Nyári szünet II.

Ihlet…

Még mindig nyári szünet van, körülbelül egy hónap múlva kezdődik az őszi szemeszter. Mégis szorgosan dolgozom. Írok. Pontosabban írunk. Vagyis írtunk. Jegyzetet. Hónapok óta tartó huzavona után június végén az egyetemen végre megadták a (majdnem) zöld jelzést, hogy jegyzetet kell írnunk. A majdnem zöld azt jelenti, hogy a feladatot kiadták, de szerződést nem kötöttek. Azt majd… Hát, nem valami fényes motiváció, ráadásul a határidő hihetetlenül közeli volt: július 31. A részletek már nem érdekesek, hiszen a múlt idő szerencsére véget vetett az ezzel kapcsolatos izgalmaknak is. A leadás napján megkötöttük végre a szerződést is. Érdekes egy helyzet, de vége jó – minden jó alapon, csak lezárult az ügy. Nem is ez az érdekes, ez csak afféle adalék ahhoz a környezethez, amihez képest az a tény, hogy nyár van és nyári szünet, és az alkotónak is jár(na) a pihenés, szinte semmiségnek tűnik.

Nem a legkellemesebb, viszont nagy úr a muszáj. Bár, ki tudja? Van, akinél ösztönző lehet. Én a magam részéről jobban kedvelem az önként és dalolva típusú feladatokat. Hogy motiváljam magam, megpróbáltam keresni valami kellemes (tehát belső) késztetést, hogy a lehetetlen mégse legyen az, s a penzum mégiscsak tartható legyen.

Az egyik ilyen kellemes ösztönző az a szintén szükségszerű tény volt, hogy szerzőtársat „nyertem”. Egyedül ugyanis nem ment volna. Varga Juló – mert róla van szó – valóban nyeremény. Diplomás pályakezdőként főleg a jövőre orientáltságot, a fiatal lendületességet, frissességet hozta a „csapatba”, az én megbízható tapasztalattá érett tanári múltam/jelenem mellé. Egymást inspirálva kerekedett jegyzetté a kezünk alatt az az ötlethalmaz, amelyet az első közös gondolkodáskor összehordtunk. Hogy mégse kényszerként kellett megélnünk a munkát, abban néhány hónapos ismeretségünk segített. Ez év tavaszán egy közös tréneri felkészítő kurzust végeztünk el, amelynek – mint a jegyzetírás gondolatának pillanatában azonnal kiderült – duplán hasznát vehettük. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy e nélkül az előzmény nélkül nem is vállaltuk volna a közös munkát. A tréneri felkészítés ugyanis a Nemzeti Közigazgatási Intézet közigazgatási ösztöndíjasainak képzésére jogosított fel bennünket, azaz: az öt nap alatt megismerkedhettünk a modern közigazgatás filozófiájával, szakmai elvárásaival, az e területen dolgozók számára nélkülözhetetlen kompetenciákkal, mégpedig ezek oktatásának módszertanán keresztül. Még nem is mondtam a jegyzet tárgyát: Szervezetek belső kommunikációjának megszervezése… Mégpedig az állami szférában, a közigazgatásban. Vagyis a tréningen tanultak ehhez is a legjobbkor jöttek.

A 14 trénertársunkkal folytatott munka során – többek között – együttműködést is tanultunk. Egészen konkrét tematikai és módszertani felkészítésünkhöz már csak a képzettségünkből adódó előnyöket kellett hozzákapcsolnunk. Juló emberi erőforrás menedzsmentet és korábban andragógiát, vagyis felnőttképzési menedzsmentet tanult, gazdasági diplomáján épp csak megszáradt a tinta. Ennek ellenére – aktív hallgató lévén – már gyakorlatot szerzett a tréningmódszerben, jelenleg pedig gyakornokként dolgozik az Investors in People Hungary Business Lab programjában. Magam a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karán (korábban Rendőrtiszti Főiskola) két évtizede oktatom a leendő rendőröket szakmai kommunikációra, etikára. Vagyis egyikünk éppen azt tudja jobban, amit a másikunk kevésbé, s fordítva.

Nagyon jó volt együtt dolgozni, s műhelytitokként, szerzőtársam engedélyével, azt is elárulhatom, hogy egyúttal alkalmunk volt kipróbálni is a jegyzet egyik legizgalmasabb fejezetében kifejtett módszert, hogy ugyanis hogyan motiváljuk egymást. Tapasztalataim, valamint a fejezetek számának és a szerkesztés fáradalmainak arányában a nagyon szűkös idő beosztása természetesen az én vállamat nyomta. Ezért Julót igencsak biztatni kellett, amihez a legjobb módszernek az bizonyult, ha írok, s amivel elkészültem, azonnal küldöm neki. Ettől Juló részben kedvet kapott, részben meg el-elszégyellte magát, s válaszul jött az ő fejezete. Így aztán felgyorsult az alkotás tempója. Az utolsó napok már szinte repültek, ahogy közeledett a leadási határidő, már az összeszokottságunk is segített. Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy a nyilvánvaló tanulmányi, szakmai, életkori, mentalitásbeli különbségek ellenére mennyi közös pont van a gondolkodásunkban, a szándékainkban. Az értékrendünket egy pillanatig se kellett közelíteni, egyértelmű volt, hogy a humánus és szolgáltató jellegű közigazgatás mindkettőnk ideálja. Ennek kialakításához szeretnénk a magunk módján hozzájárulni, ezért született a jegyzetünk is.

A második lépés aztán az volt, hogy július közepén, egy komoly elszánással (határidőőőőő!!!), végre elkezdtük írni a szöveget. A fentiekben részletezett folyamat eredményeként lassan, de biztosan megérkezett az ihlet, mondhatnám, menetrendszerűen. Imádom ezt a folyamatot! Kényes jószág lévén, az ihletet, akár egy pillangót, nem lehet hívni, pláne kergetni, mert akkor biztosan nem jön a környékre sem. Meg kell várni, hogy a közelünkbe érjen, a vállunkra üljön. És a dolog működni kezdett. Azonnal meg is fogalmazódott bennem, hogy erről fog szólni a következő blogbejegyzésem. Jó szokásom, hogy mihelyt írni kezdek, azonnal lelkesít a remény, hogy sikerül egy jó szöveget létrehozni. Önmagunkért, egymásért, a mű megszületéséért, a célért kezdtünk dolgozni, és ez olyannyira feledtetett mindent, hogy azonnal elkapott bennünket valami megmagyarázhatatlan érzés, és szinte fáradhatatlanná váltunk. (Dehogy megmagyarázhatatlan, Csíkszentmihályi Mihály nyomán flow-nak hívjuk…) És kifejezetten élveztük a munkát. Az egyes fejezetek önálló megírását is, de különösen azokat az alkalmakat, amikor átnéztük egymás szövegét, összeillesztettük, ami készen van, faragtuk, csiszolgattuk, hogy aztán végül minden a helyére kerüljön. Kevesen vannak, akik úgy alkotnak, hogy leülnek, felírják, hogy Bevezetés, írnak, írnak, írnak, és a végén kiteszik a pontot. Ha megszámolnánk, mennyi változtatás, mennyi törlés, mennyi beírás, kiegészítés, javítás, csere, jobb ötlet, utánanézés, keresgélés zajlik, amíg megszületik a végleges változat, azt nehezen hinné el, aki sosem csinált még ilyet. Reméljük, hogy a kész művön ez egyáltalán nem érződik meg, s haszonnal forgathatják majd a hallgatók és az érdeklődők. Nemsoká adok belőle egy kis ízelítőt…