Nyári szünet – vagy mégsem?
László napi határ- és hagyományőrzők Pécsett
Először a főcím kíván némi magyarázatot. Éppen elkezdődött idén is az egyetemi nyári szünet, amikor az a tudományos esemény zajlott, amelyikről e bejegyzés hírt ad. Minden évben így van ez: a nyár kellős közepén, amikor „felül Lackó a béresek nyakára”, azaz Szent László napon, június 27-én rendez konferenciát – s máris az alcím magyarázatánál tartunk – a Magyar Hadtudományi Társaság Határőr Szakosztályának Pécsi Szakcsoportja és a Magyar Rendészettudományi Társaság Határrendészeti Tagozata.
Bár 2008. január 1. óta nincs Magyarországon külön határőrség, hisz szervezetük intergálódott a rendőrségbe, határőrzőkről mégis vannak. A konferenciák sorát elnézve az is érthető, miért beszélhetünk hagyományőrzőkről is egyben. Mégpedig mindjárt hármas értelemben. Szent Lászlót a határőrök tradicionális védőszentjeként tartják számon. A határrendészek büszkék tevékenységükre, s a közbiztonság mellett nemcsak a fennmaradt néhány schengeni határszakaszt őrzik, hanem testületi múltjuk emlékeit, szokásait is. Éppen ebben az esztendőben ünneplik a magyar határőrizet centenáriumát. S már annak is több mint egy évtizede, hogy minden júniusban megtartják immár hagyományosnak mondható, nagyszabású tudományos konferenciájukat Pécsett.
Magam most második alkalommal tartottam itt előadást, az elsőt 2011-ben. A konferencia témája általában meglehetősen tágra nyitja az előadók és az érdeklődők listáját. Valahogyan mindig a rendészettudomány, annak egyes területei, problémái, aktuális kérdései állnak a középpontban. Az idei cím „A változó rendészet aktuális kihívásai” volt. „Korunk változó társadalmi környezetében a rendészettel összefüggő kihívások tudományos igényű megvitatása, a rendészetelméleti és szakmai gondolkodás formálása, valamint a gyakorlati alkalmazás elősegítése” volt a cél a rendezők megfogalmazása szerint.
El kell mondjam, hogy magam egyre kevésbé vagyok híve a szokásos formátumú, azaz frontális előadásokból álló, ráadásul hatalmas számú előadót felvonultató konferenciáknak. Hogy egy példával érzékeltessem, hová nőheti ki magát egy efféle monumentális rendezvény, elmondom, hogy ezúttal délelőtt 7 darab huszonöt perces plenáris, délután pedig 5 szekcióban összesen 55 darab tizenöt perces előadás hangzott el! Nyilvánvaló, hogy így egyáltalán nem nyílt, mert nem nyílhatott alkalom a valódi eszmecserére, az érdemi vitára. Legföljebb felületes benyomásokat kaphatott a hallgatóság, de annak is csak az a része, aki a délelőtti előadásokat végigülte. Egyrészt délutánra már sokan nem jöttek vissza, másrészt pedig az öt szekcióban párhuzamosan folyt a munka. Így az átjárás ritka és nehézkes volt, vagyis legfeljebb egy szekciót volt képes valaki figyelemmel kísérni. A konferencia zárásakor a szekciókat vezető elnökök ugyan néhány szóban beszámoltak az előadásokról, de mindez inkább formális jellegű volt.
Persze mivel tanulmánykötetben is megjelennek az elhangzottak, lehet azt mondani, hogy az elmélyedésre az olvasás során lesz lehetőség. Ha viszont így van, akkor miért ne lehetne kevesebb prezentációt tartani, és az ott elhangzottak megvitatására, feldolgozására (több) időt biztosítani? S a kötetbe befogadni a publikálásra szánt szövegeket.
Egyelőre úgy tűnik azonban, a hagyományok annyira erősen tartják magukat, hogy a tudományos közéletnek ez is örök dilemmája marad. Ez a meggyőződésem nem új keletű. Néhány évvel ezelőtt a Rendőrtiszti Főiskola Társadalomtudományi Tanszékén egyszer próbálhattunk ki egy más jellegű, tudományos, ugyanakkor gyakorlati igényű összejövetelt, egy oktatás-módszertani workshopot, illetve két éve egy kerekasztal-beszélgetést szerveztünk. Ezek mindmáig üdítő kivételek maradtak…
Semmiképpen nem akartam ünneprontó lenni. Most sem, s a konferencia végén sem, amikor elbúcsúztam a szervezőktől. Miközben őszintén köszöntem áldozatos munkájukat és a meghívást, nem bírtam ki, hogy ne súgjam oda szerzőtársamnak: A kevesebb több lenne… Tudom én, hogy ne tudnám, hogy nehéz bárkinek is nemet mondani, nehéz korlátozni önmagunkat, de érdemes volna elgondolkodni azon, mi mennyire hatékony. Ha nem biztosítunk megfelelő terepet a rendészettudomány jeles és egyre nagyobb számú képviselőinek találkozására, akkor nem indul el a valódi tudományos párbeszéd, s csak beszélünk a falnak, akarom mondani a kivetítőnek. Mert még mindig akadt előadó, aki a kivetített diasoron lévő hosszú szövegeket olvasta fel, ahelyett, hogy néhány gondolatát vitára bocsátotta volna, kíváncsivá és aktívvá téve ezzel a hallgatásra ítélt közönséget.
Mint mondtam, a konferencián elhangzott előadásokat már ötödik éve meg is jelentetik a Pécsi Határőr Tudományos Közlemények című periodikában, amelynek archivált számai elérhetők az interneten is a http://www.pecshor.hu/ honlapon. Hogy csak most születik meg a beszámolóm erről az eseményről, annak a nyári időszámítás, vagyis időhiány volt az oka. A nyár mégiscsak arra való, hogy pihenjen a tanárember is. Persze úgy, hogy közben nem kapcsolja, mert nem tudja kikapcsolni az agyát. Többek között most arról jutott eszembe a beszámolási kötelezettségem, hogy épp a napokban fejeztük be szerzőtársammal – különben Gaál Gyuláról van szó, aki a konferenciák egyik fő szervezője is egyben – a közös előadásunk szövegének szerkesztett változatát. Hamarosan ez is olvasható lesz a honlapomon.
Lassan kezdődik az új tanév. Addig is élvezzék még a nyár utolsó simogatását. Én is azt teszem pár napig, a sós vizes nyaralás után megpróbálva visszarázódni a száraz hétköznapokba. Folytatódnak a megkezdett feladatok, illetve remélem, megint új és új élmények várnak a tanításban, amelyekről beszámolhatok itt. Olvassanak blogot ősztől is!
