Vidéki képeslapok – Gyula
Reintegrációs Café
Valószínű, hogy legközelebb irodalomról fogok írni, már most arra hangolódok, de érdeklődő olvasóim figyelmét még mással kívánom lekötni kicsit. S ha nem is irodalmi értékű, de hangulatkeltő útirajz készül itt.
A razglednica szó rémlik föl, miközben szalad velem a vonat úti célom felé. Igen, a Radnóti által halhatatlanná tett apró irodalmi műfajra gondolok. Írásom nem olyan rövid, egyáltalán nem költői és rímes, és szerencsére üzenete sem olyan rémes. Nem vaksin, görnyedve körmölöm, hanem a modern technika vívmányát használva mobiltelefonba pötyögöm az üdvözlő sorokat, mégis úgy érzem, szomorú időutazás részese lettem. Attól elviselhető, hogy – szegény Radnótival ellentétben – önszántamból teszem, s utazásom célja ismert. Bár ha jobban belegondolok, első hallásra az sem túl biztató: börtönbe tartok. Nem bevonulni, nem látogatóba, hanem dolgozni. Így talán már részben érthető ez a furcsa ambivalens érzés, ami elkapott.
De nem is az úti cél, hanem az út maga váltotta ki bennem az ötletet, hogy erről az utazásról üdvözletet küldjek. Mivel foglalt a razglednica – ezek a költők szinte minden ötletet elírnak az ember elől –, maradok a képeslapnál. Hátha lesz még ebből is egy sorozatocska…
Két nappal előbb egy másik vidéki utam során a pont most egy éve nálam lévő kedves autóm cserben hagyott. Na jó, ez így igazságtalan vele, nem ő, hanem az a kutyaütő autószerelő volt a hunyó, aki egy olajcserénél egy öklömnyi papírgalacsint felejtett a légszűrő közelében. Pár nap kellett ahhoz, hogy a szűrő kürtőjébe keveredve feltornázza magát addig a pontig, ahol eltömíti a motort, amely így, nem kapván levegőt, az autópálya közepén lefulladt.
Ettől a kalandtól kissé elbizonytalanodva és a mostani hosszú, oda-vissza három-háromórás vezetés fáradalmait megelőzendő döntöttem úgy, hogy inkább a kényelmes vasutat választom. S bár az utóbbi évtizedekben a vonatozástól és a vele járó élményektől igencsak elszoktam, azért végül is jónak bizonyult a döntés. Egy költői kérdést leszámítva, e nap előtt és után is pontosan tudtam s tudom utam célját. A kérdést – persze hogy az irodalomból, egyik kedvenc költőmtől, Arany Jánostól lopva-ferdítve – talányosan idebiggyesztem, nem bánván, érti-e valaki vagy sem: Hé, paraszt! melyik vonat megyen itt Gyulára? S egyelőre lógjon csak itt a levegőben, majd ha a válasz megérkezik rá, tán azt is elárulom. De költői kérdés ide vagy oda, úti beszámolóm prózai részét nem hagyom homályban.
Szóval felülök a vonatra a Keletiben, s közeledik az indulás időpontja. Az óramutató 6.55 percen áll, most kellene kihúznia a szerelvénynek, de semmi nem mozdul. Tíz perc múlva aztán egy nagy rántással megindulunk, s ha valaki azt gondolja, a vasúttársaságtól bárki bármikor is jelzi a késés tényét, netán elnézést kér érte, bizony téved. Meg sem lepődünk, hozzászoktunk ehhez is, nyilván a masiniszta majd behozza azt a tíz percet. Ha meg nem, hát az se baj.
A nemzetközi IC, amit a menetrendből kinéztem, jól hangzik, ám amikor az ember interneten veszi a jegyet, nem sejtheti, hogy hozzá a vasúti komfortfokozat délkeleti kiadását kell elképzelnie. A 2017-es hazai valóság az 1970-es évekből itt felejtett, lehangoló belvilágú, ragadóssá koszlott-feslett üléskárpittal éktelenkedő, nemzetközi forgalomban közlekedő kocsi, amihez tökéletesen illeszkedik a maszatos ablakon túli külvilág. A keleti vasútvonalak mentén düledező állomásépületek, elvadult, koszos barna árokpartok, szeméttel terhes erdősávok, rozsdás-szomorú vidék fogadja az utazó tekintetét. Közben olvasom a sok év kihagyás után újra kézbe vett kedvenc hetilapomat, ami még mindig ugyanolyan igényes és jó. És aktuális. Véletlenül egy komoly riportsorozatnál nyílik ki, amelyik éppen arról szól, ami a szemem elé terpeszkedik: bús magyar vidékről, pusztuló falvakról. Kell-e ennél aktuálisabb mozgóképes illusztráció a szöveg mellé?
Eltelt a nap, utam célját elérte, s hazafelé robogva aztán már a vonat is komfortosabb volt, és sötét lévén, a még téli álmát alvó fekete táj látványa sem zavart. Nyugodtan figyelhettem befelé, s összegezhettem az eseményeket.
Közvetlen úti célomat elárulhatom: a gyulai büntetés-végrehajtási intézetbe mentem, egy kísérleti programot moderálni kedves hallgatóm másodszori invitálására. Az első meghívásról A börtön ablakába soha nem süt be a nap? címmel múlt nyáron írtam. Csoda-e hát, ha a reintegráció iránt elkötelezett parancsnok megint élt egy lehetőséggel? Tanári módszertani mániám egyik alanyaként néhány hete volt alkalma személyesen is meggyőződni egy egyszerű, de nagyszerű kommunikációs módszer hatásairól, s akkor döntöttük el végképp, hogy ennek egy válfaját az általa irányított intézetben is ki kell próbálnunk.
A Reintegrációs Café elnevezés – mert erről van szó – egy márkanév-dominóként a World Café világszerte ismert módszeréből származik. Olvasóim jól tudhatják ennek a hazai rendőrségi viszonyok közötti keletkezés- és fejlődéstörténetét. Aki mégsem, az időrendben visszafelé szemezgetve, a tapasztalatokról itt tájékozódhat: Police Café
Tanári eszköztáramat igyekszem nemcsak az iskola falain belül használni, hanem „terepre” is kivinni, immár minden égtájra. A terepek közt most először volt olyan, amelyet szintén falak határolnak, csak másként. Nos, ezeknek a falaknak az elválasztó erejét túl jól ismerjük. Minket az érdekel, hogyan lehetne minél több, törvényes, szabályos, moderált és kellemes „átjárót”, sőt – reintegrációról lévén szó – zökkenőmentesebb kijáratokat nyitni a falak mögül kilépők számára. Ennek egyik innovatív lehetőségét leltük meg a Reintegrációs Caféban, ezt próbálhattuk ki Gyulán. Bár a módszer rendőrségi alkalmazása hazánkban valóban az én nevemhez kezd kötődni, az, hogy ezt börtönviszonyok között kipróbálhattuk, teljes mértékben Hafenscher Csaba Zoltán bv. parancsnoknak köszönhető. A büntetés-végrehajtásban szerzett tapasztalatot és tudást ő biztosította, és természetesen a lebonyolítással járó felelősség is az ő vállát nyomta. Meghallva ezt a módszertani lehetőséget, ő befogadta azt, én pedig örömmel lettem „tettestársa” az előkészítésben és a kivitelezésben is.
Együttműködésünket ebben az ügyben hosszabb távra is el tudjuk képzelni, s szívesen segítünk másoknak e módszer alkalmazásában. Ezért fogalmazok sokszor többes szám első személyben. Fontos, hogy e kezdeményezés körül ketten bábáskodtunk. Titkon azt reméljük, hogy a hír megüti az ingerküszöbét azoknak a szakembereknek, akik reintegrációval foglalkoznak. Nekik és mindenkinek tudni kell azonban, hogy mivel programunk első fecskének számít, s egy kifejezetten kis, szó szerint békés/i intézetben zajlott, azt nyilvánvalóan máshol másképpen, az adott helyre adaptálva lehet kipróbálni és siker esetén tovább folytatni. A leginkább elkerülendő, hogy ebből valami olyan jellegű országos hálózat legyen – vagy ha egyszer majd igen, csak lassan, okosan, fokozatosan –, amely valami kötelező, mindenhol uniformizált csodaszerként volna elképzelve, hirdetve, s aztán szükségszerűen okozna csalódást. Sok jó programnál fennáll a veszélye ennek, s láttunk már erre rossz példákat. Mi a lokális kezdeményezésekben és az adott környezethez adekvát programokban hiszünk. A helyi sajátosságokhoz való maximális alkalmazkodást mi sem bizonyítja jobban, mint a gyulai Reintegrációs Café résztvevőinek köre.
Kezdjük a fő célcsoporttal, az elítéltekkel. Az ő kiválasztásuknak nélkülözhetetlen eleme a programra való önkéntes jelentkezés, ami után ez esetben semmilyen további kiválasztási procedúra nem volt. Fontos körülmény, hogy a gyulai intézet kicsi, mindenki mindenkit ismer, a személyzet kapcsolata az elítéltekkel alapvetően rendben van, s más programok során már megszokták a minőséget. A célcsoport tagjainak kiválasztása konkrétan természetesen soha nem lehet az én feladatom, hisz nincs meg hozzá a kompetenciám. Hogy úgy mondjam, én ilyenkor már „hozott anyagból” dolgozom, mert az előkészítés során egyeztetett szempontok mentén a helyi szakemberek, megértvén a módszer lényegét, pontosan tudják, hogy az önként jelentkezők közül kik a legalkalmasabb jelöltek. Én pedig, mivel az előkészítésen igen sokat dolgozunk, teljesen megbízom bennük. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy ők is bennem. Pláne egy ilyen kísérleti programnál, amilyen ez volt.
Szerény méretű programról lévén szó (összesen 18 résztvevővel, ebben 5 elítélttel és kettejük hozzátartozójával), a visszajelzésekről egyelőre az ennek megfelelő visszafogottsággal lehet nyilatkozni.
Az esemény felkeltette a helyi sajtó érdeklődését: a Csaba Tv, a Körös Hírcentrum és a Békéscsabai Médiacentrum számoltak be róla.
Az elítéltekkel és a szakemberekkel (akiken a helyi közigazgatásban és a büntetés-végrehajtásban dolgozókat is értjük) egy visszajelző kérdőívet töltettünk ki, s nekünk, szervezőknek is van egy szubjektív élményünk az egész program fogadtatásáról. Nem lehetünk elégedetlenek. De ez persze csak a közvetlen hatás, amelynek nyomán információk és érzelmek (ez minden résztvevőnél nagyon hangsúlyos elem!) intenzív cseréje indult meg.
Hosszabb távon természetesen e pillanatban – és valószínűleg még sokáig – komoly hatásvizsgálatot nem tudunk felmutatni, bár ez is cél lenne. A reintegrációs programoknak, mint minden bűnmegelőzési programnak is, a lényege ez a sokáig látenciában maradó, ám létező hatás. Biztosan nem mondok újdonságot azzal, hogy éppen ezért igen nehéz ezeket a programokat és főleg a mögöttük lévő szemléletet, szándékot keresztülvinni mind a civilek, mind a szakmai döntéshozók berkein, nem ritkán falain. Miközben egy-egy ilyen rendezvényen mindannyian megélik, hogy ezek az alkalmak nagyon jók és kellenek.
A kérdőívekből kiolvasható vélemények egyébként egybeesnek a saját benyomásainkkal. Az asztaloknál folyó beszélgetések összefoglalójában a jelen lévő közigazgatási szakemberek, akik a kis beszélgetéseket moderálták, mindannyian elmondták, mennyire kellemes, de ami fontosabb: milyen hasznos volt számukra ez a délután.
Jó volt látni, ahogy az elítéltek hamar beleoldódnak a helyzetbe, mert érzik, hogy a program értük és velük zajlik. Ahogy a hivatal képviselői kibújnak a gyakran szürke öltönyeik és kiskosztümjeik mögül, és emberi érzéseiket is meg merik mutatni. Ahogy a végrehajtási rezsim máskor szükségszerűen és következetesen szigorú szakemberei is segítőbb és szociálisabb üzemmódba kapcsolnak.
Az elítéltek önkéntességét már hangsúlyoztam, de legalább akkora jelentősége van annak, hogy egy ilyen program megszervezése csak ott lehet sikeres, ahol a büntetés-végrehajtási intézet és a helyi közigazgatás egymással rendszeres és jó kapcsolatot ápol. Részükről is alapkövetelmény, hogy egyenrangú partnerként működjenek közre egy ilyen Caféban. Még Gyulán, Békés megyében is, ahol ez teljes mértékben érvényes, s nem 2017. március 9-én kezdődött, sok sztereotípia él a résztvevőkben egymással szemben. Éppen ezek lassú, de biztos oldásában is tudnak segíteni az efféle találkozások.
Nincs konkrét tervünk a folytatásra, de nyitottak vagyunk az érdeklődőkre. Igen szép feladatnak tekintenénk egy ennél nagyobb létszámú Reintegrációs Cafét megrendezését, van is elképzelésünk arról, hogy ez hány főt jelentene, s milyen szempontok volnának fontosak az érintettek körének kiválasztásához. Kíváncsian várjuk tehát a lehetőségeket.
