Nyári szünet előtt II.
Már megint mesterkedtem valamiben…
A másik mondandóm a nyári szünet előtt egy kissé hosszabb lélegzetű, úgyhogy csak az kezdjen hozzá, aki ráér akár két oldalt is elolvasni. Bár, talán nemcsak nekem van kicsit több időm az utóbbi napokban…
A címbeli mesterkedés kifejezés persze áthallásos. Az egyik megközelítésben azt jelenti, amit: valamiben mindig mesterkedek. Akik ismernek, már megszokhatták, hogy szeretem is variálni a félévről félévre sorra kerülő, egyébként talán akár meg is unható tantárgyakat, de erre a szükség is rávisz. A másik jelentése pedig arra a kurzusra utal, amit az egyetem MA, azaz mesterszakos hallgatóinak tartok immár hatodik alkalommal. Erről korábban is írtam már, egészen pontosan egy évvel ezelőtt, egy háromrészes bejegyzés-sorozatot: Mesterkurzus; Mesterségem címere… és Mestervizsga. Az ugyanazzal a témával való vissza-visszatérő foglalkozás nemcsak afféle tanári ártalom, bár azt a közhelyesnek tűnő bölcsességet sem tagadom meg, hogy az ismétlés a tudás anyja. Ám abban is hiszek, hogy a változatosság gyönyörködtet, ezért veszem elő többször ugyanazt, persze mindig másképp. De mondom, általában a szükség visz rá, hogy változtassak valamin, ami pedig már egyszer egészen jól működött. Mert mindig van jobb, mindig van hová fejlődni, és ez ezúttal is beigazolódott.
Sokszor megfigyeltem már, hogy a legnagyobb ihletők a feltételek. Arról sokan beszélnek, hogy a vészesen közeledő határidő mennyire inspiráló tud lenni, és ezt magam is alátámaszthatom. A kreativitás másik hatásos fejlesztője, ha a tárgyi körülmények nem épp tökéletesek. Persze, jó volna, ha ideálisak lennének a képzési feltételek, de azt kell mondani, hogy szinte sosem azok, legalábbis én még alig találkoztam olyannal, hogy minden rendelkezésre állt volna: elegendő idő, eszköz, éppen megfelelő számú hallgatóság.
Éppen ez a helyzet az MA-képzésen is. A legnagyobb kihívást itt évek óta a létszám jelenti. Az előző évfolyamban vizsgázó 58 főhöz képest az idei 72 fő riasztóan sok volt. Különösen akkor, ha ragaszkodunk ahhoz a rögeszméhez, hogy minőségi oktatásban részesítsük őket, ami ugyanolyan jogon jár(na) nekik, mint ha háromszor ennyien volnának. A minőségi oktatáshoz lehet aztán minőségi számonkérést rendelni. Márpedig az oktató szeretné tudni, milyen a hallgatók tanulmányi előmenetele, hogy sikerült megérteniük kurzusa üzenetét, elsajátítaniuk a legfontosabb ismereteket. És hogy egészen telhetetlenek legyünk: kompetencia alapú képzésről lévén szó, arról is illene valamilyen benyomást szerezni, hogy a kurzus tananyagának gerincét alkotó szociális készségek terén hányadán áll a rendészeti vezető (jelölt). Mert csak ennyi kihívásnak kelle(ne) egyszerre megfelelnie az oktatónak. Saját maximalizmusáról, szakmai hiúságáról nem is beszélve.
A feladat megoldhatatlannak is tűnhetett volna, de én inkább kihívásnak tekintettem a kiinduló helyzetet. Ráadásul segítségemre sietett a szerencse, mégpedig ezúttal egy korábban ezt a kurzus már elvégző kedves hallgatóm képében. Az ötlete abból a megmásíthatatlan tényből indult ki, hogy az évfolyam létszáma minden eddiginél nagyságrendileg több, viszont ugyanúgy egymagam vagyok rá. 72 főt kell levizsgáztatnom, és lehetőleg úgy, hogy se ne unjam meg, se ne pusztuljak bele. Sőt, akár még élvezhetném is… Hogy ez szín tiszta önzés? Vállalom. Nem beszélve az előadásokról, amelyekre mégis csak oda kellene valahogy csábítani legalább annyi embert, ahánynak már érdemes beszélni. Ennyi hallgató között persze sokan vannak, akiket csak az érdekel, hogy megszerezzék a félévi aláírást, és minimális mértékben teljesíthetőek legyenek számukra a tanulmányi követelmények. Nekik egyszerűen kijelölhető lenne a tananyag és a hozzá tartozó kötelező olvasmányok sora, amelyekből felkészülhetnek a vizsgára, és kész. Ebben nagy öröme sem nekik, sem a tanárnak nincsen. Vannak viszont olyanok is, akik ez iránt a téma iránt fokozott érdeklődést mutatnak, és nemcsak hogy minden előadáson ott ülnek, de tartalmas, elgondolkodtató, színvonalas és egyben szórakoztató prezentációkra vágynak. Nekik tehát érdemes kitenni a lelkemet. De hogy teljesítsük egyszerre ezt a sok elvárást? Ráadásul az is problémás, hogyan lehet akár az előadásokon elhangzottakat, akár a vizsgakövetelményeket gyorsan és pontosan eljuttatni a hallgatókhoz. Még emlékszem, annak idején mi is leginkább a követelményekről való korrekt tájékoztatást adó oktatókat kedveltük. És ekkor jött a jó tanács: „Kedves Tanárnő! Valahogyan terelje át a kurzussal kapcsolatos információáramlást a honlapjára, azzal két legyet üthet egy csapásra. Egyrészt megoldja az alapvető tájékoztatást, másrészt pedig folyamatosan a hasznos szakmai olvasmányok irányában tarthatja az érdeklődő hallgatói figyelmét.” Hogy ez nekem nem jutott eszembe! Hiába, igaz a mondás, hogy a tanítvány túlnövi mesterét. Ezúttal (is) a hallgatómtól kellett tanulnom. Megjegyzem, ezt én nagyon-nagyon szeretem.
Már csak a megfelelő formát kellett kitalálni, ami ehhez képest szinte gyerekjáték volt. Vagy nagyon is felnőtt játék. A felelősségteljes és szabad választáson alapult ugyanis a módszer. Moderált keretek között persze, de ki-ki kedvére eldönthette, hogy négy lehetőség közül melyik módon kívánja abszolválni a vizsgát. Két írásbeli és két szóbeli változat jöhetett szóba, amelyekre megadott határidőig az érkezés sorrendjében lehetett a honlapon keresztül regisztrálni. Az egyik egy meghatározott műfajú és témájú házi dolgozat határidőre való elkészítése volt. A másik az írásbeli kollokvium, amely egy adott információtömeg elemző feldolgozásán alapult. Mindkettőhöz bármilyen segédeszközt fel lehetett használni, ezzel a puskázást és a vele járó, diáknak és tanárnak egyaránt megalázó jeleneteket kizárva. Az órai szereplés az utolsó előadáson való csoportos prezentációt jelentett, megjegyzem, a házi dolgozat után az erre való jelentkezés telt be másodikként. És végül a klasszikus szóbeli kollokvium volt még választható, előre megadott tételek alapján.
Örömmel mondhatom, hogy mindegyik műfajnak megvolt a maga hozadéka. Talán remélhetem, hogy szinte mindenki abban jeleskedhetett, amiben a legjobb teljesítményt remélte kihozni magából. Ezt szó szerint is lehet érteni: az osztályzatok között dominált a jeles. A tanár elégedett volt, mert a hallgatók olvastak, tanultak, ötleteltek, és mivel szelíden rákényszerültek, egymással is hatékonyan együttműködtek a felkészülés során. Mindez nyilvánvalóan meglátszódott a teljesítményükön, írásban és szóban egyaránt. És talán a hallgatóknak sem volt ellenére, hogy a tananyag sematikus bemagolása helyett annak értő feldolgozása, megvitatása, interiorizációja zajlott, amely által remélhetőleg az oly áhított kompetenciafejlesztő folyamatok is beindulhattak a háttérben.
Adott volt tehát minden külső körülmény és belső késztetés, hogy megint érdekes kísérletbe fogjak. Még egy valamivel tartozom: kifejezni minden elismerésemet és köszönetemet a kísérleti személyeknek, azaz a 2013/2015-ös MA-évfolyam hallgatóinak. Derekasan helyt álltak! Nélkülük ez az egész nem jöhetett volna létre, s most nem lenne miről írnom.
Ha nem következne az eddigiekből, akkor jelzem: Minden esély megvan arra, hogy az ősszel sorra kerülő újabb – ráadásul a szívemhez eggyel még közelebb álló témában, a rendészeti vezetői kommunikációban –, ezekhez hasonló megpróbáltatásokra számítsanak. Lesznek-e megint kísérleti alanyaim, szegény(?) MA-s hallgatók?
