előadást, kell-e mondanom, hogy Molnár Piroskával…

 

V. tétel

 

A Zeneszerző

Oratorium Balbulum. Eötvös Péter és a Bécsi Filharmonikusok

  1. november 24. MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

 

E.P. & E.P. Két Péter. Két nemesi vezetéknév. Két művész. Egy író és egy zeneszerző. Itt szerzőtársak voltak. Amúgy barátok is. Ennyi véletlen nincs, nem lehet. Aki itt összejátszást gyanít, teljesen igaza van: ezek bizony össze-játszottak. Ráadásul a habsburgokkal…

Történt ugyanis, hogy Eötvös Péter 2008-ban a Bécsi Filharmonikusoktól meglepő felkérést kapott egy oratórium komponálására, és ragaszkodott ahhoz, hogy a szöveget Esterházy Péter írja. A szövegkönyv 2011-ben készült el, s még együtt húzták meg (rövidítették le) a zenéhez. A kompozíció ősbemutatója 2016 nyarán volt Bécsben, s most Budapesten is láthatta a szerencsés közönség.

Az immár halott Esterházy ily módon is gondoskodott arról, hogy ha már nincs, akkor is itt lehet, itt van velünk a ránk hagyott szövegeivel, köztük ezzel a dadogó oratóriummal. És Eötvös megzenésíti, előadja, beszél róla, magyarázza – éli, élteti, adja tovább. Aki hallja, adja tovább. Hadd éljen. Halleluja!

Mindkettőjüknek hasonlóan karakteres stíluseszközük az idézés, a vendégszöveg. Esterházy játszi könnyedséggel hajtja saját igéi igájába az egész előtte született irodalmat, s úgy dobálózik az idézetekkel, mint valami zsonglőr a labdáival. Övéi immár, jogot formál rájuk, használja, feldobja, eldobja, pörgeti, forgatja-kiforgatja őket. És megkockáztatom: mindezt úgy, hogy ha eredeti szerzőik hallanák, semmi kifogásuk nem lenne. Inkább ezt mondanák: tessék, vedd és vidd, csinálj velü/n/k, amit csak akarsz. Benne vagyunk a nagy közös irodalom-tárban, ahonnan neked, az Írónak szabad bármit bármikor kivennie, használnia, variálnia, ismételnie. Mint a dadogónak a szavak elejét. Jó, persze, Esterházy maga is tett jócskán ebbe a kincstárba. Ilyen pazar belépőért járt neki a kölcsönzés örökös joga. Eötvös, a Zeneszerző ugyanezt teszi itt a hallelujákkal: zeneszerzők egész sorától veszi át (hivatkozással!) a legkülönfélébb zenei éljenzés motívumait, s adja a kórus szájába. De mi ez az egész?

A régmúlt egyik kedvelt zenei műfajának, az oratóriumnak a keretei között jelenik meg a dadogó próféta szimbolikus alakja, aki a közelmúlt eseményeinek jelenre vonatkoztatásával és a jövőt megjósolni próbáló hebegésével ki-kimondja a drámai ítéletet: nincs jövő, így nincs értelme a próféciának. Úgy változik a világ, hogy nem csak azt nem lehet tudni, hogy mi lesz, hanem azt sem, hogy mi volt. Esterházy rettenetes állítását – a jövő nélküli emberiség megijedt önmagától – zeneileg megjeleníteni ebben a műfajban, mégpedig ezzel a szakrális témával (prófécia) egészen profán módon (zenei és stílusparódia) igazi bravúr. Notker Balbulus szerzetes, a St. Gallenben élt dadogó költő, akinek figuráját Esterházy a Wikipédián találta. A narrátor, két énekes (a részeges angyal és a dadogó próféta), valamint a kórus éneklik el az elmondhatatlant (lásd: amiről nem lehet beszélni, arról énekelni kell). A kórus (nép) állandó hallelujázásra van ítélve, mindent éljenez, mindenre bólogat, miközben pontosan tudja, hogy semmi nincs rendben.

Akit érdekel, meghallgathatja az Eötvös Péterrel készült interjút is itt:

Vagy a művet, legközelebb 2017. márciusban Zürichben vagy áprilisban Kölnben. Esetleg azután Ausztráliában… Nekem szerencsém volt: a MÜPA mindjárt idehozta a produkciót Bécsből. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a koncert előtt az Előhang című sorozat keretében az előadásra jeggyel rendelkezőknek Mácsai Pál – magától értetődően és tőle megszokottan frenetikusan – felolvasta az eredeti Esterházy-szöveget. Én kész voltam.

 

Utózönge

 

Most is kész vagyok. De nemcsak ezzel az írással: az ötnapos öttételes műsorsorozat élményéből táplálkozom napok óta. És így, hogy megírtam, néhány morzsát hátha mások is csipegethettek belőle…