Nem Police Café, de azért egy kicsit mégis

Tesitanárok, sorakozó!

 

 

Na hiszen, ez a híradás is jól kezdődik. Most akkor Police Café vagy nem? Nem egyértelmű. Az is, meg nem is.

Nyár vége van, napokon belül kezdődik a tanév, tanárembernek ilyenkor bizony ideje összekapnia magát. Hogy segítsünk a ráhangolódásban, tanév előtti sorakozót hirdettünk a Nógrád megyei testnevelő tanároknak, s mondhatom, a kollégák színe-java jött is, első szóra, legtöbbjük ráadásul önként. Annyiban volt Rendőrkávéház, hogy a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság invitálására érkeztek a salgótarjáni rendőrségre. Rendőr csak a környéken volt (igaz, ott egy egész épületnyi), a teremben azonban csak moderátor társam, aki ebbéli minőségében a program szakmai tartalmáért volt felelős. Magam pedig a Café módszert vittem, mi mást… Egyre inkább úgy tűnik, csak a fantázia szab határt annak, hogy ki, hol, kikkel, milyen témában szervez Cafét. S ötletért Nógrád megyének igazán nem kell a szomszédba mennie. Hogy most akkor ez Rendőrkávéház volt vagy sem, azt döntse el a kedves olvasó.

A főkapitányság évek óta sikeresen pályázik bűnmegelőzési projektekre. Az idén is nagy fába vágták fejszéjüket, amiről már beszámoltam itt, hiszen a nyitó rendezvényen ott lehettem. A biztonság kedvéért itt az emlékeztető, mi is kezdődött 2017. április 11-én.

Ennek a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács által finanszírozott programsorozatnak volt egyik utolsó epizódja ez az augusztus 23-i tanári továbbképzés, amelynek moderálására kaptam felkérést. Mindig szívesen jövök Nógrád megyébe, s ez ezúttal is csak erősödött.

Moderátor társam ezúttal „szintén zenész”, átvitt értelemben persze, s mindjárt három okból is. Egyrészt nekem névrokonom, ő is Molnár. Molnár Jenő. Másrészt eredetileg ő is tanár akart lenni, ráadásul, mint most számomra kiderült: magyartanár. De nem az lett, hanem elsőször is rendőr. Hogy ez hogy történt, azt ne firtassuk, tekintsük véletlennek. Már amennyire vannak véletlenek. Végül aztán csak nem bírt magával és a tovább adandó energiáival, s miután maga is sokáig rúgta a bőrt, futballistából edzővé avanzsált. Vagyis voltaképpen tanár lett. S mint ilyen, ugyanolyan elkötelezetten hisz a modern pedagógia csodájában, mint én. Használja is ügyesen. Az is összeköt minket, hogy immár duplán a hallgatóm. Nappali tagozatosként végzett a Rendőrtiszti Főiskolán, doktoranduszként pedig az egyetemen jelenleg is tanítom. A harmadik érv, ami miatt egészen biztosan jó helyen volt a teremben, hogy miként a jelen lévő testnevelők közül többen, ő is edző.

Mert a kollégák nemcsak iskolai keretek között, de egyesületekben is dolgoznak. Egészen apró gyerekeket és felnőtteket is edzenek, sportra, ezzel együtt emberségre, tisztességre, életre. Széles tehát az általuk elért célközönség, volt miről és kiről beszélni. Szóba is kerültek a különböző generációk, a köztük lévő különbségek és így a nekik megfelelő módszertanok sokfélesége. A nap témája a testnevelés, a sport és az ezzel foglalkozó szakemberek szerepe a bűnmegelőzésben.

Nem kellene ezt külön is hangsúlyozni, de sajnos nem feltétlenül magától értetődő ez mindenkinek. A jelen lévő résztvevőknek szerencsére nem kellett hosszan bizonygatni, mekkora jelentősége van az ő munkájuknak, példamutatásuknak abban, hogy főleg a felnövekvő korosztályoknak mennyi pozitív élményt, ezen keresztül sikert, azon keresztül pedig önbecsülést kínál a sportolás. A testi egészségen túl a mentális erő és a lelki egyensúly is könnyebben megteremthető és fenntartható a mozgás, a közös játék, a hasznosan töltött idő által. Hogy milyen meghatározó közösségformáló erő rejlik azokban a tevékenységekben, amelyek során ők találkoznak a gyerekekkel, és hatnak rájuk. Egyikük megfogalmazása szerint, ha egyszerűen, tisztességesen, szakszerűen, hitelesen teszi a dolgát, előbb-utóbb a tanítványok olyanok akarnak lenni és lesznek, mint ő. Elkezdenek kerékpárral járni az iskolába. Például. Ilyen egyszerű ez. Persze, kimondani. De hogy mennyi kitartás, munka, (szó szerinti) erőfeszítés és izzadtság, próbálkozás, kudarc van e mögött, azt csak az tudja, aki csinálja. A tesitanár. Csaba bácsik, Gyula bácsik, Csöpi nénik… hogy csak a saját kedves tanáraimat említsem. Hát ők bizony csinálták. Nemcsak mondták, hanem mutatták is. Biztattak, szerettek bennünket, s tanultunk tőlük sok jót, szépet, igazat. A mai napig szívesen gondolok rájuk. S bár sportoló nem lettem, de a mozgás örömére rákapattak. Ráadásul a testnevelők azáltal, hogy közeli, nagyon közvetlen és bizalmas kapcsolatba kerülnek a fiatalokkal, olyan különleges eszközzel bírnak, amivel a többi tantárgyat tanítók kevésbé. Nekik olyasmiket elmondanak a gyerekek, amiket másoknak nem. Gyakorlatilag rájuk bízzák a testi épségüket, s tanár legyen a talpán, na és lelkében, aki elbírja ezt a felelősséget. De hát a tesitanárok erősek, edzettek, fittek. A szívük is bírja. Hamar felvették a tempót ez alkalommal is, mert bevállalósok, ahogy ők magukat jellemezték. A tesitanár mindent megold. És valóban.

Itt most egyiküknek tartozom külön is köszönettel. Zérczi Mikinek, a tesitanárok gyöngyének. Vagyok vele olyan nexusban, hogy nyilvánosan is ráaggathatom ezt a jelzőt, hiszen közös tanulási élményeink száma immár háromra szaporodott. Az első szó szerint élmény és pedagógia volt, a második egy projektzáró rendezvény, ahol először szerepelt asztalgazdaként. S most is magától értetődőként állt rendelkezésre, amikor – végre a saját szakmájába vágó témában – őt kértem meg az egyik asztaltéma vezetésére. Hozzá illő módon állt helyt, úgyhogy innen is üzenem neki: remélem, tanulhatok még tőle máskor is.

Nemcsak szellemileg, testileg is megmozgattuk a testnevelőket, hiszen a bemutatkozó kör után mindjárt kezdésnek egy sorversenyt hirdettünk. Azonnal belementek a csínbe, s olyan fegyelmezetten voltak önfeledtek, amilyet én még sose láttam. Igaz, ennyi tesitanárt se láttam még egyszerre ilyen kis helyen bekötött szemmel szlalomozni egy akadálypályán. Hozták a formájukat. S persze a három szakmai asztaltéma értő megbeszélése után a végén a kezdőgyakorlatot értékelő szavaik is hozzáértésről tanúskodtak.

Ha játék, legyen igazán az. A nap végén a sorverseny első és második helyezett csapata (két csapat volt…) is kapott tárgyjutalmat. A humorral megáldott résztvevők jót nevettek a díjkiosztó felkonferálásán, s örültek a csekély, szimbolikus ajándéknak. Egy kedves bűnmegelőzési kifestőt vihettek haza óvodás, kisiskolás gyerekeiknek, unokáiknak.

Rendhagyó kezdés, rendhagyó tárgyalás, rendhagyó zárás – mi kell több a tanévre ráhangoló testi-lelki-szellemi élményhez? Legalábbis valami ilyesminek szántuk ezt a programot.

Kedves Tanárnők és Tanár Urak! Az lenne méltó ehhez, és hozzátok, ha rendhagyó módon azt is (be)vállalnátok, hogy folytatjátok azt a tapasztalatcserét, amit épp csak elkezdtünk. Mi bedobtuk a téma-labdákat, játsszatok velük! Találkozzatok rendszeresen, sportoljatok vagy kávézzatok együtt, magatokban vagy másokkal, ha már bűnmegelőzés, akár rendőrökkel is, s találjátok ki, hogyan segíthetnétek magatokon. Mert ott Nógrádban sem feltétlenül ideálisak a körülmények a mindennapi testneveléshez. Sem. És főleg arról beszélgessetek és ötleteljetek sokat, hogyan segíthettek legügyesebben a rátok bízott felnövekvő generációkon! Mert rájuk férne az edzés! Hajrá tehát, jöhet a rájátszás! Mi most egy ideig messziről szurkolunk…