Rendes közrendesek, bűbájos bűnügyesek és barátságos börtönőrök

Akármilyen furcsán hangzik is, de a címben felsorolt figurákkal vagyok körülvéve, hetek óta. Nappali tagozatos hallgatókról van szó, mielőtt még bárki aggódni kezdene értem. Nem, nem bontottam rendet, nem kerültem se rendőrkézre, se a rácsok mögé. Ellenben kedves hallgatóim bűvkörébe igen.

Régóta hallom, hogy a harmadéveseket állítólag nagyon nehéz rábírni bármire is, de főleg arra, hogy órára jöjjenek. Kiváltképp hogy tanuljanak. Én nem tudom, ki hogy van vele, én nem így tapasztalom. Lehet, hogy az is nyom valamit a latban, hogy hozzám nem egyszerűen jönnek, hanem visszajönnek. Döntő többségüket már első- vagy másodéves korukban is tanítottam. Van tehát mire alapoznunk, kölcsönösen. Ők is, én is tudjuk, mire számíthatunk, s általában nem okozunk egymásnak csalódást. Kevéske óraszám áll a rendelkezésünkre, így azt annál inkább igyekszünk megtölteni. Tartalommal, tudással, élményekkel. Szívesen idézzük fel és rendszerezzük együtt a kezdeti szakmai tapasztalataikat, s közben jókat vitatkozunk, mert persze nem értünk mindenben egyet. Ám egyre többször kiderül, hogy ez lassan, de biztosan változtatható. Igenis közelíthetőek az álláspontok, annak ellenére, hogy szükségszerűen egyre nagyobb köztünk a generációs távolság. Hogy lesz-e ebből szakadék, amelybe belezuhanunk, vagy sikerül hidakat építenünk, az persze sok mindenen múlik.

Egy szomorú-szép történet jut eszembe. Egy fiatal nőnek meghal az édesanyja, és nehéz szívvel pakolássza a konyhában az edényeket. A legfölső polcon egy régi-régi díszes fémdobozra akad, s felrémlik neki az a kedves gyerekkori emlék, amint édesanyja minden étel készítése során belenyúl a dobozba, kivesz belőle egy csipetnyi valamit, s beleszórja az ételbe. A kislány sose látta, mi az. Mindig csak azt hallotta, hogy abból minden ételbe kell tenni, mert attól lesz igazán finom. Óvatosan leveszi hát a dobozt, de könnyűnek érzi, vélhetően kiürült. Amikor kinyitja, meglát benne egy megsárgult papírt, amire az van írva: szeretet…

Nemcsak a főzéssel van ez így, de azt hiszem, mindennel. A tanítással is. Szeretni kell, ennyi az egész. Magát a tevékenységet és azt is, amit tanítunk: a témánkat, a tantárgyunkat, kinek hogy tetszik. És persze azokat, akiket éppen tanítunk: a diákokat, akármilyenek is. Mert hiszem, hogy mi tesszük őket olyanná, amilyenek. S ami végképp furcsán hangzik, de ugyanolyan fontos: szeretni és formálni kell önmagunkat, a szerepünket. Azt, hogy éppen tanárosat játszunk. Én nagyon hálás vagyok ezért a szerepért, mert olyasmire tanít, amit e nélkül sose tudnék meg, és olyasmit ad, amit e nélkül sose kaphatnék.

A tanítványok pontosan visszatükrözik, amit teszünk velük. A közrendesek talán nem a szakirányuk nevéből adódóan rendesek velem. A minap szabályosan elkényeztettek, amikor az utolsó óránk után majd egyórás idegenvezetést rögtönöztek nekem. Egy szavamba került, és az új kampusz általam addig felfedezetlen részébe, a kollégiumba és a speciális épületbe kalauzoltak. Büszkén kísértek jobbról s balról a majdnem tiszturak, és minden részletet megmutattak, elmagyaráztak. Nem győztem hallgatni egy hónapnyi élményeiket, amelyeket ebben az új világban szereztek. Kvázi-rendőri kísérettel ott is biztonságban éreztem magam, ahol még javában folytak a munkálatok. De nyugodtan bízom rájuk magam, hogy vezessenek mint idegent az ő fiatal világukban is. Igyekszem érteni a működésüket, és néha az az illúzióm, hogy sikerül. Mert segítenek. Digitális bennszülöttekként ők otthonosan mozognak a korban, ahol én örökre csak bevándorló lehetek.  És olyan kedves egyszerűséggel tekintik ezt természetesnek, hogy az elmondhatatlanul jólesik.

***

A következő héten jöttek a bűnügyesek. Már amikor közeledtem a folyosón a tanterem felé, hallom, hogy valahol hangosan húzkodják a székeket. Közeledek, benyitok, s látom, hogy az én szakaszom. Boldog mosollyal nyugtáztam: emlékeznek, hogy egy nagy, székekkel körberakott kommunikációs térben szeretek dolgozni. Mit dolgozni, beszélgetni. Húsz pár szem szegeződött rám körös-körül. Alig lehetett összeterelni a figyelmüket, s tulajdonképpen nem is sikerült volna, ha nincs a segítségemre egy bűvös kocka, amivel az egyik hallgató játszott… egészen addig, amíg kölcsön nem kértem tőle. Rubik Ernő honnan is sejthette volna, hogy hatoldalas színes játékát egyszer a koncentráció és a motiválás szimbólumaként fogja használni egy rendőrszakasz? Pedig igen. Nem könnyen, de megteremtettük azt a kellemes közeget, amelyen áthatoltak a gondolatok a csoporttagok között, s szinte ott tudtuk folytatni a komoly eszmecserét, ahol április táján etikaórákon idő híján kénytelen-kelletlen félbehagytuk.

Sőt, tovább is jutottunk. Az egyik hallgató azzal az ötlettel állt elő, hogy következő órán szeretne három csoportos kommunikációs gyakorlatot kipróbálni a szakasszal, ha megengedem. Nemrég tanulta őket, nagyon tetszettek neki, és szerinte pont beleillenének a témánkba. Mivel komolyan gondolom, hogy a foglalkozásokat közösen alkotjuk meg egy-egy csoporttal, boldogan fogadtam kezdeményezését.

Két nap múlva érkezett el a pillanat, pontosabban néhány óra, amikor a tanárnő átváltozott résztvevővé, és kíváncsian bocsátkozott bele a játékba. Nagyon jó volt elfoglalni szokatlanul sajátos helyemet a csoportban, hagyni a fiatalokat irányítani. És talán nem tévedek nagyot, ha megállapítom, hogy nekik is kedvükre volt a móka. Három variációban próbálgattuk az információáramlás és együttműködés szabályait, érdekességeit és nehézségeit. A feladatok végrehajtása során önfeledten szórakoztunk, komolyan koncentráltunk, dolgoztunk, majd okosan értékeltük a történteket. Megtörtént az a csoda, amire olyan régóta vágytam: láthatatlan irányítással elkezdett automatikusan működni a csoport. Mindenki moderálta magát, vitt minket az élmény, derű és nyugalom repített minket a hatékony feladatmegoldások felé. Egyszerűen élveztük az együttlét és a munka örömét.

***

A börtönőrökről a legtöbb embernek nem a barátságos jelző jut eszébe. Az a terep, ahol ők mozognak, eleve nem barátságos, ellenben nagyon nehéz és kemény világ, amely őket is magába zárja. El kell rejteniük érzelmeiket, érzékenységüket, a látható rácsok mellett láthatatlanokat is vonva önmaguk és speciális ügyfeleik közé.

Amikor három évre kijönnek börtönükből, s újra beülnek az iskolapadba, hamar leteszik álarcaikat. Főleg ha alkalmasint olyan keretek közt találkozunk, amikor érzik, hogy ezt veszélytelenül megtehetik. Nyugodtan állíthatom, hogy minden apró emberi figyelmet szívesen viszonoznak, könnyű hát velük a tanulás. Sokat mesélnek szakmai hétköznapjaikról, és sokat gondolkodunk együtt azon, hogyan találhatják meg a kommunikációjukkal az arany középutat a nehéz rezsimszabályok között.

Rendhagyó módon kezdtük a harmadik félévünket. A martfűi rém című filmet volt ajánlott megnézniük egy kriminológia óra keretében, s a vetítés épp egybeesett a mi óránkkal. Mondtam, semmi gond, legalább én is megnézem. Be is ültem hétfőn reggel, éhgyomorra nagy bátran, bár volt bennem némi fenntartás, hogy bírni fogom-e. Jól éreztem, nem bírtam a látványt. A kifejezetten naturalista alkotás megfeküdte a gyomromat, 15 perc múlva kijöttem. Ők szintén nem könnyen, de végignézték, majd meséltek róla. Hosszan, felzaklatva, értőn, okosan. Rengeteg gondolatot ébresztett a történet, a megmagyarázhatatlan borzalom – egy perverz erőszaktevő sorozatgyilkos ténykedése és bukása, tettének motivációi, az 50-es és 60-as évek Magyarországának kegyetlenül átpolitizált igazságszolgáltatási anomáliái – és a művészi feldolgozás módja.

Ebből a pszichologizálásból aztán könnyen lehetett tovább lépni a büntetés-végrehajtási munka kommunikációs kérdéseire, amiről ez a kurzus szól. És másnap és negyednap a vidámabb és gyakorlatiasabb folytatás: hogyan szőjünk kommunikációs tudásból és készségekből védőhálót magunk és kollégáink köré, készülvén a tiszti, vezetői szerepre? Miben állunk jól, mit kell még megtanulnunk, és hogyan, milyen módszerekkel lehetséges ez? Mindössze heten vannak a szakaszban, így egészen nagy szelet jut mindenkinek a figyelemből. Két éve, a harmadik tantárgy apropóján beszélgetünk, vitatkozunk, próbáljuk, csináljuk, gyakoroljuk… megy ez. És menni fog. Legalábbis az a része, ami rajtatok fog múlni. Kedves tanítványok! Remélem és kívánom nektek, hogy sikerüljön!