Tavaszi turné kelettől nyugatig

Jelszó: 112

Az előző két blogbejegyzésben beszámoltam azokról az előzményekről és előkészületekről, amelyek megelőzték azt a képzést, amelyikről most szeretnék írni.

Szakmailag és emberileg egyaránt nagyon izgalmas kihívás volt áprilisban és májusban Miskolcon majd Körmenden az a 80 órás készségfejlesztő tréning, amelyen a 112-es segélyhívásokat kezelő operátorok leendő csoportvezetőit képeztük. Vagy nem is őket? Ezzel a furcsa kérdéssel mindjárt ez elején szeretném jelezni a nehézségeket is, mert már a célcsoport meghatározása körül adódtak félreértések. Ennek a ténynek persze – túl azon, hogy őket nem kifejezetten kellemes meglepetésként érte, hiszen komoly egzisztenciális következményei lehetnek számukra –, itt és most csak annyiban van jelentősége, hogy mint negatív érzelmi hatás, jelentős zavaró körülményként jelent meg az általunk irányított tanulási folyamat kellős közepén. Lehet képzelni, mennyivel esik vissza a kezdetben erős motiváció, illetve hogy egy eleinte homogén csoport dinamikájával mit tesz egy kvázi versenyhelyzet hirtelen kialakulása.

A több száz operátor képzése csak a csoportvezetői tréningek után, május 27-én kezdődött, s jelenleg is zajlik. Ebben viszont mi már nem veszünk részt. Velük döntően azok az oktatók foglalkoznak, akiket mi márciusban egy kétnapos továbbképzés keretében felkészítettünk. Itt utalok a „Trénertárs kerestetik” című blogra, amelyben erről írtam. Ám a képzők között biztosan lesznek olyan kollégák is, akik képzés nélkül kell, hogy megoldják ezt a nem könnyű feladatot. Nekik is készítettünk az utolsó előtti pillanatban egy módszertani kézikönyvet az általunk ajánlott tematikához. Az operátori tanfolyamokra egyébként éppen fele annyi idő – összesen 40 óra – áll rendelkezésükre, mint amennyi nekünk.

De most maradjunk ennél az ún. szupervízori tréningnél, amelynek tehát két fő témája a pszichológia és a kommunikáció voltak. Még pontosabban: célként a 112-es segélyhívásokat fogadó szakembereknek szükséges szociális, mentális és kommunikációs készségek fejlesztése fogalmazódott meg.

80 órás készségfejlesztés – ez bizony jól hangzik. Ráadásul 20, illetve 24 fő számára, két trénerrel. Nemcsak jól hangzik, de jó is volt. Persze tudom, elsősorban nem nekünk, trénereknek tisztünk ezt megítélni, hanem a résztvevőknek. Folyamatosan biztatom is őket, például ezen a fórumon is arra, hogy adjanak tartalmas, részletes visszajelzést benyomásaikról, tapasztalataikról, hiszen az adna teljesebb képet arról, mi történt, illetve annak milyen hatása volt rájuk. Mert mindig a hatékonyság a legfontosabb kérdés, amiről sajnos viszonylag ritkán értesülnek a képzők. Trénertársammal, Csomós Istvánnal ez esetben persze felfokozottan érdekel minket a hatás, hiszen ez volt az első közös munkánk. De a személyes érintettségen túl, mint a tréningmódszer feltétlen híveit, konkrétan is érdekelne minket, hogyan működött mindaz, amit erre a speciális tevékenységre felkészítő képzésen összeállítottunk. És nem utolsósorban szeretnénk jelezni, hogy maximálisan magunkénak érezzük annak a felelősségét, hogy az általunk ilyen módszerrel felkészített kollégáknak néhány hónapon belül helyt kell állniuk egy kifejezetten nehéz munkakörben. Hogy erre milyen színvonalon lesznek képesek, az persze sok mindenen múlik, de igen jelentős részben éppen ezen a felkészítésen is. Lássuk röviden, afféle gondolatébresztőnek, mik voltak a mi tapasztalataink.

A résztvevők hozzáállása alapvetően ránk is nagyon motiválóan hatott. Aki lépett már tanterembe határozott elképzeléssel arról, mit is szeretne véghez vinni, pontosan tudja, hogy a cél elérésében mennyire meghatározó számára az, hogy az ott lévők milyen elvárásokkal és fenntartásokkal érkeznek. A résztvevők élethelyzetéből adódóan ezúttal különösen felfokozott volt a várakozás, hiszen a munkanélküliség mindenkinek komoly problémát jelent. Háttérként azt kell tudni, hogy a képzendők a munkaügyi központoknál regisztrált munkanélküliek köréből kerültek ki. Hangsúlyozzuk: diplomás, egy-két idegen nyelven beszélő, 22 és 60 év közötti, vagyis igen sokszínű munkavállalókról van szó, akiket egy alkalmassági vizsgálat után iskoláztak be erre a képzésre a munkaügyi központok.

A tréning módszere kivétel nélkül minden résztvevőnek elnyerte a tetszését. Aki még soha nem tanult ilyen keretek között, annak az újdonság erejével hatott a saját élmény alapú tanulás. Aki pedig már próbálta a hasonló igényű készségfejlesztést, az azért vett részt örömmel és aktívan a gyakorlatokban. Szinte mindenki kiemelte, mennyit tanult a csoporttársaktól is, mégpedig elsősorban saját magáról, személyiségéről, kommunikációs készségeiről. Gyökeres változást persze 80 óra alatt sem lehet elérni, de ez nem is célja a speciális tevékenységre felkészítő készségfejlesztő tréningeknek. Ami elérhető, az az önreflexió felerősítése, az önismeret fejlesztése, a saját készségek között meglévő erősségek és gyengeségek tudatosítása, az adott tevékenységhez elengedhetetlen kompetenciák egyértelművé tétele, az ezek fejlesztéséhez használható módszerek megismertetése, kipróbálása, és amilyen mélységben csak lehet, a strukturált gyakorlatokon keresztüli aktív tanulás elősegítése.

A folyamat persze a legjobb esetben is csak elindul, előbb-utóbb azonban minden tréning véget ér. Szükségszerű, hogy képzők és képzettek egyaránt kisebb-nagyobb hiányérzetekkel távoznak. Ez is rendre elhangzik a tréningek zárásakor, értékelésekor. „Eleinte tartottam attól, hogy hosszú és sok lesz a 8 nap, de utólag úgy érzem, kevés volt, s jó lett volna még maradni.” „Kár, hogy vége, most kezdtünk belejönni.” „Az utolsó három nap telefonos szituációinak intenzív gyakorlásából még szeretnék két hetet. Akkor talán bátrabban fognék bele ebbe a nehéz munkába.” „Sok mindent megtudtam saját szokásaimról, készségeimről, de ahhoz, hogy változtatni is tudjak, még több idő és gyakorlás kellene.” „Azt hittem, nekem már nemigen lehet rólam újat mondani, de ti bebizonyítottátok, hogy mégis. Köszönöm.” Ilyen és ehhez hasonló mondatok fogalmazódtak meg a legtöbb résztvevőben.

Persze, mint mindig, olyanok is akadtak, akiket nem különösebben érintett meg mindaz, amin keresztül szerettük volna őket vezetni. Ám esetükben is tiszta a lelkiismeretünk. Mi őket is megkínáltuk mindenféle finomsággal, s ha nem ízlik nekik, szívük joga akár megrágás nélkül is kiköpni. Döntően azonban mindig a résztvevők felelőssége, mit kezdenek mindazzal, amit a képzés során kapnak. Akik tudják és akarják, használják, akik nem, nem. A munkahelyen úgyis elválik majd, szükség volt-e a tanultakra, s hasznukra lesznek vagy sem.

Az a kérdés maradt még nyitva, hogy a júliusban sorra kerülő területi, azaz a mindkét megyében kísérleti jelleggel már működő tevékenységirányító központokban lebonyolítandó szakmai gyakorlati modul vajon mennyi lehetőséget ad a már majdnem éles helyzetben történő gyakorlásra. A magunk részéről pedig egyelőre nem mondunk le arról a reményünkről, hogy valamikor az ősz folyamán, miután már néhány hetes-hónapos munkatapasztalat áll az általunk képzettek mögött, újra találkozhatunk velük, s egy fajta szupervízió keretében átbeszélhetjük az élményeiket. Aki tehet ezért, kérjük, aktivizálja magát.

Aki pedig szívesen olvasna még részletesebben arról, hogyan látták a trénerek a képzés egészét, annak jó hírrel szolgálhatok: Istvánnal a közeljövőbeli terveink között szerepel egy alaposabb elemző tanulmány megírása. Ennek megszületéséről a hűséges blogolvasók természetesen első kézből értesülhetnek majd…