Nem Police, de KÉK Café a Bartók Béla Boulevard-on

 

Megint egy számomra új és bevallom, nagyon vonzó világba csöppentem, váratlanul. Egy szép napsütéses februári délelőttön kávézni hívtak a Kortárs Építészeti Központba (KÉK). „Vakrandi” volt: a világhálón talált rám egy kedves fiatal építészcsoport projektjének egyik menedzsere. Semmi korábbi ismeretség, kapcsolat nem volt köztünk, nem ajánlott senki, egyszerűen egy városrész-fejlesztési programelem záró rendezvényéhez kerestek ceremóniamestert. Ha már boulevard, nem csoda, hogy egy hatalmas, a Bartók Béla útra néző kirakatokkal rendelkező alkalmi World Caféba invitálták a projekt akcióterületén érintett helyi vállalkozókat, hogy ezzel a módszertannal vegyék rá őket elképzeléseik moderált összevetésére.

Örültem a megkeresésnek, s kíváncsian vállalkoztam az európai városfejlesztési, tervezési trendeket ismerő, dinamikus, kreatív, ambiciózus, a környezetük élhetőségéért tenni akaró szakemberek ötórányi terelgetésére. A négy témagazda hamar megértette és megtanulta a technikát, ügyesen megteremtették a kávéházi hangulatot, és a meghívott vendégek is gyorsan felvették a közös beszélgetés ritmusát.

A nagy téma négy részre bontása ezúttal is célt ért, hiszen a végén összeállt a kép.

Az efféle projektek ún. hard elemeit nyilvánvalóan a természeti és az épített környezet, az infrastruktúra, az ingatlanok, az utak, utcák, parkok, zöld felületek alkotják. Ezek tulajdonviszonyai, állagmegóvása és javítása, fejlesztése, rendezése sarkalatos kérdések, amelyek mögött komoly financiális – befektetői, beruházói, tulajdonosi, bérlői – érdekek húzódnak. Kényes kérdések.

A tereket azonban élővé az ott lakó és dolgozó, átutazó emberek, az ő közlekedésük, tevékenységeik, szórakozásuk teszi. Ahogyan a tereket felosztják, be- és elrendezik, használják, tisztán tartják, díszítik, az mind-mind meghatározza azt az érzést, amely a környéket nemcsak számukra, de a turistáknak is vonzóvá teszi, odahívogatja, ott marasztalja őket.

Nyilvánvalóan elmaradhatatlan része egy ilyen komplex projektnek a kommunikáció. A szervezőkben automatikusan merült fel az igény a helyiek minél szélesebb rétegének bevonására. A tervezés, előkészítés szakaszában is kikérték a véleményüket. Ez a Kávéház tulajdonképpen egy kutatás lezárására szolgált. A KÉK munkatársai kulturális és kreatívipari térképezést végeztek Újbudán. A hét fókuszcsoportos interjú 2018. december 7. és 2019. január 11. között valósult meg, összesen 28 résztvevővel. A megkérdezettek az alábbi kategóriákból kerültek ki: építészet, formatervezés (design); kávézók, bárok, éttermek, kézműves cukrászda és/vagy pékség (gasztronómia, szórakozás); közösségi terek, gyerekközpontok (közösség); kiállítóterek, színházak, galériák (kulturális, művészeti intézmények); művészeti iskolák (oktatás); reklámipar, marketing, PR (reklám és média); sportpályák, sportközpont (sport); weblapfejlesztés (szoftveripar). Igen szép merítés. Lehet képzelni, hogy ennyi szereplőnek mennyi ötlete volt arra, hogyan szerveződjenek meg, hogyan olajozzák az egymás közötti információáramlást, hogyan teremtsék meg annak a feltételeit, hogy ne egymás ellen, hanem együtt működjenek. Hiszen nyilvánvaló, hogy egy ilyen projektet csak összefogva tudnak sikerre vinni és fenntartani. Ehhez a Café módszer mint közösségi alkotótechnika, azt hiszem, igencsak jó lehetőségként kínálkozik a számukra. Remélem, rákaptak az ízére.

A végén nevettünk is, mert utolsó témaként az egyik témagazda azt ecsetelte, milyen utca-menedzser figurát rajzoltak meg – szó szerint – az ötletekből kifogyhatatlan résztvevők.  Nem akarom az összes műhelytitkot kifecsegni, de annyit elárulok, hogy eszembe jutott a még gyerekként látott film, „Az égig érő fű” Poldi bácsija. A nyugdíjba meneteléhez közeledő idős parkőr aggódva ismételgeti: „Csak az a szép zöld gyep, az fog nekem nagyon hiányozni!” Tisztelik és szeretik, a környéken nemcsak minden fűszálat, de mindenkit ismer. Annyira hozzátartozik az utcaképhez és a helyi élethez, hogy nélküle elképzelhetetlenek a hétköznapok. Sokan azt hiszik, hogy ilyenek ma már nincsenek. Hát, a sétabotjuk végére papírfecniket felszurkáló Poldi bácsik már valóban kivesztek, de azért „Klári nénik”, akikre egy-egy kisebb-nagyobb probléma megoldását nyugodtan rá lehet bízni, akiknek mindig lehet egy jó szót mondani, akik valami közügy érdekében mindig készek egy kis zsörtölődésre, vagy jókedvükben egy gyerekfej-simogatásra, nagyon is vannak. Tudom, mert most is emlegettek ilyeneket a jelenlévők.

24 meghívott szakember, sokszínű megközelítésekkel, ötletekkel, javaslatokkal, a környék iránti lokálpatrióta elfogultsággal – szinte irigyeltem őket. Érdekes, most, hogy átgondoltam: 18 évig Budapesten lakva és 29 éve itt dolgozva három időszakban is közelebbi kapcsolatban voltam a XI. kerülettel. Legelőször ide, a József Attila Gimnáziumba jártam gyakorlótanításra. Azután vagy öt éven át, hetente kétszer ültem a Villányi úti konferenciaközpontban a Fővárosi Énekkar próbáin. S szintén öt évig az egyetem Ménesi úti oktatási épületében tartottam órákat és intéztem hivatalos ügyeimet. A Gellért-hegy tövében, a Dunától egy macskaugrásra, Budán, de mégis közel a pesti belvároshoz szeretnek lakni az itteniek. Megértem. De a jónál is van jobb: egy kis dizájn, egy kis törődés, egy kis frissítés-zöldítés jót fog tenni a környéknek. Szurkolok a helybelieknek, hogy sikerre vigyék a városrész csinosítását, a Bartók Béla útnak – a szó legnemesebb értelmében vett – boulevard-osítását.