Napfényes Baranya I.

Helyesebb volna inkább így: az eső áztatta Baranya, hiszen egész múlt héten, amit Pécsett töltöttem, a víz volt az úr. De akármilyen szomorú volt is az idő kint, annál derűsebb hangulat uralkodott bent, mindjárt elmesélem, miért.

Pécs nekem, úgy látszik, visszatérő szerelem. Tíz éve az. 2004-ben jártam itt először munka ügyben. A véletlen sodort ide, az akkori rendőrkapitány talált meg magának, pontosabban nyert meg egy ügynek, amelynek aztán hosszú távon elkötelezett híve lettem. Az ügy a közösségi rendészet filozófiájának hazai megteremtése és terjesztése, azon belül is az ún. közösségi rendőrök képzése. Akkoriban Pécsett ez volt az országban a második ilyen jellegű helyi kezdeményezés, s mint ilyen, szükségszerűen gyerekcipőben járt. Persze küszködött a maga gyermekbetegségeivel is. Meg is írtunk erről akkoriban mindent, amit tudtunk, és amit lehetett. Egy helyi közösségi projekt… Ma már ez a pécsi kísérleti projekt megkerülhetetlen lábjegyzet a rendészettudományi szakirodalomban.

Akadt vele baj elég, mégis kedves gyermek volt, lévén nekünk az első, amelyet aztán további, a pécsiekkel közös kistestvérek követtek. Ilyen volt a városi kapitányág 2006-ban lezajlott belső képzése, ahol a parancsnokokkal és a járőrökkel dolgozhattam. Ehhez aztán közvetve kapcsolódott az a – számomra szintén első, tehát meghatározó élményt jelentő – „terepgyakorlat”, amelynek során napokon, sőt, éjszakákon át „járőröztem” a kollégákkal Pécsett és környékén. A sok, főleg a civil számára izgalmas kalandot magában rejtő intézkedéseket máig sem feledem, sőt, legtöbbjükből „tananyag” lett.

Azóta itt-ott újra és újra összesodort az élet azokkal, akikkel akkor megismerkedtem. Volt, aki a főiskolán lett hallgatóm, sőt, szakdolgozatában – csodák csodájára – a közösségi rendőrségről írta meg tapasztalatait. Voltak, akikért személyesen a tévészékházat ért 2006-os ostrom idején aggódtam. Volt aztán, akivel együtt örülhettem egy elismerés átvételekor vagy egy pályázati győzelem okán. Másokkal közös előadást tarthattam egy-egy konferencián, s többször együtt adtuk nevünket egy-egy tanulmányhoz is. Megint másnak a tananyagát szerkesztettem vagy lektoráltam, és van, akit „a kommunikáció zsonglőreként emlegetek”, valahányszor példaképként állítom őt a tanulók elé intézkedési kultúrája miatt. Egyszóval megkedveltem a pécsi rendőröket. S hogy talán én sem voltam számukra teljesen közömbös, az számomra most, itteni első fellépésem épp tízéves évfordulóján abban öltött testet, hogy megint hívtak. S én természetesen azonnal jöttem, igen nagy örömmel.

Két okból is, amelyeknek különben egy és ugyanaz a céljuk. Idén ismét lehetőség nyílt pályázati forrásokból olyan helyi kezdeményezések finanszírozására, amelyek – újra – a közösségi rendészet filozófiája nevében a rendőrök kommunikációs képzését támogatják. Ezúttal „A biztonságosabb Pécsért” című projekt keretében két célcsoport kerülhetett a figyelmem középpontjába. Az egyik a körzeti megbízottak és őrsparancsnokaik mintegy 15 fős köre, akiknek egy egynapos felkészítést tartottam egy innovatív, a civilek és a rendőrség hatékony együttműködését segítő módszerről.

A másik a Baranya Megyei Tevékenységirányító Központ (TIK) 30 fős állománya, akik a fél éve felállított és mindössze 2014. május 8-a óta, azaz pár napja „élesben” is működő 112-es segélyhívó központ munkatársai.

Május 12. és 16. között, tehát öt napot megint Pécsett tölthettem, szép feladatokkal és nagy kihívásokkal, új emberekkel és kellemes élményekkel. Mindkét munka rengeteg új tudást hozott nekem is, s remélem, a résztvevőknek is.

Írni kell persze a nehézségekről is, főleg a kezdetiekről, amelyek ma már minden, rendőrökkel megtöltött tanteremben szinte jéggé fagyasztják a reggeli hangulatot. Bizonytalanság, információhiány, túlterheltség és bizalmatlanság fogadja a teli zsákkal érkező trénert. S hiába ismerik őt magát és azt is, amit már-már bűvészként a kalapból elővarázsol: égetően aktuális kérdéseket, ötleteket, készségfejlesztési technikákat, az önreflexió és a motiváció trükkös, színes, valódi eredményekkel és gyakorlati haszonnal kecsegtető kellékeit, nehezen, egyre nehezebben hiszik el neki, hogy érdemes nemcsak végignézni, de vele együtt végigjátszani a „műsort”.

Egyre nehezebb ugyanis a mutatvány, egyre több az óvatos tiszteletkör, amelyeket meg kell futni ahhoz, hogy kitartó szelídséggel mégiscsak kinyitható legyen a befogadó készségük. S ha lassacskán is, de déltájban olvadni kezd a fagyos-hűvös hangulat. A fenntartások kimondásával és a valós és konkrét elvárások tisztázásával mégiscsak célegyenesbe fordítható a társaság. Aztán észrevétlenül beindul a munka: már bátorodnak, ötletelnek, felszabadul a hétköznapi rutinban visszafogott kreativitás, szó szerint játékba lendül a fantázia, s a nap végére megszületik valami értékes, mert közösen megalkotott eredmény. Egyre világosabban rajzolódik ki, miért is volnánk itt – együtt tanulni –, mi is a kézzel fogható, tovább vihető haszna a tréningnek. Ha majd egy-két nap eltelik, leülepednek az átéltek, a lényeg talán valóban megmarad. Egy-egy kommunikációs praktikával megint több lesz a készleten, amelyeket aztán használni is lehet, s majd a gyakorlat fogja róluk eldönteni, hogy kellenek-e vagy fölöslegesek, jók-e, rosszak-e.

A záráskor a rövid önreflexió a reggeli kétkedőknek a legmeglepőbb: bizony ezt az elején nem gondolták volna. Ilyenkor érzi az ember egy-egy pillanatra, hogy megérte az egész napos fáradság, s tréner is, résztvevő is a jól végzett munka örömével térhet nyugovóra. Hogy aztán másnap kezdje elölről az építkezést, az alapoktól. Olyan jó volna nem mindig újra kezdeni, hanem a megkezdettre tenni a következő sort, s arra a következőt, és így tovább (ezt úgy hívják: moduláris képzés…), talán egyszer a tetőig is eljutva. De jaj, egyre többször rémlik fel Kőműves Kelemen panasza: „amit rakunk éjjel, reggelre leomlik, s amit rakunk nappal, éjjelre leomlik…”

De nem szeretném az olvasót a sűrű balladai homályban hagyni. Mint a bevezetőben jeleztem, eső ide vagy oda, a derű hete volt számomra Pécs. Mind az ötletbörzén részt vevő kollégák, mind a tevékenységirányítók között otthon érezhettem magam. Ezt egyrészt a néhány korábbról is ismerős, mosolygós arc látványa okozta, másrészt pedig az újonnan szerzett ismeretségek. Az a figyelmes kedvesség, segítőkészség és érdeklődés, amivel a pécsi rendőrök megint körülvettek, újra sokáig energiát ad. Végül a szigorú projektelszámoláshoz leadandó tematikák és a vezetőknek tartott tréneri beszámolók is szükséges, de egyáltalán nem formális és nem is kellemetlen hozzávalói voltak a munkának. Ez utóbbiakban szokás szerint javaslatokat is megfogalmaztam, amelyek garanciaként szolgálhatnak a programok sikerre viteléhez.

Remélem, hogy lesz folytatás. Június első hetében biztosan, mert akkor lesz a főpróbája annak a módszernek, amelyet a közösségi rendőrök egynapos felkészítésén együtt tanultunk és gyakoroltunk. Úgyhogy három hét múlva újra jelentkezem a beszámolómmal, az immár remélhetőleg valóban napfényes Baranyából.

Addig jó szervezést és felkészülést, kedves pécsi rendőrök!