Összhangzat-tan – Maraton életre-Bernstein-ra

Összhangzat-tan

Maraton életre-Bernstein[1]-ra

Múlt vasárnap pontosan tizenegyedszer futottam le a félmaratont… Igaz, ez nem a 21 kilométeres táv, de még csak nem is sport. Bár mit mondjak? Ez is van olyan intenzív igénybevétel testnek, léleknek, szellemnek. Mégis sokan bírják. Én is, remekül. Zenei maratonról van ugyanis szó, amelyet a Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar rendez, idén tizenegyedszer. Írtam már erről itt egy évvel ezelőtt, de mit csináljak, ha nem tudom megunni?

Az idei főszereplő „az amerikai álom klasszikusa”, Leonard Bernstein volt. Mellette ezúttal formabontó módon a XX. századi amerikai zene legnagyobbjainak, a Bernsteint inspiráló kortársaknak a művei is megszólaltak.

Egy nap alatt tizenegy koncerten 500 percnyi zene – ennyi a tiszta játékidő mérlege. Most négy koncertre fizettem be, vagyis háromra, mert a negyediket grátisz adják. Megint nehéz volt kiválasztani a zavarba ejtően bőséges kínálatból azokat a darabokat és előadókat, amelyek és akik leginkább vonzottak.

A hangulat évről évre ugyanolyan: a magyar zenei élet kiválóságai a színpadon, telt házas nézőterek, egész nap bóklászó, beszélgető, zenei csemegéket kóstolgató, muzsikától ittas emberek. Zene, zene, zene – bolondulásig. És Bernsteintől tényleg meg lehet őrülni, nyilván a szó legjobb értelmében. A zenebolondnak persze nem sok kell, elég lenne egy kis szenvedély is. Csakhogy Bernstein hatalmas szenvedéllyel zenélt és komponált. Fantasztikusan izgalmas, gazdag és sokrétű életművének méltó fóruma egy egész napos happening.

Ahogy dirigált, az egy csoda volt. A vezénylés magasiskolájának legnagyobb mesterei között tartják számon. Bár nemigen lehet tanítani azt a tökéletes átélést, amivel dolgozott. Áradt belőle a muzikalitás. És ehhez most itt Budapesten ismét kitűnő tolmácsolókat sikerült egy helyre összeszedniük a szervezőknek.

Nem akarom most fölsorolni, kiket és miket hallottam, láttam. Egy koncertet emelek ki, azt is azért, mert miközben figyeltem a zenészek játékát, a mostanában engem leginkább foglalkoztató fogalmak jutottak eszembe. Magas fokú koncentráció, tökéletes szinkronicitás, azaz hiba nélküli együttműködés, együtt-játék, összjáték, összhang, más néven harmónia, illeszkedés, elfogadás. Mindez rengeteget gyakorolt mozdulatokkal, fölényes technikai és zenei tudással és a legnagyobb tisztelettel, sőt alázattal általában a zene és a konkrétan előadott darab, a zenésztársak és a közönség iránt. Van erre egy jó szó, amiben mindez benne foglaltatik: professzionalizmus. Az Amadinda Ütőegyüttesről beszélek. Minden apró rezdülésükből tanulhatunk. Sokszor láttam már őket, de újra és újra lenyűgöznek. Azzal, ahogyan zenélnek.

És egy másik előadóról is szeretnék szólni. A záró előadáson a Fesztiválzenekar koncertmestere Kelemen Barnabás volt. Épp egy hete láttam őt egy délelőtti matinéműsorban ugyanitt. Most is jó volt hallgatni, de nézni is: hiába ült, mégis szinte táncolt az elsőhegedűsök élén. Legutóbbi zenei élményemről szóló írásomban említettem, hogy akkor hosszasan beszélt is a zenéről, a zenéhez való különleges viszonyáról. Akkor mondta, hogy kisfiuk egyszer megkérdezte tőlük: „Apa, ti anyával sose dolgoztok? Mert ti mindig csak játszotok a hegedűn…” A gyerek ezzel a kérdéssel annyira megragadta a lényegét a zenei teljesítménynek, hogy jobban nem is lehetne. Mert miközben a zenélés mint mesterség nagyon komoly és megerőltető munka, mégsem tűnik annak. Sem a nézőtérről, sem pedig – és ez az igazi csoda! – a színpadon „játszó” művészek számára. Ezért fáradhatatlanok az igazán nagy művészek. Több oka van ennek, amire azt hiszem, sikerült rájönnöm a hosszú évek alatt. Mégpedig saját tapasztalatom alapján, szerencsémre.

Sokszor hallom másoktól, hogy mennyire elfáradnak ebben vagy abban. Olyankor is, amikor én ugyanazt csinálom. Például dolgozom. Tanítok. Írok. Gondolkodom. Beszélek. Én pedig mégsem érzem, hogy elfáradnék. És rájöttem, hogy azért, mert bár ugyanazt csináljuk, de valószínűleg nem ugyanúgy. Ha ugyanis az ember tökéletesen feloldódhat abban, amit éppen csinál, akkor egyszerűen nem érez fáradtságot, vagy pontosabb így: nem érzi fáradságnak a befektetett munkát és energiát. Ráadásul ez az energia szinte teljes egészében megtérül és vissza is töltődik, már a tevékenység közben. Főleg ha ezt az élményt nem magányosan, hanem közösen éljük át, például a közönséggel. Vagy a zenésztársakkal zenélés, a munkatársakkal „munka”, beszélgetés, alkotás közben. Vagy a hallgatókkal egy „tanórán”.

Szerencsére nem kell sem megfejteni, sem ennél részletesebben kifejteni ezt a jelenséget. Megtette ezt és világhírű is lett általa Csíkszentmihályi Mihály, a flow elmélet megalkotója. Egyszerű az egész: szeretni és élvezni kell, amit csinálunk, lehetőleg szenvedéllyel. És ez a titka a zenészek „munkájának”, azaz játékának is. Az ő tevékenységük mindig össz-játék, és amikor fellépnek, a közönség tagjaival többszörösére emelkedik az élménybe bekapcsolódók száma. Ettől olyan izgalmas és semmivel nem pótolható, semmihez nem hasonlítható egy igazi élő koncert! Ugyanúgy, mint minden igazi találkozás.

Ezt volna jó kilopni a művészet templomaiból, palotáiból, átcsempészni a koncerttermekből a hétköznapokba. A tantermekbe. A munkahelyekre. Ez a lopás nem hogy bűncselekmény, de még csak nem is bocsánatos bűn, hanem kimondottan jó cselekedet volna. És nagyon nagy szükség volna rá…

[1] Hogy bizonyítsam, a „Maraton életre-halálra” című filmből kölcsön vett rím itt is kijön, annyi megjegyzést kell tennem, hogy Bernstein nevét az amerikaiak ’Börnsztájn’-nak ejtik…