Tanévzáró I.

Mesterkurzus

 

Itt a tavaszi szemeszter, sőt, az egész tanév vége, és nem szeretném, ha anélkül kezdődne el a nyári szünet, hogy ne számoljak be a tanév számomra egyik különösen fontos epizódjáról. Előre jelzem, hogy mondanivalómat ezúttal három részletben adom majd közre…

Kezdjük talán azzal, hogy mi az a mesterkurzus. A történet még ott kezdődött, amikor 2009-ben elindult az akkori Rendőrtiszti Főiskolán a mesterképzés. A 2012/13-as tanévben már az ötödik évfolyam kezdte meg a tanulmányait. Több mindenben is újat hozott számukra ez az év. Egyrészt ők már a beiratkozásuk pillanatától kezdve egyetemi hallgatók lettek, hiszen időközben a főiskola az egyetem rendészettudományi kara lett. Másrészt az ő évfolyamuk létszáma az eddigieknek épp a kétszerese. Harmadrészt pedig új tanrend szerint tanulnak. Az egyetemmé válás a korábbi rendőrtiszti főiskolai létünket a hétköznapi teendők szintjén is jelentősen megváltoztatta. Hogy ezeket akár csak röviden is összegezzem, arra nem vállalkozom. Lényegesebb most a másik két tényező – a létszám és a tanrend – változása, hiszen ezek következményeivel kellett számolni az MA szakon az Integrált társadalomtudományi ismeretek c. tantárgy oktatásának megtervezésekor. Ráadásul ezek a tényezők egymástól elválaszthatatlanul jelentkeztek, s nem tették éppen könnyűvé a helyzetet.

Ahhoz, hogy a történetet megértsük, tudni kell néhány dolgot. Amikor a mesterképzés elindult, s megálmodtuk ezt a tantárgyat, 28-30 hallgatónk volt, és két tréner tartotta az órákat. Mindent úgy terveztünk meg, hogy a képzés kompetencia alapon működjön, azaz egy fajta tanulási folyamatként hasson. Vagyis tréningeket tartottunk, a képzés 18 órájának nagyobbik részében kétfelé bontva a csoportot, kisebbik részében pedig összevonva, csoportmunkával, tanári prezentációkkal, közös értékeléssel segítve a hallgatók tanulását.

A kezdet, mint mindenben, igencsak nehéz volt, hiszen új volt a tantárgy, szoknunk kellett egymást trénertársként, s a hallgatóknak is szokatlan volt ez a munkamódszer. De a harmadik évfolyamnál már egyre olajozottabban működött a folyamat, s egészen jól belejöttünk, amikor 2012 nyarán a Társadalomtudományi Tanszék megszüntetésével és a trénertársam elbocsátásával úgy tűnt, vége mindennek… Ám a következő évfolyam már ott toporgott a küszöbön, s a felsőbb évfolyamok beszámolói alapján igencsak érdeklődve várta a kurzust.

A hallgatókat nem lehetett cserbenhagyni, s a szakmai lelkiismeret is erősen dolgozott. Meg kellett oldani a lehetetlent: egyedül kellett megtartani a 18 órás tréninget. A véletlen sietett segítségemre, mert az eddigre már választhatóvá vált tantárgyat a 28 hallgatóból „csak” 21-en vették fel. Ez éppen a határát súrolta annak, hogy tréninget lehessen tartani. Ezen a ponton a beszámolót félbeszakítom, mert az akkori tapasztalatokról A vizsgaidőszak szépségei VI. című blogbejegyzésben már részben beszámoltam. Akkor terveztem, hogy részletesebb elemzés is készül majd az egész kurzusról, de ez bizony még várat magára. És nemcsak az általános időhiány miatt. Motiváló lenne, ha a hallgatók a szakmai-tartalmi visszajelzéseikkel nem fukarkodnának. Talán majd az e félévi tapasztalatokkal együtt végre megszületik az összegzés.

De vissza az időrendbe. Következett a 2012/13-as tanév, amelyik napokon belül véget ér. Beiratkozott egy 58 (!) főből álló évfolyam, s mindenki felvette a tantárgyat… Nem lehetett megoldani a helyzetet másként, csak évfolyam-előadással. Az utolsó pillanatig halogattam a felkészülést, mert rettenetesen tartottam attól, hogy kudarcba fullad minden próbálkozásom. A létszám miatt odalett a tréningmódszer, s így éppen a lényegét – a kompetencia alapú csoportos tanulást – veszítette el az egész képzés. A törekvés elsősorban arra irányult, hogy ennyi ember – és persze a magam – számára is ne csak elviselhetőek, de érdekesek, hasznosak legyenek az előadások. Mindezt úgy, hogy egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy a modern felsőoktatásban ez a műfaj gyakorlatilag halott. Különösen az egy önmagát egyébként papíron kompetencia alapon működőnek definiáló képzésben, mert hogy a miénk az. Nem tehettem meg, hogy a szokásos, azaz száraz és unalmas, elméleti ismereteket tartalmazó prezentációkkal állok a hallgatók elé alkalomról alkalomra. Megjegyzem, mindig is kerültem ezeket. Nehezítő körülmény volt, hogy magam ennek a kurzusnak a tartalmi kidolgozásában inkább csak segédje voltam a korábbi trénertársnak, aki a téma igazán szakavatott tudója. Az én asszisztenciám inkább a tanulási folyamat módszertani megalkotásában volt kiemelkedő jelentőségű. Így egészítettük ki egymást tökéletesen.

Magamra maradtam tehát ezzel a nem kis feladattal: a 18 órával, az 58 hallgatóval egy nagy előadóteremben. Egykori kollégám biztatását és szakmai tanácsait bírva – és ezúton is köszönve – már csak a ’hogyant’ kellett kitalálni és véghez vinni. Nehéz alkotói periódust éltem át, s különösen nagy volt a tét. Ezért neveztem el mesterkurzusnak azt, ami létrejött, az előadás-sorozat pedig az én mestervizsgám is lett egyben, a magam mércéje szerint. Remélhetőleg azonban nemcsak én tanultam a mesterséget, mialatt felkészültem, hanem a kurzusra járó hallgatók is. Elvégre mesterszakosok!

Hogy mennyire sikerült helyt állni, annak megítélését a hallgatókra bízom. Közülük néhányan érdemleges, tartalmi visszajelzést is adtak, ezeket a sorozat harmadik bejegyzésében foglalom majd össze. Így lesz, remélhetőleg, teljes a kép. Legközelebb pedig talán kiderül: Mit jelent pontosan az Integrált társadalomtudományi ismeretek? Akit érdekel, pár nap múlva visszavárom…