A német út
Úti napló – Münster, 2017. január 9–13.
Másfél éve, hogy legutóbb ebbe az Úti napló rovatba írtam, akkor jártam utoljára külföldi tanulmányúton. 2015 augusztusában Bécsben
volt a második hete annak a különleges, a kulturális sokszínűség rendészeti kezelésének módszereiről szóló kurzusnak, amelyik még 2015 áprilisában kezdődött Ljubljanában. A két út külön-külön és együtt is meghatározó eseménye volt az életemnek. A kettő között volt egy csodás nyár, amikor Lengyelországba repültem, Krakkóba, az ottani rendőrséggel ismerkedni. Külföldi utazások szempontjából is sűrű volt az az év, pedig akkor a szokásos tengerparti nyaralás el is maradt.
Más országba utazni, új embereket megismerni már önmagában is izgalmas. Nem még ha – CEPOL-program lévén – az ember az ottani rendőrségeket tanulmányozni megy. Az általános kulturális érdeklődésére egy másik, szakmai réteg is kerül, ami tovább árnyalja azt a képet, amelyet egy-egy országról eddig kialakított. A CEPOL az európai rendészeti képzésekért felelős iroda, s évente több tucat közös kurzust, tudományos találkozót, oktatói és kutatói csereprogramokat szervez, amelyek segítségével a rendészetben dolgozó szakemberek találkozhatnak, megoszthatják egymással tapasztalataikat, problémáikat, kérdéseiket, dilemmáikat, gondolataikat, ötleteiket, jó gyakorlataikat egy-egy előre kitűzött témában. Érdekes és hasznos együttlétek ezek. És nehezek.
A mostani három és fél napos képzés égetően aktuális kérdésekkel foglalkozott. Mediációval, konfliktuskezeléssel, helyreállító igazságszolgáltatással és az etnikai kisebbségek rendészeti kezelésével. Engem a címben szereplő első három jelenség érdekelt igazán, s ezért vállalkoztam erre a számomra mindig kihívásokat jelentő útra, az utolsó pillanatban, megint Kozáry Andrea kedves biztatására. A kihívást egyrészt az okozza, hogy a munkanyelv az angol. Mondjuk úgy, diplomatikusan, hogy évek óta ismerkedünk egymással… Másrészt azt kell bevallanom, magamnak is, hogy azok a helyek, amelyek kellőképpen messze vannak ahhoz, hogy oda csak légi úton lehet vagy kell vagy érdemes eljutni, egyre messzebb esnek a komfortzónámtól is. Márpedig abban ki szeret mozogni, pláne repülni. De hogy teljes legyen az „élvezet”, hazafelé ráadásul túl kellett tenni magam a legnagyobb megpróbáltatáson: a Münsterből Frankfurtba érkező belföldi járatról át kellett szállnom a Frankfurt–Budapest járatra… életemben először repültem egyedül, átszállással. Lehet nevetni, csodálkozni azon, hogy ezzel ugyan mi a gond. Én meg azt kérdezem mástól: miért esik nehezére kiállni akár száz ember elé is beszélni? Az utazás előtti izgatottságomban szívesen cseréltem volna bárkivel, aki ez utóbbi helyett teljesíti az előbbit. Jelentem, a tűzkeresztség megvolt, de azért ezt egyhamar nem ismételném. Mindenkinek van pár mumusa, hát nekem, úgy látszik, ez az egyik. Külföldre utazni egyedül nem az én világom. Nem tudom, mert nem akarom megszokni. Nemcsak az élményeket, de az utazási izgalmakat is jó lenne megosztani valakivel.
E szokásos nehezítő tényezők mellé jött most az, hogy a 12 elhangzó előadás döntő többsége a szeminárium címében szereplő utolsó kérdésre koncentrált, amelyik az etnikai kisebbségek európai helyzetéről szól. Döntően szociológiai és kriminológiai kutatási adatok, helyzetjelentések, elemzések, összefoglalók hangzottak el. Ezek többsége az Európát az utóbbi két évben fokozottan érintő bevándorlási hullám keltette problémákkal foglalkozott.
Leszámítva, hogy engem általában az efféle teoretikus és ezért nem ritkán száraz prezentációk kevéssé hoznak lázba, most kifejezetten sokkolónak mondanám az elhangzottakat is. Annyi kihívást, nehézséget, problémát, kockázati tényezőt, amennyit a 7 országból érkező előadók és a 18 országot képviselő 27 résztvevő „összehordott”, el lehet képzelni, de kezelni aligha. És nemcsak elméletben, a jól felszerelt előadóterem asztalai mellett, a gyakorlatban, a terepen még annyira sem. Ez esetben már abban sincs semmi megnyugtató, hogy ami nálunk és nekünk gond, az máshol és másoknak is az. Sőt. Ez így még aggasztóbb.
Úgyhogy sajnos semmi felemelő nem volt ebben az öt napban, leszámítva a házigazda németek precíz szervezését és kedves vendéglátását, valamint a Lufthansa modern gépeinek felhajtóerőt kihasználó szárnyait. Elemelkedni a földhöz szögező valóságtól ezúttal tehát csak arra a néhány órára sikerült, amíg a repülőút tartott. Lehet, hogy mégis inkább jó, hogy Münster olyan messze van, hogy csak légi úton volt érdemes megközelíteni?
A péntek éjféli havas-fagyos budapesti landolás megnyugtató érzésével, a piros bőröndöm mellett egy érdekes és új külföldi tapasztalatcsomaggal értem haza. Szombat ide vagy oda, a hétköznapi valóságra ébredéskor ott folytatom, ahol elutazás előtt félbehagytam… az alkotás ezúttal kötelező köreivel. De erről talán majd legközelebb…
