Szlovénia – másképp
Úti napló – Brdo, 2015. március 30.–április 3.
Néha úgy érzem, sajátos időutazáson veszek részt. Nem valami tudományos-fantasztikus értelemben persze, nehogy megijedjen bárki is, hogy elment az eszem… Bár sokszor gondolom, hogy időnként ez sem lenne baj, és átvenné az irányítást valami más, az érzelmek például. A pozitívak, csakis. A legjobb persze, ha a kettő – ráció és emóció – egyensúlyban működik. Ritkán, de azért sikerül. Ez történt például március utolsó hetében, amely egyben a szeszélyes április első hete is volt, és amelyet Szlovéniában tölthettem.
Az időutazás hasonlat azért jutott eszembe, mert ez a történet – és a mostani cím ötlete is innen jött – megint nem most kezdődött. De még csak nem is egy éve, mint az előző bejegyzés történetéé. Ez sokkal, sokkal régebbi: 1975-ből való.
Akkor – elárulom, hatévesen – került sor első külföldi utazásomra, mégpedig a szüleimmel, hármasban, Szlovéniába, akkor Jugoszláviába. Csodaként éltem meg előbb az ottani rokonok miénkhez képest már akkor futurisztikusnak érzett életszínvonalát, majd alföldi gyerekként a Dinári-hegyek hófödte csúcsait és a Száva forrásának káprázatát, s végül, a legnagyobb élményt, az Adria sós ízét, amelybe a mai napig szerelmes vagyok. Anyám unokahúgáék a háború alatt-után Bácskából érkezvén, ahol a család élt, s kinek így, kinek úgy, de menekülnie kellett, éppen ott telepedtek le, s anyám hosszú évtizedek után ekkor látogathatott el hozzájuk először. Természetesen megmutattak mindent, ami két hétbe beleférhetett, mert kétséges volt, megyünk, mehetünk-e még valaha. Akkor még nem tudtam, hogy valami örökös visszavágyódást vált ki bennem ez az utazás. De így lett: húsz évvel később és azóta többször is, felnőttként volt alkalmam immár nekem elvinni anyámat rokonlátogatásra, s kirándulni, pihenni ebben a szép kis országban. Van tehát egy vonzódásom oda, magánemberként.
És a véletlenek milyenek… Legutóbbi, alig két évvel ezelőtti hollandiai szakmai utam Hollandia, az aktuális kedvenc előtt, közben, után sokat tűnődtem angoltudásom hiányosságairól, amelyek azóta is fennállnak. Akkori útitársam évek óta folytatásokban kapacitál, hogy tegyem már túl magam ezen, s bátran evezzek végre a szakmai tapasztalatszerzés nemzetközi vizeire is. Nem mintha az Adrián nyaranta nem szoktam volna kajakozni… Látván tétovaságomat, a maga, szelídnek éppen nem mondható módján, idén februárban egyszerűen döntött helyettem, és elküldte a jelentkezésemet a CEPOL egyik szemináriumára, amely történetesen a szlovéniai Ljubljanában zajlott 2015. március 30. és április 3. között. Ráadásul két lépcsős, a második hétre majd az ausztriai Traiskirchenben kerül sor 2015. augusztus 24-től 28-ig.
A kocka tehát el volt vetve, február közepén véglegesült: utazom. De hogy a helyzet még izgalmasabb legyen – hiszen miért is lenne egyszerű valami, ha rólam van szó? – február végén az is világossá vált, hogy egyedül megyek.
A bevezetésben nem véletlenül írtam az ész és az érzelmek kettősségéről. Pontosan tudtam, hogy az egész lehetőség, ötletestül, helyszínestül, témástul – ezekről mindjárt lesz szó –, ahogy van, tökéletes. És nem is kérdés, hogy mennem kell, és helyt fogok állni, szükségem van erre az „egyedül külföldre utazni” élményre ahhoz, hogy végre túlessek az igazi tűzkeresztségen angolból. Mégis, féltem, ahogy csak képzelni lehet. Tele voltam kétséggel, aggodalommal, kishitűséggel, de igyekeztem átállítani az agyamat abba az irányba, hogy ez nekem nagyon jó lesz. Ebben hihetetlenül sokat segített két ember, akiknek ezúton köszönöm, hogy így motiváltak. Persze hogy angolul, hiszen ezúttal a legnagyobb deficitem e téren mutatkozott. Uricska Erna néhány személyes és Varga Annamari néhány skype-on adott, kifejezetten baráti hangütésű angolleckével tették helyre az önbizalmamat annyira, hogy el mertem indulni. Nem nyugodtan persze, de mégis. És nagyon jó, hogy így történt.
A kurzus az Emberi Jogok Európai Egyezményére, az abban megfogalmazott alapvető emberi jogok köré építkezett. Az ötnapos program nemcsak gazdag kínálatát nyújtotta, de sűrű összefonódásait is feltárta az összes olyan kérdésnek, amelyek ezeken a jogokon mint valódi fundamentumon nyugszanak. Az Európai Rendőretikai Kódex szövege és az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének alapelvei és működése éppúgy témája volt az előadásoknak, mint a rendészeti szervezetek szerepe a modern európai demokratikus társadalmakban, közösségekben. Azután a rendészeti szakembereknek e szerep betöltéséhez szükséges kompetenciái, az ezek alapján kidolgozott kiválasztás és oktatás, mint az európai rendőrségek legaktuálisabb kérdései, különös tekintettel a vezetőkiválasztásra és -képzésre. A holland, belga és osztrák gyakorlat ebben élenjáró kollégái professzionalizmuson alapuló meggyőző módszertani ízelítőt is adtak mindabból, amit e téren évtizedek óta végeznek.
Az előadókkal együtt több mint 35 résztvevőből álló nemzetközi társaság, aki erre az öt napra egy csoportba került, a saját bőrén is érezhette, gyakorolhatta, tanulhatta a sokszínűség élményét és semmi mással nem pótolható erejét. Számomra mindig ennek a megélése jelenti a legnagyobb élményt – s ez ezúttal sem volt másként.
Két szélsőséget említek most ezzel kapcsolatban, és hadd legyen mindkettőnek főszereplője a számomra jelenleg legégetőbb kérdés, a(z angol) nyelv. Ha nem mondtam volna, a konferencia munkanyelve azért volt az angol, mert a CEPOL-é is az. A sokszínű társaságban az ír résztvevő volt a „leginkább” anyanyelvi beszélő, ha ez nem hangzana furcsán. És mégis. Miután az utolsó nap délelőttjén egy csoportos gyakorlatban megalkottuk az egész heti kurzusnak mintegy összefoglalásaként a mi saját ún. „Rendőrségi Nyilatkozat”unkat (már a fordítással is bajba kerülök, hiszen nem találok rá illő magyar megfelelőt, ami pontosan kifejezné, mit takar…), azt valakinek föl kellett olvasnia. Az egész társaság egyöntetűen mutatott Johnra, hogy ő erre a legalkalmasabb. A lenyűgöző humorú ír úr kissé kéretve magát, kiment a pulpitushoz, és mielőtt elkezdte a felolvasást, elnézést kért az angolja miatt. Lehet képzelni a hatást… És kiderült, volt miért, hiszen miközben felolvasta a társaság által hirtelenjében összehozott szöveg első, valamelyest letisztázott változatát, közben már „lektorálta”, azaz javította is azt, és ettől meg-megakadt az olvasásban. Ezt igyekezett a lehető legdiszkrétebben leplezni, mégis pontosan tudta mindenki, hogy milyen bravúros nyelvi-stilisztikai tranzakció zajlik. Ehhez az élő fordító és lektoráló üzemmódhoz képest kell elképzelni engem, akinek még ennek a feladatnak az iménti magyarra fordítása is nehézséget okoz… Ám amikor John és én egy meglehetősen nehéz és mégis vidám, fantasztikus élményt nyújtó gyakorlati feladatban összekerültünk – mellettünk nyolc másik, a nyelvi készségek megannyi polcán elhelyezkedő társunk –, csoportként frenetikus sikert arattunk. Hogy mivel, nem titok, sőt, szívesen elárulom: valami (angol) nyelven túli kommunikációs eszközzel. Részben persze a nem verbális csatornák segítettek a megoldásban, de ami ezeknél is több: a nyitottság, a figyelem, az egymásra hangoltság, a tolerancia és az ezekkel egyenesen arányosan kialakuló együttműködés. Nincs ennél több emberek között. És ezt jó újra és újra megélni. Akármilyen nyelven, pontosabban akármilyen nyelven túl.
Hogy a 28 európai résztvevő által képviselt összesen 22 uniós tagország hol – és főleg merre – tart a rendészeti szervezeti kultúra folyamatos változásában, fejlődésében, az szépen kezdett kirajzolódni az egyelőre még kevés számú hozzászólásban. Ugyanis az első hét inkább az alapok tisztázásáé és ebből következően az elméleti jellegű prezentációké volt. Sajnos csak kevéssé volt jellemző, hogy kisebb csoportokban, gyakorlatias igénnyel dolgoztunk. Bár az a kevés, ami ebből egyelőre jutott, felettébb biztató, és a hét legérdekesebb és legtanulságosabb tapasztalata volt. Minden résztvevő várakozása – és az osztrák hét szervezőjének bemutatkozása és ajánlása is – arról szólt, hogy a traiskircheni folytatás gyakorlatra orientáltabb lesz. A szakmai tartalom felénél járva tehát most nem is megyek bele a részletekbe, majd augusztus végén, ha kiteljesedik a kép.
A gyerekkori első élmény és a magánutazások emlékeihez képest most másképp is lenyűgözött Szlovénia. Pontosabb így mondanom: a szlovének. Vendégszeretetüket, szervezésben nyújtott profizmusukat, rendészeti szakértelmüket, angoltudásukat mind csak irigyelni lehet.
És végül a konferencia helyszínéről. A Brdoban található kastély – mellesleg a legelegánsabb szlovén konferenciaközpont – egy kis kanyargós erdei úton keresztül mintegy két és fél kilométerre fekszik a rokonaimtól. Anyám idén nyolcvanéves unokahúgától, a lányától és a vejétől, az ő lányuktól és annak férjétől és három gyermeküktől, akik így négy generációt képviselve élnek harmóniában egy háromszintes családi házban… Természetesen meglátogattam őket az oda-vissza úton, és nosztalgiáztunk, megint. Ennyit a véletlenekről…
