Pandóra szelencéje

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tündér. Sose szerette a protokolláris ceremóniákat. Azt a fajtát, amelyik külsőségekben nyilvánul meg, főleg tömeges méretekben, pláne nem. Csak akkor ment el egy-egy ilyenre, ha már végképp elkerülhetetlen volt. Örült, ha ilyenkor más, jobb elfoglaltsága akadt, ami egyben kikezdhetetlen alibinek is bizonyult. Ennyi rendőrtől övezve szüksége is volt rá.

Szerette viszont a hétköznapi ünnepet, a szerinte igazit. Azt, amelyik belül, a szívekben zajlik, és legfeljebb szűkebb körben, szerettei között, diszkrét és őszinte örömben telik. Hogy kik a tündérek szerettei, az persze nem annyira egyértelmű. Mint ahogy az emberek között, a tündérek világában is a – kinek kisebb, kinek nagyobb – családját szokás érteni ezen. Mivel ez legfőképpen szerencse dolga, ami ennek a tündérnek nemigen adatott, ezért szívesen és gyakorta teremtett maga köré kisebb-nagyobb családot. Azt mondják, megvolt hozzá a képessége.

Tündérünk a minap mesélt egy ilyen, igazán nagy varázslóról, aki egy több száz fős kóruscsaládot tudhat magáénak az elmúlt közel fél évszázados karnagyi munkássága nyomán, ráadásul ezt ország-világ füle hallatára, de egyre többször szeme láttára és örömére szervezi. Tisztelettel és csodálattal gondolt rá, de irigyelni nem volt oka. Ami ugyanis az ő bűvkörében történik jó ideje, az is csoda, és ezt tudván, hálás is érte nagyon. Persze szolidabb a lépték, és ha országnak-világnak nem is kiáltja ki, velem megosztotta. Én meg el nem hallgathatom, olyan szép tündérmese, mintha Vörösmarty írta volna épp kétszáz év(!) előtt, 1818-ban… Ennek itt, 2018-ban legyen a címe Költői virágzás.

A tündér szerint a csoportos tanulás is olyan, mint a közös éneklés, a karének, melynek során annyira rá tudnak hangolódni egymásra tanító és tanítványai, hogy szinte meg sem lehet különböztetni, melyikük a másik mestere. Végtelen sok apró csomó köti őket egymáshoz. Szívesen tanulnak együtt és egymástól, és amikor ennek éppen vége látszik lenni, és a szavak elfogynak, szépen elbúcsúznak, de csak átmenetileg. A búcsúszónál ékesebben beszélnek ilyenkor az integrált orchideák. Készüljenek bár papírból, vagy táplálkozzanak léggyökereiken keresztül, mindegy, szerethető ez is, az is. Csendesen, szelíden, családi körben adják át virágaikat a megilletődött nebulók. A legszebb ajándékot kapja tőlük a meghatódottságtól szintén szóhoz se jutó, zavarban lévő tündér, hiszen saját „fegyverével” sorakoznak fel vele szemben, azzal, amelyik a meglepetés varázserejével hat. Mert megtanulták, hogy „fegyver s szerszám a toll”. A tündér egyik ámulatból a másikba esik, a másikból a harmadikba, miközben sorban nyitogatja Pandóra kicsike szelencéit. Biztatják szelíden, mit s hogyan tegyen, mi mit jelent, s ezúttal ellenkezés nélkül csinálja, amit mondanak neki: szavak nélkül, örömmel bízza rá magát az övéire.

Egy csomó nem csomó

Három részletben derül ki, mit rejtenek a dobozkák, lassan összeáll a kép, és a tündér s a körülállók szeme bizony könnybe lábad. Nekem úgy mesélte, ilyen, egyenesen a szíve közepébe ható ajándékot még sose kapott. Az instrukciók segítségével összeszerelte, egy ideig forgatta, nézegette, s egy pillanatig se hezitálva, karjára vette, és azóta le se veszi magáról. Nagy büszkén viseli, s ha az emberek megkérdik, mi ez a szépség, szívesen elmeséli az eredetét. Csodálkoznak is nagyon.

Pandora bélyegkép

De vajon e cseles ajándék kieszelői tudják-e, milyen szimbolikus üzenet szabadult ki a dobozkákból? A görög mitológia úgy meséli, hogy „egy nap Pandóra kíváncsiságból kinyitotta a szelencét, amiből az emberiségre szabadult az összes csapás (betegség, bánat, szegénység, bűn stb.). Pandóra megijedt és gyorsan lecsapta a szelence fedelét, amiben egyedül a remény maradt benne. A világra szenvedéssel teli időszak köszöntött, míg Pandóra, vagy valaki újra ki nem nyitja a dobozt, hogy a remény is kiszabaduljon.”

Még hogy van-e remény? Ezt én nem tudhatom, én csak továbbadtam, amit a tündértől hallottam. Remélem, szavahihető valaki. Ha viszont igaz, amit elbeszélt, és csak egy pillanatra is újra megelevenítették Pandorát ezek a huncut varázslótanoncok, hogy még egyszer-párszor kinyissa azt a szelencét, akkor nagyon is van remény!

A tündéreknek meg különben is az a dolguk, hogy meséljenek, aztán hogy hisszük vagy sem, az már igazán nem rajtuk múlik…