Tanévzáró II.

Mesterségem címere… Avagy mi az az Integrált társadalomtudományi ismeretek?

 

A bejegyzéssorozat I. részében a történeti igénnyel születő felvezetés után jöjjön először annak leírása, hogyan is zajlott a mesteri előadássorozat. Szükségszerűen szubjektív leszek, csak arról tudok nyilatkozni, hogyan láttam én mindazt, ami végbement. S ahogy legutóbb ígértem, ezután majd megmutatom a hallgatói véleményeket is.

Igényel némi magyarázatot a kurzus címe. Szándékosan ritkán és csak jobb híján használom a ’tantárgy’ kifejezést, mert 2009-ben már a címmel is azt szerettük volna hangsúlyozni, hogy a hagyományos értelemben vett tantárgytól eltérően itt másról van szó. Az egymástól szokás szerint mereven különválasztott tantárgyak kifejezetten elméleti tartalmával szemben ennek a kurzusnak a középpontjában a tanuló áll. Különösen az ő rendészeti vezetői tevékenységhez szükséges szociális kompetenciái és ezek fejlesztési lehetőségei. Az az út érdekes, amelyet a mi tréneri irányításunkkal neki magának kell bejárnia ahhoz, hogy vezetőként helyt álljon. Ehhez meggyőződésünk szerint a készségfejlesztő tréning a legadekvátabb módszer, amelyről legutóbb azt állítottam, hogy már-már jól kezdett működni… Nyilvánvalóan lehetetlen volt végigvinni ezen a tanulási folyamaton 58 főt. Hogy mégis adjak valami használható útravalót, végül egy olyan műfaj mellett döntöttem, amely átmenetet képvisel a tréning és az előadás között. Nevezzük ezt jobb híján workshopnak, amire sajnos a mai napig nem tudok találó magyar kifejezést. Leírom, konkrétan mit jelentett ez ezúttal.

A 18 órát négy alkalommal tartottam meg, 4+4+4+6 órás eloszlásban. Volt, hogy két hét kihagyással, volt, hogy egymást követő két napon zajlottak a foglalkozások. Az intézményi órarendszerkesztés meglehetősen rugalmatlan, s emiatt sajnos a módszertani megoldásokat kell ezekhez a korlátokhoz igazítani, s nem fordítva. Szívesen kipróbálnám, milyen az, amikor e téren nincs megkötve a kreativitás. Ez esetben például az előadások közötti egyenlőtlen intervallumok jelentettek komoly gondot. Nagyon meg kellett gondolnom, milyen feladatot adok ki a hallgatóknak otthonra, mikorra kérem a válaszokat, amelyekből aztán összegzéseket, összehasonlításokat tettem, prezentációkat készítettem. Mindez egyfelől azt a célt szolgálta, hogy aktivizáljam a hallgatókat két foglalkozás között is. Másfelől pedig láttatni szerettem volna velük, hogy mindaz, ami a tematikában szerepel, milyen nagy felületen egyezik azzal a hétköznapi szaEgyetemi oktatásmai tapasztalással, amely az övék. Nem akartam egyszerűen csak felsorolni azokat a jelenségeket és problémákat, amelyek jellemzőek a mai magyar rendészeti szervezeti kultúrára. Ha nem mondtam volna – és még nem mondtam –, a kurzus egyharmad része ugyanis ezzel foglalkozik, ezt elemzi.

A magyar rendészeti kultúráról természetesen nekem is van határozott véleményem és tapasztalatom, amely a rendészeti képzésben eltöltött 21 évem során gyűlt fel és állt össze koherens egésszé. És ott húzódnak mögötte a magyar rendészettudomány neves képviselőinek kutatási eredményei, megállapításai is. Van tehát egyfelől az empirikus tudomány nézőpontja – ezt közvetítem én –, másfelől pedig a gyakorlati, kézzel fogható tapasztalatok oldala – ezt képviselik a hallgatók. Mesterszakosokról lévén szó, mindez években, sokszor évtizedekben mérhető. Ezen a kurzuson a két nézőpontnak van alkalma összetalálkozni és szándékaim szerint összeadódni. A cél, hogy egy olyan irányba mozdíthassa a rendészetről való közös gondolkodást, ami külön-külön egyik területet képviselők számára sem volna lehetséges. Ez egyben a kurzus címében szereplő ’integrált’ szó egyik értelmezése is. Véleményem szerint már BA szakon is efelé kellene elindulni, de MA szakon az efféle integráció a leghatékonyabb megoldás arra, hogyan ötvözzük egymással az „elméletet” (a tudományt) és a „gyakorlatot” (a szakmát). Annál is inkább, mivel e kettőt sokan évtizedek óta kibékíthetetlennek tartják Magyarországon. Úgy tűnik, sehogyan sem akar sikerülni a köztük lévő távolság áthidalása, pedig a megoldás kézenfekvő is lehetne: élni kellene végre az integrálásban rejlő kiaknázatlan lehetőséggel. Pontosan erre teszünk kísérletet ezzel a kurzussal.

Van egy másik értelmezése is az ’integrált’ jelzőnek. A BA szakon – hozzáteszem sajnos még mindig – önálló diszciplínákra bontva oktatjuk a társadalomtudományi ismereteket (is). Külön tantárgy a szociológia, a politológia, az etika és a kommunikáció. Miközben mindaz, amivel ezek a tudományterületek foglalkoznak, egyazon tőről fakad. Az alábbi kérdéseket vizsgálják: Hogyan működik az a közösség, amelynek a rendészet maga is szerves része? Miként viszonyulnak egymáshoz civilek, politikusok és rendészeti szakemberek? Mi választja el, illetve mi köti össze őket? Mik a legadekvátabb eszközei annak, hogy a rendészet betölthesse társadalmi szerepét? Egyáltalán: mi a rendészet társadalmi szerepe a demokratikus társadalomban? Többek között ezek azok az alapkérdések, amelyekre az Integrált társadalomtudományi ismeretek c. kurzuson öt éve keressük a válaszokat, mégpedig a hallgatókkal közösen. És ezért kellett hozzá két tréner is, hiszen így tudtuk lefedni mind a négy tudományterületet, összeadva – integrálva – azt a tudást, azokat az ismereteket, tapasztalatokat, kutatási eredményeket, amelyeket évtizedek alatt felhalmoztunk. Már csak a módszert kellett megtalálni ahhoz, hogy – a szokásos tudománytörténet és tudományos elméletek, ismeretek helyett – valami használhatót, valami egységes – ismét: integrált – szemléletet, keretet tudjunk nyújtani a hallgatóknak. Olyat, amelynek segítségével végighaladva egy strukturált gyakorlatokból, feladatokból összeállított tanulási folyamaton, el tudják helyezni mindazt, amit tudnak, tanulnak és tapasztalnak. Rendészeti vezetőként – az így kialakult és fejlesztett kompetenciáikat szükségszerűen „játékba hozva” – egy élhetőbb, biztonságosabb közösség létrejöttében vállalnak aktív, meghatározó szerepet. Talán immár érthető, mit jelent az integráltság a mi felfogásunk szerint. Azok a prezentációkkal tarkított workshopok, amelyek ebben a félévben 18 órában zajlottak, szándékaim szerint ebbe az irányba hatottak.

Csakis ezt az előző lépést megtéve lehetett továbbhaladni a következő szintre. Az imént leírt folyamat eredményeképpen – gyűjtőmunkával, házi feladatokkal, kérdőívekkel megtűzdelve – eljutottunk a jelenlegi magyar rendészeti szervezeti kultúra részletes analíziséig. Itt azonban már nem érdemes megállni. A következő kérdés az: Milyen lehet, milyen legyen egy megreformált, modern, demokratikus magyar rendészet szervezeti kultúrája? Egy négy éve készült, három éve megjelent, de azóta is íróasztalfiókban heverő rendészeti kulturális stratégia máig aktuális gondolatmenete alapján (ez az egyik kötelező olvasmány is volt) sorra vettük azokat a dimenziókat, amelyek mentén a meglévő szervezeti kultúra átalakítható lenne. Akit érdekelnek a részletek, az alábbi helyen elmélyedhet bennük: A rendészeti foglalkozási kultúra átalakítása – stratégiai koncepció

Mostanra azt is tudom, hogy ez a modell már akkor azt az ún. integritás alapon működő szervezeti elképzelést képviselte, amelyet most a közigazgatás reformja kapcsán emlegetnek előszeretettel. A „Közszolgálati etika és integritás” c. európai uniós támogatású projekt kapcsán van szerencsém ennek a műhelymunkálataiba bekapcsolódni. Innen a felismerés is, jóllehet az említett stratégiai koncepció készítésekor az ’integritás’ fogalmát konkrétan nem használtuk. Ez a fogalom itthon még most is újdonságként hat. Azok a nyugat-európai országok azonban, amelyeknek a rendészeti kultúrája méltán szolgálhat példaképül nekünk is, ennek az integritásnak az igencsak szilárd talajára építkeztek a rendészeti reformok kezdetekor. S ezt az integritást igyekeznek őrizni a mai napig is.

A harmadik téma, amellyel a kurzus foglalkozott, a rendészeti vezetők számára szükséges szociális kompetenciák. Ezek mibenléte, egymáshoz való kapcsolódásuk, illetve az értelmezésükhöz nélkülözhetetlen értékkeretek meghatározása legalább olyan fontos üzenete volt a foglalkozásoknak, mint a fent leírtak. A kompetenciák egyéni felmérésére, vizsgálatára és egyéni konzultáció keretében történő megbeszélésére – mint korábban tettük – 58 fő esetén esély sem volt. Itt a kompetenciák fogalmait, azok szintjeit járhattuk körbe, s néhány szemléletes példán keresztül igyekeztünk megérteni, miért fontosak ezek a rendészeti vezető munkájában. A legnagyobb hiányérzetük természetesen itt maradt a hallgatóknak, de elárulom, nekem is. Bármennyire is szeretném, ennél többet ilyen időkeretben és létszámú résztvevőnek nem tudok adni. Akinek kevés volt, azt arra biztatom, keresse a módját annak, hogy az itt megismert és épp csak elkezdett úton továbbhaladhasson. Ha keresi, biztosan megleli. Szeretném hinni, hogy az útkeresésben tudtam valamit segíteni…