Szín(tiszta dráma!)játék

Egy csónakban evezünk, amit történetesen Bárkának hívnak…

Sok évvel ezelőtt egy hallgatóm hozott egy igencsak kikezdhető stílusú bűnügyi hírt, amely azóta is a kedvenc tanórai példáim egyike. A Bárka Színházba törtek be álarcos rablók. Akkoriban erről a színházról ez volt minden információm. Aztán néhányszor megfordultam ott különféle, jobbnál jobb előadásokon. A látottak alapján az utóbbi évek egyik legbátrabb alternatív színházi műhelyének tartottam, s tartom ma is, s ha nem is váltam mindennapi látogatójává, de érdeklődéssel követtem a sorsát.

Idén tavasszal aztán egy különös helyzetben találtam magam. Tagja lettem annak a háromtagú teamnek, amelyet az egyetem részéről azzal bíztak meg, hogy – viszonylag gyorsan – készítsen egy koncepciót a Bárka Színháznak a Nemzeti Közszolgálati Egyetembe való integrálásáról. Azaz: találjuk ki, hogyan lehetne a színház nyújtotta eszközöket a közszolgálati felsőoktatásban is felhasználni. A félig-meddig kényszer szülte helyzetben, kissé tanácstalanul három idegen egymásból és a lehetőségből ihletet és erőt merítve nekivágott az ismeretlennek. Beültettek minket egy bárkába, s egy szakaszon ránk bízták az evezést. Annyit tudtunk csak, hogy az egyes karokon hasonló tárgyakat oktatunk. Puhatolózó megismerkedésünk jóleső felismerésbe torkollott, miszerint mindannyian hasonlóan gondolkodunk részben a kommunikációs készségek fejlesztéséről, részben pedig a Bárkáról, s nagyon is van elképzelésünk egy színház oktatásban való hasznosításáról. Sőt, a mi közös bárkánkról is…  Az egyetemi-színházi „házasság” kényszergyanússágán túltéve magunkat (mert a feladat sürgető és visszautasíthatatlan volt), néhány napos aktív ötletelés, sűrű levélváltás következett, majd a szöveg némi diplomáciai érzékkel való fűszerezése. Végül egy szakmai tisztességgel megírt, mindannyiunk által vállalható anyag született, amelyet félve-reménykedve bocsátottunk sorsára, rábízva a hivatal útvesztőire.

Eltelt fél év, s csak közvetve, váratlanul, ám annál nagyobb örömmel értesültünk munkánk eredményéről. Az történt ugyanis, hogy csodálatos módon szinte egy az egyben elfogadták a koncepciónkat. Olyannyira, hogy az őszi szemeszter elejétől gyakorlatilag elkezdett megvalósulni mindaz, amiről mi egyszerre bizonytalanul és merészen álmodoztunk. A Bárka Színház drámapedagógusai mindhárom karon különböző kurzusokat hirdettek meg oktatóknak és hallgatóknak. Hogy nem mindenhol és nem mindegyik kurzus indult el, arról külön is érdemes lenne írni. A lényeg azonban, hogy az a néhány, amelyik működik, nagyon jó! Ezt saját bőrömön tapasztalom, s azok a kollégáim is osztják ezt a véleményt, akikkel ezekre a képzésekre járok. Egyszer majd be fogok számolni néhány konkrét élményről is. Azt az írást azonban még érlelnie kell az időnek, hiszen nagyon az elején tartunk.

A történet legújabb epizódja, hogy folyamatban van a drámapedagógia mint tantárgy egyetemünkön való akkreditációja. Ennek adminisztratív részleteivel természetesen nem terhel(het)em az olvasókat. Legyen elég annyi, hogy remény van rá, hogy a jövő tanévben már önálló, mindhárom kar hallgatói számára választható, igazi, azaz kreditet érő tantárgy lesz belőle. Ez egyrészt a színház egyetemi jövőjének szempontjából jelentős lépés. Másrészt pedig a hallgatók szakmai felkészítésének egy olyan kiemelt részére tesz újabb hangsúlyt, amely finoman fogalmazva is meglehetősen elhanyagolt volt-maradt-lett – nem is tudom, melyik a legpontosabb kifejezés, talán ez a három így, együtt. A kommunikációs készségek, a szociális kompetenciák fejlesztése – legalábbis nálunk, a rendészeti területen, amelyet jól ismerek –, sok-sok elszánt, kísérletező lépés ellenére is gyerekcipőben jár. Ennek okait, részletes körülményeit, sajnálatos következményeit több helyütt elmondtam, megírtam már, nagyjából eredménytelenül. Túl a számomra már most érzékelhető személyes hasznán, azért is örülök ennek a dráma(pedagógia)i fordulatnak, mert azt remélem, hogy jelentősebb eredményekkel jár. Hátha egy simább, járhatóbb és elkoptathatatlanabb, mert szakmailag is masszívabb (védő)réteggel is képes lesz beburkolni azt az utat, amelyre én is tizenöt éve rakosgatom a magam macskaköveit…