Szépség – hibákkal…

Szépség – hibákkal…

Egy nehéz szemeszter vége

Elkezdődött a várva várt vizsgaidőszak. Mármint én vártam, de nagyon, hiszen az egyetemen javarészt gyakorlati jegyes tantárgyaim vannak, egyetlen beszámolóm lesz csupán. A vizsgaidőszak részben tehát a pihenés, részben viszont már a következő félévre történő felkészülés jegyében fog telni. Ideje is a pihenésnek, mert ez az idei ősz rendesen kivette az energiáimat. Ám ezúttal azt is szeretném örömmel hozzátenni, hogy megérte. Minden értelemben…

Először is: Rengeteg új ismeretet, tapasztalatot és élményt hoztak a KAB- és Integritás menedzsment tréningek, amelyeket Budapesten, Egerben, Kaposváron, Miskolcon és Salgótarjánban tartottam. Ezek tartalmáról már részletesen írtam korábbi blogbejegyzéseimben. Most csak néhány adat: A 22 tréning érdekében megtett kilométerek száma az 5000-hez közelít, a hallgatók pedig körülbelül 400-an vannak.

Másodszor: Érdekes kísérlet zajlott egy új tantárgy kapcsán az egyetemi kommunikációoktatásban. Ez nem járt ugyan nagy sikerrel, sőt, kifejezetten nehéz kihívások elé állított minden kollégát, de amit tanulságként levonhatunk belőle, arra nagy szükség lesz a közeljövőben. Szeretnénk építkezni belőle. Ha a sikerek is megérnek, megírom inkább azokat.

Harmadszor: Soha ennyi dolgozatot ilyen rövid idő alatt nem olvastam, javítottam és értékeltem. Szintén csak számokban: Két hét alatt 57 esszé a mesterszakon; 30 esettanulmány és 30 szakcikk-összefoglalás a levelező tagozaton; 200 kommunikáció zárthelyi dolgozat a nappalisoknak.

Negyedszer: Két hónapon belül két tanulmányom jelent meg nyomtatásban.

Ötödször: Három hónap alatt megszületett az első önállóan szerkesztett tanulmánykötetem, 33 szerző tollából, 343 oldalon.

Csupa sikertörténet, és persze nem elsősorban a számok alapján, hanem a minőség terén is. Szívesen tanítottam, kísérleteztem, olvastam, értékeltem és kritizáltam, szerveztem és szerkesztettem, nem egyszer mélyen emberi, szinte katartikus pillanatokat megélve csoportosan a tanteremben, vagy az alkotás magányában a számítógép előtt. Szép négy hónap volt. De ahogy most visszatekintek, pár szépséghibát mégis találok, s ezeket sem szeretném eltakarni. Sokáig hezitáltam azon, vajon elhallgassam vagy elmondjam ezeket, s végül úgy döntöttem, inkább megosztom azzal, akit érdekel. Hátha így el is tűnnek, s marad a kellemes élmények sora.

Az egyik tréningen keletkezett egy kis rossz szájízem, mert sikerült egy résztvevőnek már a legelső mozdulatával, aztán az első szavaival szinte teljesen kizökkentenie a megszokott derűmből. Annyira passzív, sőt elutasító volt, hogy nem lehetett nem észre venni, komoly baja van. Rá is kérdeztem, s kiderült, nagyjából mindennel, de közvetlenül leginkább azzal a ténnyel, hogy neki ezen a képzésen kötelező részt vennie. Miközben egyébként ez egyáltalán nincs így, hiszen az egynapos mini tréninget elektronikus tananyaggal ki lehet váltani, s ez mindenkinek a saját döntésén múlik. Ám neki elmondása szerint munka mellett erre sincs ideje. Megátalkodott tanár lévén számomra az ilyen helyzet és az ilyen ember különös kihívás. Beindítja bennem az amúgy sem éppen takarékon égő motiváló motorokat annak érdekében, hogy megnyerjem az ügynek, vagyis elkezdek azon ügyeskedni, hogy a személyes tanulás egész napos élménye őt is magával ragadja. Az esetek döntő többségében ez működik is, de ezúttal nem kellett volna próbálkoznom. Egész nap kimondva vagy kimondatlanul, a többi csoporttag számára is nyíltan – és azt hiszem, kedvesen – foglalkoztam a helyzettel és azzal is, aki kiváltotta. Minden résztvevő számára világos volt a cél, hogy ne hagyjuk ki, ne veszítsük el ezt a csoporttagot se. Egyetlen kivétel volt: ő maga, aki végig ez ellen, s persze áttételesen ellenem dolgozott, amit tulajdonképpen az első mondatában ki is jelentett. S igaza volt: ő győzött. Azt hiszem, azonnal másként kellett volna döntenem, ami azt jelenti, nem felajánlani kellett volna neki a távozás lehetőségét (ezt megtettem, ő viszont úgy döntött, nem megy el), hanem egyszerűen elküldeni. Nemcsak a saját hiábavaló küzdelmemet előzhettem volna meg, de a többiek érdeke is ezt kívánta volna. Nagy kérdés számomra, hogy miért nem tudtam ezt határozottan megtenni? Azt hiszem, rosszul mértem fel a helyzetet és a másik felet, s túlságosan bíztam saját meggyőző képességemben. Sokkal körültekintőbbnek kell lenni ilyen helyzetekben. És ebben az sem vigasztal, hogy a csoporttagok egyértelműen jelezték, ne bántson a dolog, én mindent megtettem a megoldásért, de a siker nemcsak rajtam múlott.

A másik esetben szintén meggyűlt a bajom egy hallgatóval. A történteket elemezve hangsúlyozom: az én bajom, vagyis úgy tűnik, csak nekem okoz gondot az ilyesmi, a másik félnek nem, sőt, talán még élvezi is. Viselkedése a több alkalmas kurzuson tulajdonképpen végig kilógott a sorból. A csoporttagok érdeklődő, nyitott, kommunikatív légkörben dolgoztak, s haladtunk együtt egyre beljebb és beljebb az önmegismerési folyamat rejtelmeibe, ami – valljuk be – igencsak fáradságos és meglehetősen lélekpróbáló munka. Emberünk passzív, nem ritkán kifejezetten ellenséges, infantilis, a többiekre dehonesztáló megjegyzésekkel tarkított megnyilvánulásai és viselkedése rá-rányomta a bélyegét a hangulatra. Egyszer-egyszer szólalt meg, akkor is pikírten, ironikusan, cinikusan, flegmán, aminek mindig az a veszélye, hogy viszi magával a többieket is, eltereli a figyelmüket vagy elkedvetleníti azokat, akik pedig komolyan dolgoznak – gondolkodnak, éreznek, tanulnak. Örökös kérdés a csoportdinamikáért igenis felelős tréner számára, hogy mit tehet, mit tegyen az előálló helyzetben. Hogy be kell avatkoznia, az bizonyos. De hogyan? Milyen finom módszerrel? A fegyelmezést, az utasítást, a szankcionálást, a megalázást elvből elvetvén, próbálkozik hát a demokratikus, a másikat partnerként kezelő megoldásokkal. Ám ezek semmit sem érnek, mert az illetőről mindez lepattan. De hát mit lehet tenni például azzal, aki nem néz a szemünkbe, miközben (hozzánk?) beszél? Egy-két-három-négy hiábavaló kísérlet után végül föladtam. A kurzuson zajló közös munkát (benne egy 5 órás videó kamerás önismereti gyakorlat tapasztalatait!) értékelő szokásos záró körnél a kérdésre, hogy mit tanultak, mit visznek magukkal szívesen, avagy mit dobnak ki, az említett hallgató szájából a következő válaszféle szűrődött ki: „Hát én semmi olyat nem tudtam meg magamról, amit már ne tudtam volna. Közömbös volt számomra ez az egész. És elhangzott itt sok közhely is…”

Azért elárulom, hogy olyan közhelyekre kell gondolni, amelyek egytől egyig és nagyon konkrétan, személyes példákkal megtámogatva arról szóltak, mennyi érdekes tapasztalatot szereztek a lehetőséget komolyan vevő és kihasználó hallgatók önmagukról és egymásról, a kommunikációs készségeikről, azok fejlesztésének fontosságáról, a módszerekről, és mennyi értékes visszajelzést adtak és kaptak a 28 óra alatt. És hogy sajnálják, hogy nem két évvel korábban, a csoporttá formálódásuk kezdetén volt ez a kommunikációs tréning…

Joggal kérdezheti bárki: Kedves Tanárnő! Miért ezeket a pillanatokat emeli ki a sok-sok szép élmény közül? Azt hiszem, azért, mert néhány ilyen nehéz szituáció segít fenntartani az ember éberségét, figyelmét, önkontrollját, és folyamatosan elgondolkodtatja azon, hogyan tudná még jobban tenni a dolgát. S mert ezek fényében a pozitív élmények is más megvilágítást kapnak, még értékesebbé válnak. Lehet, hogy szépséghibák nélkül talán a valódi szépség sem tűnne fel igazán?