Speciális hülyék?
Egy oktatói műhely forgácsai
„Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.”
(Kazinczy Ferenc: A nagy titok)
Öt hónapja az éppen kezdődő őszi szemesztert egy kis megemlékezéssel nyitottam meg, hiszen akkor tudatosult bennem, hogy húszéves tanár lettem én. 1996 őszén kezdtem tanítani rendőrtiszt hallgatókat, mégpedig rendészeti etikára, amiről akkoriban éppen húsz évnyivel kevesebbet tudtam, mint most. Az azóta eltelt időben szerzett tapasztalat bennem is megérlelt egyet s mást, amit igazolni látszik, hogy hallgatóim talán nem véletlenül neveztek el jó tíz éve EtiKatinak. Túl azon, hogy a becenév nyelvi leleményessége lenyűgözött, némi büszkeséggel is eltöltött a dolog.
Mivel vallom, hogy minden mindennel összefügg, a tavaszi félév elejére most egy ebbe a tematikába illő írás kívánkozik. Az egész tavalyi évet végigkísérték a négyéves alapképzésre való áttérés előkészületei. Ez kínált szükségszerű apropót arra is, hogy a Magatartástudományi és Módszertani Tanszék átalakítsa a rendészeti etika oktatását. Az idén lesz 22 éve, hogy egyáltalán van ilyen tantárgy a rendészeti felsőoktatásban, s ezért is ráfér a fiatalítás. A tárgy egykori megálmodója, a sokak által tisztelt Valcsicsák Imre másfél éve történt nyugdíjba vonulásával szinte magamra maradtam, hogy tovább vigyem, gondozzam az örökségét. Tantárgyfelelősként rám hárult a feladat, hogy felfrissítsem, megújítsam, amit annak idején elkezdtünk. Mert valljuk be: kissé eljárt fölötte az idő.
Miközben a rendészeti tevékenység ma is ugyanazokat a tipikus erkölcsi dilemmákat veti fel, amelyek húsz éve is jellemzőek voltak, a rájuk való reagálás módjai, technikái a mai huszonévesek számára egészen másféle kihívást jelentenek. Ezért az ő ilyen igényű felkészítésük az oktatóktól is más, újszerű megközelítésmódokat és módszertant tesz szükségessé. A szakmai etika oktatása azonban nem megy – és nem is mehet – anélkül, hogy ne lenne benne a szakma, vagyis az a tudás, tapasztalat, látásmód, amivel a hivatásos oktatók rendelkeznek. Ahhoz, hogy egy új, szellemiségében, tartalmában és módszertanában a civil és a rendészeti attitűdöket, logikákat egymáshoz közelítő, integrált „tananyag” születhessen, szükségünk van a segítségükre. Mindarra, amit ők tudnak, amit ők adhatnának hozzá ehhez az alkotó folyamathoz. Ezért invitáltam egy oktatói műhelymunkára néhány kedves kollégát, számítva érdeklődő jelenlétükre, motiváló energiáikra, inspiráló ötleteikre. Akit a megszólítottak közül épp nem döntött le a lábáról az influenza, vagy hivatalos elfoglaltság nem szólított külföldre, vidékre, a rendhagyó meghívásnak nem tudván ellenállni, el is jött. És ahogy kértem, nem hagyta otthon érdeklődését, szakmai tapasztalatait és kreativitását. És miközben ezeket beadta a közösbe, talán haza se üres kézzel és fejjel távozott.
A 2017. január 23-án és 30-án megrendezett „Rendészeti etika és integritás” című oktatói műhelynek – éljen a maximalizmus! – mindjárt három célja is volt. Elsődlegesen, hogy a tanszék az etikaoktatást színvonalasan készíthesse elő. Az oktatandó tananyag egyik hátterét a közigazgatási integritás-menedzsment tréningek 2013 tavasza óta folyamatosan fejlesztett, jól bejáratott tematikája adja. Az általánosan a közigazgatásra kidolgozott tematikát azonban adaptálni kell a rendészeti szakterületekre. Ehhez egy saját élményű tréningnapon szükséges volt megismerni az integritás-menedzsment fogalmi rendszerét, lényegét. Ám nemcsak a tárgy leendő oktatóinak, hanem a hivatásos oktató kollégáknak is hasznosnak gondoltuk a részvételt. Az első napon tanultak alapján lehetett ugyanis a műhely második napján velük együtt gondolkodni a rendészeti specialitásokhoz illeszkedő tananyag-tartalmakon és módszertanon. Ezáltal a műhelyen az a másodlagos cél is megvalósul, hogy a szűkebben vett rendészeti szakmai és a magatartástudományi szakterületek képviselői egymással együttműködve, a legfrissebb gyakorlatból származó ismeretek alapján és a modern pedagógiai módszerek segítségével alakítsák ki a lehető legadekvátabb, korszerű tananyagot.
A Magatartástudományi és Módszertani Tanszék nevéhez illőn a rendészeti felsőoktatásban tanári képesítés nélkül oktató hivatásos kollégák módszertani felkészítésének gazdája is kíván lenni. Az elmúlt két évben tanári továbbképzés keretében már nagy sikerrel tartottunk ilyen igényű, ám csak rövid, pár órás műhelyeket. Fél írásocska tanévkezdés elé. A kollégák jelezték igényüket több ilyenre. Harmadik célként tehát ez a műhely – a rendészeti szervezetek integritásának vizsgálatán keresztül – erre az igényükre reagálva újabb alkalmat kínált.
A műhelytitkaimról – a tartalomról és a formáról – bővebbet előre nem árultam el a résztvevőknek, de becsületükre legyen mondva és bátorságuknak hála, feltétlen bizalommal és szükségszerű kíváncsisággal várták ezt a tanári kari kalandot. Annyit azért megírtam nekik, hogy semmiképpen ne egy hagyományos konferenciát, kerekasztal-beszélgetést, értekezletet vagy tanácskozást képzeljenek el. Igazi műhelymunkára hívtam őket lendületes, elkötelezett, dinamikus tanárkollégák közé, amilyennek korábban, ilyen-olyan munkakapcsolatba kerülve velük, megismertem őket.
A helyszínt is szimbolikusnak szántam: a vadonatúj Orczy úti kollégium nekem már egyszer bizonyított Öt napnyi tömény szellemi élvezet. Az általam azonnal megszeretett korszerű tanteremben zajlott az első nap, ám a praktikum a második napra visszakényszerített minket a Rendészettudományi Kar ütött-kopott főépületébe. Bevallom, számomra ebben is volt némi nosztalgikus üzenet: akármilyen vonzóan szép, modern és funkcionális az új campus, mi mégiscsak – egy kis ideig még legalábbis – itt, a hegyen vagyunk otthon. Olyas valami ez, mint a Művészetek Palotája és a Zeneakadémia épületének örökösen eldöntetlen hang-versenye. Főleg mióta utóbbi a régi, eredeti pompájában tündöklik. Ezt is, azt is nagyon lehet szeretni, egyiket jobban, mint a másikat, és az egyik mindig az, amelyikben éppen vagyok.
Volt ebben a műhelyben minden(ki). Csavaros eszű akkurátus jogász, született tanár, moralizáló józan bűnügyes, szkeptikus pszichológus, büszke pénzügyőr, praktikus intézkedéstaktikus, felelős és komoly tanszékvezető, kétkedő öreg smasszer, újdonsült rendőr, állítólag nyers, én úgy mondanám: racionális közlekedési rendőr, nem titkon örök-hűséges határrendész, a magánbiztonság elkötelezett híve, helyét kereső fiatal tanerő, régi vagy jelenlegi tanítvány, lelkes és kutakodó doktorandusz. Sokszínű társaság. Ki-ki magára ismerhet – ha akar.
Mindegyikőnkben egy valami biztosan közös volt már a műhelybe való belépéskor: szeretünk és/vagy szeretnénk jól – azaz szakszerűen és etikusan – tanítani. Ráadásul éppen ott, ahol, éppen azokat, akiket és éppen arra, amire. Akárhogyan ragoztuk is két napig ezt a sokféleséget, hamar közös nevezőre jutottunk abban, hogy a leendő rendészeti szakembereknek szeretnénk adni, adni, adni. Azt és annyit, amit és amennyit csak tudunk és lehet, abban a rövidebb-hosszabb időintervallumban, ami tanórák formájában megadatik.
A két nap ihletett és alkotó folyamatában egyszer aggódva, másszor lelkesedve, néha kétkedve, máskor reménykedve, hol bosszankodva, hol meg nevetve, de egymás felé mindvégig nyitottan és bizalommal dolgoztunk. Bizonyára jócskán hullott a forgács is a szellem műhelyében. Papírból például egészen sokat használtunk, jóformán kitapétáztuk az új és az ódon falakat, így terjesztve ki a kollektív memóriát. De nem hiányoztak az okos elméletek, az időben vagy térben eléggé távoli, ezért bátran elemezhető élmények, a megtörtént vagy kitalált eseteket különféle módon feldolgozó esettanulmányok. Sőt, annak az igénynek is teret engedtünk, hogy a művészet, az irodalmi szövegek, a vizualitás és a metaforák könnyítsék a feldolgozás nehézségét. József Attila, Rudolf Steiner, Donald Cressey, az EDDA együttes, Móra Ferenc sorai, eszméi jöttek-mentek, segítettek minket. Mert a tartalomnak komoly súlya volt. Az etikai igényű üzeneteket, a feltétlenül a „tananyagba” illesztendő témákat egyre inkább egy fajta útravalónak tekintettük és neveztük. Lassan – törékeny szalmaszálakból megtartó fészekké – egymásba kapcsolódva formálódott, szövődött, rendszereződött, kerekedett, erősödött az a valami, amit mi, akik végigcsináltuk a kétnapos folyamatot, egy integráns oktatói szemlélet kialakításának első, kétségtelenül apró, de korántsem bátortalan szárnypróbálgatásaiként éltünk meg.
Persze nagyon is lehet, hogy ez – most is – csak az én élményem. Ha így van, azt se bánom, ez esetben nyugodt szívvel vállalom, hogy afféle speciális hülye vagyok. Olyan, akiről a zárórában az egyik műhelytag beszélt, mégpedig véresen komolyan. Értsd: a rendőr, a börtönőr, a tűzoltó az ő fogalmi rendszerében olyan speciális hülye, aki oda megy, ahonnan minden normális ember menekül(ne): konfliktusok közepébe, rácsok mögé, golyózáporba, jégzivatarba. Ha ez így van, kérdezem: minek számítanak azok, akik „tanítás” címen őket biztatják arra, hogy mindezt – tűzön-vízen át – nemcsak muszáj, de érdemes is jól – azaz szakszerűen és etikusan – tenni.
Kedves Kollégáim! Ezt olvasván – ha titokban is, de – magatokra ismertek? Ha igen, ezt a titkot, legalább nekem, eláruljátok?
