Bocsánatot kérek III.

Örömpedagógia, Erdőtarcsa, 2016. április 11–13.

 

 

Éppen ma 4 éve annak, hogy ezt a blogsorozatot az útjára indítottam. Azt szeretném, ha a születésnaphoz méltó lenne a mostani – éppen 100.! – írás. Ez így jött ki, véletlenül – már persze ha vannak véletlenek. Mostanában annyiszor összejátszanak körülöttem a történések, annyira egymásba illeszkednek az apró részletek, hogy ez több mint gyanús. Időnként úgy tűnik, minden egy. Most például nagyon. Már-már mesébe illőn. Legyen hát úgy…

 

***

 

A Mátrán innen, a Gödöllői-dombságon túl, a tarcsai erdők szélén áll egy ódon kis kastély.
A házigazda szíves szóval, komfortos kvártéllyal, finom falatokkal várja a pihenni vágyó, fáradt utazókat.

Erdőtarcsa_-_Palace

Egy kora tavaszi napon, amikor az épület még kissé barátságtalan arcát mutatta, szokatlan kérdéssel zörgetett be egy herceg és űrnője, kérdezvén az uraságot, volna-e alkalmas terep a kastélyában s annak kies udvarában-kertjében egy nagyobbacska kerekasztal-tanácskozáshoz s egy kisebbecske barátságos lovagi tornához.

Az úr ezt hallván először csodálkozva vonta fel szemöldökét, de aztán szelíd és büszke mosoly futott végig az arcán. Eszébe jutott, amikor még egészen kisgyerek volt, s dédapja sokat mesélt arról, hogyan teltek a valaha szebb időket látott kastély egyáltalán nem unalmas hétköznapjai. Vívtak itt komoly-szép csatákat egymással – és magukkal – délceg lovagok, vágtattak alattuk tüzes fekete mének, nyihogó kancácskák hányták szikrázva patkójukat, s éjjelente boldogan lengették sörényüket a várkisasszonyok toronyszobájának ablaka alatt, ahonnan aláhullott egy-egy könnyáztatta keszkenő…

Az ilyenkor szokásos, ám rövidke alku után a gazda örömmel állt kötélnek, a herceg és ő belecsaptak egymás tenyerébe: jöhet a díszes kompánia! Másfél hónap múlva birtokba is vették az egész kastélyt, s három napig folyt a torna és a tanácskozás, felváltva, az ódon falakon kívül s bévül. Kívül kergetőztek, vitézkedtek, ügyeskedtek, vetélkedtek, bévül gondolkodtak, eszmét cseréltek, méregették, keresték-kutatták egymást – és magukat – a derék ifjak s lányok-asszonyok. Szerencsére senki nem sérült meg, a felcser elégedetten hümmögve üldögélt az árnyékban, s kedvtelve nézegette a szórakoztató eseményeket. Esténként sokáig kiszűrődött a csendes beszélgetés és énekszó a termekből, jó kupa bor mellett játszott, anekdotázott, rejtvényeket fejtett a kedélyes társaság. A fázósabbaknak pedig jólesett a felfűtött kandalló melegénél kucorogni.

A herceg és úrnője persze izgatottan és aprólékosan tervezgették a másnapi programokat. Minden gondolatuk a vendégek körül forgott, hogy nekik kedvükre tegyenek, minden a helyén legyen, idejében, pontosan. Mert saját tapasztalatukból jó ideje tudták, csak akkor hat az élmény, ha teljes összhangban illeszkednek egymáshoz a részletek.

Az utolsó próbatételre különös gonddal, teljes titokban készültek. A sudár kis kőrisfa együttes elültetése az összes többinél nagyobb meglepetéssel szolgált a társaságnak. Ki is tettek magukért, mindenki egyformán serénykedett: kettő a tanácsot osztogatta, négy felváltva a gödröt ásta, három a földet lapátolta, újabb kettő a trágyát szórta, három másik a vizet hozta, más kettő gereblyézett. A munka végeztével a vidám társaság bizony haza se akart menni.

Faültetés

 

A búcsúzáskor a lovagok és úrhölgyek mindegyike rövidke levelet kanyarított, melyben különbözőképpen fejezték ki elégedettségüket. Az egyik lovag ekképpen összegezte az itt eltöltött napokat és méltatta a vendéglátókat:

„Kedves Úrnő és Herceg!

 

Mielőtt Önökhöz szólnék, fogadják legmélyebb tiszteletemet.

     Várakozva és örömmel fogadtam Tarján várának invitáló levelét a tarcsai kastélyba

a kerekasztal-tanácskozásra és lovagi tornára.

     Lovainkat a szolgák tüstént felszerelték, és útnak eredtünk. Megérkezvén, az ismerős földesurakat és úrhölgyeket keblünkre öleltük, az újonnan érkezők felé bizalommal fordultunk. Örömmel mondhatom, nem bántuk meg.

     A kerekasztal-beszélgetések és barátságos bajvívások szellemi, lelki és testi épülésünket egyaránt szolgálták.

Az udvar konyhájáról remek étkek kerültek asztalunkra, a kvártély nyugodt éjjeli pihenésünket szolgálta.

     Példaszerűen lelkes s egyúttal szakszerű ténykedésüket kiemelkedően hasznosnak ítéltem meg.

Bizalommal élek a gondolattal, hogy eme élménydúsan szerzett tudásomat kamatoztatni

a jövőben egyéb próbatételek során is képes leszek.

     Hálám jeléül felajánlom szolgálatukra csákvári birtokomat, hol bármikor, bejelentés nélkül is örömmel fogadjuk Önöket.

 

Isten áldását kérve, kelt az Úr 2016-ik esztendejében, Szent György havának 13-ik napján

 

Kezeivel jegyzé Negyedelő Márk lovag”

 

A próbatételek közepette egy szemfüles lovag a fűben talált egy rozsdás, törött patkót. Magához vette, két napig őrizgette, de aztán ott felejtette a kandalló padkáján. Az egyik úrhölgy észrevette, s szerencsehozó jókívánságai közepette odaajándékozta a vendéglátó hercegnek s úrnőjének. Azt kívánta nekik, hogy sok hasonló élményben részeltessenek ezután is, s adjanak erre alkalmat azon lovagoknak és úrhölgyeknek is, akik eme tavaszi tanácskozás és torna hírét messze földön hallván, bizonnyal maguk is vágynának hasonló kalandokra. Erre aztán csak egy válasz lehetett: „Úgy legyen hát!”